A leválás munkáját minden nehézség ellenére el kell végezni, mert a lány csak így juthat el önálló női identitásához, így találhatja meg autonóm énjét, önálló személyiségét, így tudja élete során önmagát mindinkább megvalósítani.

A gyászmunka során megválunk a közös éntől, és visszatalálunk egyéni énünkhöz. A gyermekek leválásakor is egyéni énné kell a gyászmunkában visszaszerveződnünk. Bár a gyerekeinkkel rendszerint kapcsolatban maradunk, ajánlatos a komoly gyászfolyamat, mert a gyermekek leválása, elköltözése után a kapcsolat teljesen más lesz, mint addig volt. Ha a leválás valóban megtörtént – és ez éppen azt jelenti: meggyászoltuk –, akkor könnyebb a gyermekünkben a felnőtt embert látnunk, akivel új kapcsolatba léphetünk, és akinek egyszer talán szülő módjára kell majd gondoskodnia rólunk, öreg szüleiről.

Ahhoz, hogy a közös énből egyéni énné szerveződjünk vissza, önálló éntudatra van szükség. Éreznünk kell, hogy önálló identitásunk van, azonosságunkat nem másvalakitől kapjuk. Származtatott identitás például az, ha egy asszony kizárólag a gyermekéhez való viszonyában vagy a férjéhez való viszonyában határozza meg önmagát. Az egészséges élethez önálló identitásra van szükség.

Az identitás jelentősége

Identitásunk alapja a testi létezés átérzése és vele a vitalitás, az elevenség érzése. Ez az érzés tesz képessé arra, hogy énünket tevékenyen érvényesítsük az életben, végső soron megvalósítsuk önmagunkat. A vitalitás, énaktivitás és önmegvalósítás egymás feltétele is. A fejlődés során mindinkább az énaktivitás része az önmeghatározás is, ami a kívülről meghatározottság ellentéte. Életünk folyamán gyakran vállalkozunk a tevékeny fellépésre, és ezzel a megmutatkozásra. Ilyenkor többé-kevésbé fájdalmasan érzékeljük a határainkat, ami azt jelenti: énkomplexusunk – amelyet „mély-énnek” is neveznek – tudatossá válik.

Identitásunkat éljük meg abban is, hogy biztos tudásunk van önmagunkról, önképünket elhatároljuk mások véleményétől, szembeállítjuk a képekkel, amelyeket mások rólunk alkotnak, és ránk aggatnak. A körülhatárolt énkomplexus előfeltétele, hogy az énkomplexus a megfelelő életkorban elkülönüljön a szülőkomplexusoktól, így egyre önállóbbá váljék, és hogy mindig új kapcsolatokkal és tapasztalatokkal szembesüljünk.

Az identitás határai persze időlegesek és átjárhatók. Önmagunkká válni azt is jelenti, hogy folyamatosan újrarajzoljuk a határokat magunk és a világ között, az én és a tudattalan között. Aki biztosnak érzi a határait, néha meg is nyílhat: összeolvadhat például egy másik emberrel, leginkább a szerelemben és a szexben; még bizonyos énvesztést is elfogadhat, mert tudja, hogy visszatalál határai közé.

Az identitás megéléséhez tartozik továbbá, hogy tapasztaljuk a folyamatosságot: tudom, hogy akármennyire változom is, önmagam maradok. A folyamatosság érzését erősíti a tudatos kapocs, amely összeköt elődeinkkel és utódainkkal. A folyamatosságot elsősorban érzelmeink és indulataink átélés ében tapasztaljuk, ezek pedig biológiai mintát követnek. Maga a minta alig változik egész életünkben, de érzelmeink kezelésén változtatni tudunk. Az emóciók testi élmények, rájuk épül az énkomplexus. Nekik köszönhető a folyamatosság élménye és az identitástudat.

Az identitás átéléséhez tartozik az érdeklődés saját magunk iránt, az érdeklődés az iránt, milyen hatást gyakorolunk és hogyan, továbbá az önmagunkról szőtt elképzeléseink. Folyton szembesülünk azzal, amik lenni szeretnénk, és azzal, amik vagyunk. Énképünkkel végképp össze nem férő oldalainkat elfojtjuk, ezekből lesz az „árnyékunk”.

Az identitás élmény lényeges része az autonómia érzése: teljesen autonómmá sohasem válunk életünkben, csak egyre autonómabbá. Függéseink tartósan megmaradnak, és egyre újabbak is kialakulnak. Ahol autonómabbá váltunk, ahol egyre világosabban érezzük identitásunkat, s benne önmagunkat, ott a függést felvállalva az önállóság – és a vele járó felelősség. Akkor az egyén már nem csak a körülmények, elsősorban a szülőkkel való viszony terméke, nem a „szülői mondatok„ határozzák meg, általában egyre kevésbé hatnak rá a tekintélyek nézetei. Ez azt is jelenti, hogy akkor önálló tervekkel mer a világ elé állni – és azokért felelősséget vállal.

Aki úgy fejlődik, hogy kötöttségét és függését egyre több autonómia és kapcsolat váltja fel, arról elmondhatjuk, hogy önálló mélyénje van. Jungi értelemben ez azt is jelenti, hogy identitásérzete egy vezérlő életelvhez kapcsolódik, amelynek tudatosodását különböző szimbólumok segítik, s amely az énkomplexus kiépülését, s ezzel az úgynevezett individuációs folyamatot is irányítja.

Az autonóm identitáshoz vezető fejlődésben az ifjúkor idején döntő szerepet játszik a leválás a szülőkről, az elhatárolódás az apa- és anyakomplexustól.

A kamasz lányokban először az apakomplexus általános része éled fel. Természetesen ezt az apakomplexust mindig módosítja a lányka személyes apaélménye. Érdeklődni kezd a férfiak iránt, az édesapja révén megélt értékeket a barátjára kivetítve új, kissé más formában éli meg. Vagy az értelem, a szellem világára viszi át. A szocializáció mindkét formájának van valami elbűvölő, varázsos hatása.

Olykor együtt is felléphet a szocializáció két formája, de rendszerint külön figyelhetők meg. Van olyan lány, aki már egész fiatalon a barátjával jár, párkapcsolatban él. Más lányok a szellemi életnek szentelik magukat, olyan életet élnek, amelyben az ihlet, a vallás, a politika vagy egyszerűen az értelem, a szellem varázsa játszik nagy szerepet. Ők ebben a szakaszban, anyakomplexusuk jellegétől függően, többé-kevésbé idegenkednek a testiségtől.

A szocializáció mindkét formájában – vagy keverékükben – megmarad a kötődés az apához és az apakomplexushoz. A társadalom nem sietteti a lányok leválását az apakomplexusról, hiszen az apakomplexussal azonosuló lány jól betöltheti a társadalom által megkívánt szerepét: vagy barátja van, aztán nemsokára férjhez megy, anya lesz – és nem sokat fog a férjével akaratoskodni –, vagy a szellem világába lép be, amelyet többnyire az apaszereppel azonosítanak, és ott kitűnően megállja a helyét. Mármost egyik szereppel sincs semmi baj, ha a lány valóban maga választotta, és nem egyszerűen azért sodródott erre az útra, mert fejlődése elakadt, így nem kereste a saját identitását, hanem átvette azt, amelyet előírtak neki.

Gyakran ámulva nézzük, hogy az apakomplexussal azonosuló nők milyen határozottan viselkednek, milyen rátermetten mozognak ebben a világban. De érzelmi katasztrófa, válás után, gyermekei elköltözése után az ilyen asszony ott áll tanácstalanul, csüggedten, zavarodottan, és nem érti saját magát. Hiszen eddig olyan jól boldogult az életben, olyan józan és okos volt! Az a nő, aki sohasem nézett szembe apa- és anyakomplexusával, és apakomplexusát a barátjára vitte át, sokáig a leánygyermek szerepében maradhat. Nem partnere a férjének, hanem szíve mélyén a kislánya. A kölcsönzött identitás ilyen formáját a társadalom mindmáig nem tartja gondnak, sőt inkább helyesli. A társadalmilag kívánatos szerep tehát akadályozza a nőt saját identitásának megtalálásában, de legalábbis lehetővé teszi a szerep betöltését önálló identitás nélkül. „Igazi nőnek” érezheti magát az asszony, és nem is kell kérdeznie, hogy mit jelent ez valójában. A szerepét betölti, és fel sem tűnik, hogy saját identitása nincs.

A kölcsönzött identitástól az autonóm személyiségig

Bemardoni és Werder vizsgálata kimutatta, hogy a szakmájukban magas pozíciókban is sikereket elérő nők 80 százalékának az apja diplomás ember volt, aki függetlenségre és önállóságra nevelte a lányát. Ezeknek a nőknek édesapjuk volt a szerepmodell, apjukat mind dinamikus, tevékeny, intelligens, törekvő és liberális embernek írták le. Ez nem feltétlenül eszményítés, könnyen lehet, hogy a szóban forgó apák valóban ilyen vonzó személyiségek, de az anya szerepe a képben egy csöppet sem vonzó. Anyjukat, az engedelmes háziasszonyt a sikeres nők elutasítják, mert passzivitását és színtelenségét nem fogadják el. Az apával azonosuló, az anyaszerepet elfojtó nőknél már a serdülőkorban identitásproblémák léphetnek fel. A vizsgálatban szereplő nők, ha ilyet tapasztaltak, azt még jobb teljesítménnyel kompenzálták. Apakomplexusuk jobbára pozitív volt. Majdnem mind férjhez mentek, és – mint a vizsgáló pszichológusnők tömören megjegyzik – házasságukban több a feszültség, mint a hagyományos házasságokban: ezek a nők mindig felnéznek a férjükre, legalábbis mások előtt.

Azért említem ezt a vizsgálatot, mert véleményem szerint a szocializáció igen fontos mai formájáról ad képet: a nő azonosul az apai szereppel – mert az a vonzóbb. Ám ez azt is jelenti, hogy énkomplexusa azonosul az apakomplexussal, anyakomplexusa és édesanyjához való viszonya pedig háttérbe szorul. Nemcsak azért azonosul az apakomplexussal, mert az apai szerep vonzóbb, hanem azért is, mert nem szembesült az anyakomplexussal. De ha ez a szembesülés a serdülőkorban nem játszódik le, akkor többnyire a középkorú asszonyra marad. Gyakran áll a hátterében annak a súlyos identitásválságnak, amelyet a gyerekek leválása, a klimax vagy bármilyen elszakadás vált ki.

A női azonossággal a serdülőkorban kell szembenézni, különben a nőnek nem lesz önálló identitása. Csak kölcsönzött identitás a lesz, amelyet kívülről vetítenek rá a szeretett férfiak vagy a társadalmi elvárások. Az autonóm identitást, amely éppen az ő lelki világához illeszkedik, nem találja meg egykönnyen. Amikor a kedvére való nőképet keresi, gyakran kiderül, hogy az valójában férfikép: férfiak alkották a nőkről. Sok tudatosító munkát igényel a nőktől, hogy átéljék a nem kívülről származó identitást, leírják az identitásérzést, olyan képeket keressenek, amelyek belső valójukat tükrözik, nem a külső elvárásokat. Az új nőkép végső soron természetesen alku lesz a belső és a külső világ között, keverék régi képekből, a vonatkoztatási személyek elvárásaiból és a nő saját önképéből, amely belső világát mutatja.

Véleményem szerint éppen ez ma az emancipáció egyik legfontosabb feladata. Nem nagyon látványos, ráadásul fáradságos lépés – de roppant jelentős. A nő helyzete nem fog alapvetően megjavulni, amíg nincs önálló identitása. Ahhoz, hogy saját identitását megtalálja, édesanyjával kell szembesülnie a nőnek. Ha ezt serdülőkorában elmulasztja, akkor az anyával összefüggő problémákat rendszerint a partnerére viszi át, és ezzel párkapcsolatát még inkább megnehezíti.

Szembenézés az anyával

Serdülőkorban is azzal kezdődik a szembenézés, hogy a kislány elhatárolja magát. Először az édesanyjától és attól a szereptől, amelyet édesanyja az életben választott: az anya egy életmodellt képvisel, ennek ellenében fogalmazza meg identitását a kislány, eleinte persze még nem tudatosan. Az anyával szembeállított identitástervben nagy szerepet játszik az anya árnyéka, vagyis személyiségének el nem fogadott és ki nem élt oldalai. Az aszketikus életeszményt valló anya kamasz lánya például kissé szabadosan él. Így jelzi az édesanyjának, hogy mi mindenről maradt le. Van úgy, hogy az édesanya ekkor átgondolja saját életmódját. De többnyire rémüldözik, pedig fölösleges: a gyermekkori és ifjúkori anyakép mélyen bevésődik a lélekbe, és előbb-utóbb érvényesíti jogait. Ezért nincs, sajnos, annyi forradalom, amennyi az emberiség fejlődéséhez kívánatos volna. Később, az ifjúkor után, a nő élete gyakran nem is középút lesz a belénevelt életmód és az anya árnyéka között, hanem a szülők tudatos értékei formálják.

Először azonban az árnyékot veszi észre a kislány: úgy dönt, hogy ő mindent másképpen fog csinálni, mint az édesanyja. Ez a leválás eszköze ebben a szakaszban. Nem jelenti feltétlenül, hogy anya és lánya rossz viszonyban vannak. Csak azt mutatja, hogy a kislány önmagát keresi – tehát első lépésként elhatárolja magát az édesanyjától.

A kislánynak még nincs saját véleménye, de az anyjáét már ellenzi. Így az a tévhite támad, hogy van saját álláspontja. Ha itt nem áll meg, akkor ez az illúzió továbbsegíti önmaga és az anyjáéval ellentétes életmód keresésében. Most női példaképek után néz. Sorra kipróbálhat – valóban vagy csupán képzeletben – különféle valóságos vagy elképzelt női életterveket, mintákat. Nagyon fontosnak tartom itt a projekciókat, a kivetítést a példaképül választott nőkre. A példaképek lehetnek mai vagy múltbeli nőalakok – egyre több életrajz olvasható róluk –, akármennyire eltérő környezetből. A kislány érdeklődése ugyanis azt mutatja, hogy kezdenek feléledni a tudattalanjából eredő nőképek. Lehetnek ezek csak elfojtott élettervek, de jó esetben elvezetik az igazán autonóm nőképhez, az autonóm énképhez, amely idővel természetesen sokszor változik majd.

Nemcsak a példaképek játszanak nagy szerepet az elhatárolódás szakaszában, vagyis az önmagára találás szakaszában, hanem a más lányokkal-asszonyokkal való kapcsolat is, amennyiben az anyakomplexus hatása megengedi. Ritkán áll nyitva ez az út az olyan lány előtt, akit nagyon negatív anyakomplexus formált, és ezért a nőkben – kiváltképp az anyaszerű nőkben – csak a legnagyobb csalódás forrását látja. De általában igen hasznos a kapcsolat más nőkkel, mert a kamasz lányban így tudatosodhat női mivolta: nemcsak a saját szemével nézi magát, hanem egy másik nő szemével is. Kölcsönösen visszatükrözik egymást, érzékelik egymást, elfo­gadják egymást. De ez még nem minden: a barátság más lányokkal, asszonyokkal olyan különleges színezetű élmény, amely leginkább az „anima” fogalmával rokon. Varázsos hangulat ez, egymáshoz kötődés és egyszersmind a lélek kitágulása valami könnyed biztonságban, az erotikus megszólítottság egy formája, amely nem akar rögtön a tettek mezejére lépni, az elbűvölő női lehetőségek, gyöngédségek, amelyeket csak úgy egyszerűen ki szabad próbálni. Tudattalan nőképek is életre kelnek ilyenkor a serdülő lányban, a jellegzetesen hozzájuk tartozó érzelmekkel együtt. Ezeknek az érzelmeknek igen sok közük van a kötődéshez „ gyöngéd kötődéshez, vad kötődéshez –, és a női lét különböző dimenzióit nyitják meg.

Az „animát” Jung eredetileg a férfi lélek női részének tartotta, és feltételezte, hogy a nőknek helyette „animusuk” van. Manapság azonban úgy tűnik, a nőknek igen nagy szükségük van az animára, többek között ahhoz is, hogy kioldhassák magukat az anyakomplexusból. A tapasztalatcsere a barátnőkkel – ha ugyan már vissza nem szorultak a második helyre, mert a társadalmilag vagy családilag is meghatározott fiúkapcsolatot a környezet olyannyira támogatja és sürgeti –, de a barátnők közötti érzelmi élmény is fontos eleme az önálló énkép fejlődésének. A barátnők viszonyában olyan kapcsolatszerkezetek alakulnak ki, amelyekben a serdülő lánynak nem kell feladnia önmagát, hanem éppenséggel önmaga lehet. Az ilyen kapcsolatban sokrétű érzelmeket lehet ébreszteni és átélni.

Ebből az élményből kiindulva új életterv kristályosodik ki, amelynek révén a serdülő lány most újra közelebb kerülhet az édesanyjához: ennek formája többnyire megint csak vita, de már az empátia jegyében. A lány most már el tudja fogadni, hogy az édesanyja önálló személyiség, és kész megérteni őt a múltjával, jelenével együtt. Most, hogy újra közelebb kerülnek egymáshoz, a kamasz lány azt is megállapítja, milyen tulajdonságaiban hasonlít az édesanyjához, talán még azt is észreveszi, hogy egyforma bosszantó tulajdonságaik vannak, de ha minden jól megy, ő megtanulhatta jobban kezelni e tulajdonságokat. Végül azonban azt is megállapítja, hogy minden hasonlóság ellenére ő egészen más ember.

Az újraközeledés megnyilvánulhat nagy beszélgetésekben, amelyekből a serdülő lány megérti, miért éppen ilyen élettervet választott az édesanyja, de a mama is szerez némi tudomást arról, hogyan fest a lánya életterve. Lehet, hogy a lánynak, ha vérző szívvel is, bele kell nyugodnia, hogy olyan életterve van, amelyet az édesanyja bizalmatlanul szemlél, vagy éppenséggel – a saját élettörténetéből kiindulva – képtelen elfogadni. Az újraközeledés válságának oka lehet az a csalódás is, hogy sohasem lesz már anya és leánya között olyan viszony, mint amikor a leány még kisgyerek volt, és ők ketten – talán – egy szív, egy lélek voltak. Csalódhatnak amiatt is, mert hiába remélték, hogy végül mégiscsak felépítik azt a bensőséges anya-lány kapcsolatot, amelyet eddig sohasem sikerült megvalósítani, pedig a nők fantáziájában nyilvánvalóan ilyen vágy él. Ha minden jól megy, bizalmas, meghitt viszony alakulhat ki anya és leánya között, két nő között, akik jól ismerik egymást, becsülik egymást, és elfogadják, hogy más-más kép él bennük a női életről.

Nehézségekkel teli, bonyolult mezőben játszódik le a serdülő lány leválása az édesanyjáról, s ez csak tovább nehezíti kettejük kapcsolatát.

Elbizonytalanított anyák

Dolgozó anyák című könyvében Sandra Scarr kimutatja, hogy a dolgozó és munkájukat szerető anyák leányaiban erősebb a női öntudat. Bár nagyon is apai világban mozognak, kevésbé hajlandók függő helyzetbe kerülni. Eszerint az öntudatosabb anyák lányai maguk is öntudatosabbak. Ha pedig a leány édesanyja csak arra építette önbecsülését, hogy családtagjai elismerik, akkor a lánynak is sokkal több gondja lesz női önértékelés évei. Ráadásul az ilyen anyának kijutó elismerés az idő multával nem növekedni, hanem csökkenni szokott – a gyerekek kritizálják anyjukat, mert le kell róla válniuk –, és a leggyöngédebb kényeztetésért is alig csurran-csöppen valamicske hála.

De nem csak arról van itt szó, hogy mennyi elismerést kap családtagjaitól a nő, főleg a háztartásbeli asszony. A gyerekek leválásának idején valószínűleg szinte semennyit. Az a baj, hogy ráadásul egész kultúránk még mindig lebecsüli a nőket. A lebecsülésnek vannak durva és kifinomult módszerei. Nyílt lebecsülés például, ha a kamasz fiú kijelentését, hogy ez vagy amaz oké, mert „csak a mama ellenzi”, a papa nem igazítja helyre. Burkoltabb lebecsülési stratégia, hogy egy férfi érvei mindig többet nyomnak a latban, mint a nő érvelése, vagy hogy a nőre sok munkát rábíznak ugyan, de a döntésekbe nincs beleszólása, vagy hogy többnyire a férfiak beszélnek, és el is várják, hogy figyeljenek rájuk, míg a nőkre nem figyelnek olyan nagyon oda. Kifinomult lebecsülés lehet a részvevő pillantás vagy segítő gesztus, ha semmi sem indokolja. Efféléktől uralkodik el a nőkön a tanult tehetetlenség.

És ehhez a titkon vagy nyíltan lebecsült nemhez tartozik a kislány – nem könnyű a dolga, de könnyebb lesz, ha szülei, fivérei tisztában vannak a lappangó lebecsülései, sőt megpróbálnak változtatni rajta, tehát nem tekintik egyedül érvényesnek a máig uralkodó nőképet.

Egy megtévesztő szólam: az „elnyelő anya”

Sokszor használják a pszichológiában az „elnyelő anya” kifejezést. Többfélét értenek rajta: leginkább az olyan anyát, aki gyermekét magához láncolja, de máskor az anyakomplexust is, amely gátolja a nőt vagy a férfit az önállósulásban.

Az „elnyelő anya” kifejezés forrása, mint Christa Rohde-Dachser is kifejti, a félelem az anyai, a női princípiumtól. Elnyelő – ez a szó igen világosan sugallja, hogy a nőiség veszélyes, tehát akaratlanul is újabb okot ad a nő lebecsülésére. A mélylélektanban – amelyet férfi pszichológusok formáltak – az „elnyelő anya” kifejezés úgy kerül elő, hogy a Nagy Anya, az archetípusos anya, az élet anyai princípiuma, melyet különböző anyaistennők testesítenek meg, egyik megjelenési formájában halálistennő, „elnyelő anya”, aki korábbi dús adományát visszaveszi, hiszen minden élőt elnyel végül a föld méhe. Az archetípusos kép a születést és a halált a női princípiumhoz rendeli, a születést és a halált mindig – bár a halált nem kizárólag – istennők képében jelenítették meg. És a nők a gyermeknek olyan életet adnak, amelynek része a szenvedés, a fájdalom, a halál. Dőreség azonban ezt az életelvet a valóságos nőkre kivetíteni, végső soron őket okolni azért, hogy létezik a szenvedés, a fajdalom, a halál. Márpedig pontosan ez történik, amikor az olyan fogalmakat, mint az „elnyelő anya”, gépiesen használják, és így persze a valóságos nőkre is kivetítik. Így lesz az asszonyból mindjárt „elnyelő anya”, ha egy kicsit nehezére esik, hogy a gyerekét szárnyára bocsássa.

A kifejezés forrása, mint említettem, a félelem az anyai princípiumtól. Számos oka van ennek a félelemnek. Van az ember életében egy többé-kevésbé indokolt szorongás, hogy nem lesz önálló, felnőtt személyiség, hanem visszafejlődik gyerekké, elposványosodik az élete, például keres magának egy jóságos mamát, aki mellett dédelgetett kisfiú maradhat holta napjáig. Az is megeshet, hogy a szerelem feléleszti az anyakomplexust, és a férfi túlságosan függővé válik egy nőtől. Mindez azonban még nem ok arra, hogy általánosító formában az „elnyelő anyákról” beszéljünk. Az életadó anyákról sokkal ritkábban esik szó. A nőiséget és anyaiságot sok formában lehet látni, de a veszélyes formáját manapság sokkal többet emlegetik, ráadásul óhatatlanul rávetítik a valóságos, eleven nőre, akit aztán erős túlzással életadónak, halálhozónak eszményítenek, majd ellenhatásként természetesen lebecsülnek, pedig ő igazából „csak” egy ember – és nem istennő. Ez is indokolja a nők, különösen az anyák visszás helyzetét napjainkban. Mindez összefügg az anyai szerep szintén ellentmondásos értékelésével. A nő, a kislány számára ez a projekció azt a bántó üzenetet hozza, hogy a női létnek valami nagyon veszélyes, legalábbis kétértelmű velejárója van, sőt hogy az ő női mivoltában talán valami borzalmas titok lappang.

Ezen a téren jelentős tudatosító munka folyt az utóbbi időben. Nőírók könyveket írtak különböző istennőkről, nemcsak az anyaistennőkről – és különösen nemcsak az elnyelőkről –, hanem a szerelemistennőkről, a bölcsesség istennőiről, bölcs asszonyokról is. Sok nő munkálkodik azon, hogy a női lét archetípusos gyökereit a nők tudatosítsák és megkedveljék. Olyan nőképeket mutatnak fel, amelyek a személyes fantáziában átformálva énképpé válhatnak. Döntően fontosnak látom azonban, hogy fantáziánkat szabadon engedve és fáradságot nem kímélve átalakítsuk az archetípusos képeket, individuációnk igényeihez igazítsuk őket, nehogy megint csak kívülről kapott énképünk legyen.

A nőiség mindegyik modelljének megfelel egy jellemző kapcsolatforma, a nemiség egy bizonyos formája is. De ne feledjük: aki a többnyire eszményített, archetípusos képpel azonosítja magát, annak még nem lesz saját énképe, önálló identitása. Fel kell dolgoznia az archetípusos képet, meg kell birkóznia vele, csak így alakulhat ki saját énképe. Az archetípusos nőalakok tudatosításával függ össze az is, hogy mostanában egyre nagyobb az igény a női példaképekre, sok életrajz jelenik meg nőkről.

Az élethazugság és az átruházás

A lányok leválását nehezíti, hogy az anyák nem mindig őszinték életszerepükkel kapcsolatban. Gyakran halljuk, hogy az anya azt sugalmazta serdülő lányainak, hogy érdemes csak a családért élni, aztán sokkal később kiderül, hogy az anya boldogtalan volt a maga életformájában, mégis ugyanezt az élettervet ajánlotta lányainak. Sok középkorú nő rója fel anyjának, hogy vonzónak állította be sikertelen élettervét, elhitette lányával a csalóka mesét a királyfiról.

A vágyak átruházása is gyakori: az anya, aki nem úgy élt, ahogyan szeretett volna, meghiúsult terveit és lehetőségeit a lányára vetíti ki. Elvárja, hogy amit ő nem tudott elérni, azt a lánya valósítsa meg. Élete parlagon maradt lehetőségeit áttestálja a következő nemzedékre. Az egyszerű áttestálást, amely természetesen a fiúgyermekekre is vonatkozik, viszonylag könnyű kezelni, ha a fiatalok tudatosítják a helyzetet, és el tudják határolni magukat. Nehezebb az ügy, amikor ellentmondásos üzenet érkezik az anyától, például arra tanítja lányát, hogy önálló csak az a nő lehet, aki pénzt keres. Üzenete tehát így szól: „Dolgozó nőnek kell lenned!” Más megjegyzéseivel azonban újra meg újra elárulja, hogy véleménye szerint igazi nő csak az, akinek családja van, gyerekei vannak. Még nehezebb a helyzet a következő üzenettel: „Csak úgy ne élj, ahogy én éltem, de nehogy többet hozzál ki az életedből, mint én.”

Az életükkel elégedetlen anyák áttestáló szándékai nagyon megterhelik lányaikat. Az sem könnyű eset, amikor lánya életmódjára ambivalensen reagál az anya, bár helyzete persze érthető: miután ő annyi mindenről lemondott, irigykedve nézi, hogy az új nemzedék ilyen egyszerűen kipróbálhatja magát a munkában, a kapcsolatokban, a szexben. A leválás ilyen általános nehézségeivel minden anyának és leánynak szembe kell néznie. Vannak aztán közös életükkel összefüggő, egyedi problémák is. Nem ritka eset, hogy anya és leánya viszonyának sohasem tudatosított gubancai a következő nemzedékben megismétlődnek.

A leválás munkáját minden nehézség ellenére el kell végezni, mert a lány csak így juthat el önálló női identitásához, így találhatja meg autonóm énjét, önálló személyiségét, így tudja élete során önmagát mindinkább megvalósítani, és így tud minden elszakadás, leválás, veszteség után eredeti énjéhez visszatalálni. Ha énje egyre önállóbb, akkor önértékeléséhez nincs szüksége külső igazolásra, nem kell mindig másokhoz alkalmazkodnia. Önérzete belülről fakad, saját értékét elsősorban abból érzi, hogy ő az, aki elfogadja önmagát, komolyan veszi magát. Saját énje biztos talaján egyenjogú viszonyt építhet ki a férfiakkal és a férfivilággal is, ha ezt az utat választja.

Forrás: Verena Kast – Kötés és oldás – Európa Kiadó, Mérleg sorozat, Bp., 2000. (részlet)
Verena Kast svájci pszichoterapeuta a zürichi egyetem tanára, a Jung Intézet docense, a Nemzetközi Analitikus Pszichológiai Társaság, valamint a Nemzetközi Mélypszichológiai Társaság elnöke.

Share This