A komplexusok nemcsak formáltak bennünket, hanem újra meg újra felélednek, „beugranak”. Egy kapcsolatélménytől, amely a komplexushelyzetre emlékeztet, egy álomtól vagy fantáziaképtől új életre kel a komplexus.

A komplexusok sűrített tapasztalatok és fantáziák emlékeiből állnak; ezeket a közös alaptéma fogja össze, és azonos jellegű, erős érzelmek és indulatok fűződnek hozzájuk. Ha ezt az alaptémát vagy a hozzá tartozó érzelmet érinti valami az életben, akkor komplexusosan reagálunk, vagyis a komplexus fényében látjuk és értelmezzük a helyzetet, józan válasz helyett “begőzölünk”, és mindig ugyanolyan fajta, sztereotip hárítással reagálunk. A kapcsolatok terén ez azt jelenti, hogy a kölcsönös megértés ilyen szituációban azonnal megszakad. A komplexusok megmutatkoznak abban, ahogyan a dolgokat átéljük, ahogyan cselekszünk, de jelképekben is, ilyenkor különösen hangsúlyos a komplexus meghatározó magja. Jung szerint a komplexusok magja archetípusos, és ez azt jelenti: komplexusok ott képződnek, ahol valami létfontosságú dologról van szó.

A komplexusok a személyiség érzelmi (affektív) magjai; előhívójuk az egyén fájdalmas vagy jelentős összeütközése a környezet olyan követelményével vagy eseményével, amely meghaladja erejét. Ebből a leírásból máris világos, hogy amikor a csecsemő és a gyermek a számára fontos személyekkel érintkezik – ezek a vonatkoztatási személyek -, akkor komplexus jön létre. A kora gyermekkor persze különösen fogékony a bevésődésre, s ez az a szituáció, amikor a legtöbb komplexus keletkezik; de később is mindig képződhetnek komplexusok, ameddig csak élünk.

A komplexusképződés fenti leírását megfogalmazó Jung olyan komplexusra gondolt, amely nehézségeket okoz majd az egyénnek. Természetesen ezek azok a komplexusok, amelyek az embereket a legjobban foglalkoztatják. Arra is gondolnunk kell azonban, hogy a gyermek és a vonatkoztatási személyek közötti minden jelentős kölcsönhatás (interakció), egyáltalán minden, emberek közötti kölcsönhatás komplexusforrás lehet. A komplexusok tehát leképezik a problematikus és a személyiségünket formáló kölcsönhatásokat, aztán gyermekkorunk és későbbi életünk kapcsolattörténeteit meg a hozzájuk tartozó érzelmeket és indulatokat, továbbá az ezek ellen alkalmazott elhárításformákat, és mindebből kinövő várakozásunkat, hogy milyen is lesz egyáltalán az élet.

Ha tehát két ember között problematikus vagy jelentős interakció játszódik le, amely érzelmeket és indulatokat kavar, akkor komplexus alakul ki. Ezután már minden hasonló eseményt a komplexus fényében értelmezünk, és minden ilyen esemény tovább erősíti a komplexust. Ez azt jelenti: az emberek megtanulják, hogy bizonyos szituációk újra meg újra bekövetkeznek, és mindig ugyanazok az érzelmek és indulatok kísérik őket. A komplexusok életünk azon epizódjait ábrázolják, amelyek emocionális visszhangja különösen erős.

Ne úgy képzeljük azonban, hogy komplexusaink egyszerűen a valóságnak megfelelő képgyűjtemények szüleinkről és szüleink viselkedéséről, vagy a testvéreinkről. A komplexusokban a jelek szerint bonyolultan keverednek a tényleges élmények és a fantáziaképek, a megcsalatott várakozások és más efféle lelki tartalmak. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy ha egy komplexus részlegesen feloldódik, akkor több emlék szabadul fel, hozzáférhetőbbé lesz a saját élettörténetünk. Ezzel életérzésünk is gazdagodik, énkomplexusunk teljesebbé válik, folyamatosságában is megélhetjük identitásunkat. Nagyon titokzatos az ember valóságos története, és úgy igazán alig rekonstruálható.

Viszont Jung felfogása szerint a komplexusok egymáshoz viszonyított helyzete, állapota – a komplexuskonstelláció – rekonstruálható. Ez azt is jelenti, hogy elfojtott részüket tudatosítjuk, ám ennél többről van szó. A komplexusalakzatok úgy is értelmezendők, mint az élet érzelmi csomópontjai, amelyek elidegenítően hatottak és hatnak, káros azonosulásokat okoztak, de másfelől bizonyos, jól körülhatárolt képességekre serkentően hatottak, és fejlődési késztetés rejlik bennük, amely az általuk kiváltott fantáziákban nyilvánul meg. Különösen jól látható ez a fejlődési késztetés az archetípusos képekben, amelyek mindig fölmerülnek, amikor a komplexus fontos elemeit sikerül a tudatba emelni.

Bármennyire fontos is a korábban történtek rekonstruálása, az analízis legalább ugyanennyire lényeges tárgya, hogy milyen jellegűek, milyen beállítódást tükröznek az egyén várakozásai. A várakozási beállítódás mindig összefügg a komplexusalakzattal, és nemcsak az analitikus kapcsolat itt és mostjára vonatkozik, hanem általában az élet jövőbeli kilátásaira. Néha egy komplexus-mondat elrekeszt a jövőtől, minden új tapasztalat útjába áll. Ilyen komplexus mondata volt egyik nőbetegemnek: „Semmi értelme, hogy törjem magam, a fontos helyzetekben úgyis megkukulok.” A komplexus diktatúrája alatt a várakozások, vágyak, utópiák a rögződött múlt kényszerpályáján mozognak, ha ugyan egyáltalán szerephez jutnak. Ez azonban azt jelenti, hogy az ember nem találhat el a saját életéhez. Kettős szorításban él, eminnen a múlt tehertétele nyomorgatja, amonnan meg a szorongást keltő jövő.

A komplexusok elmélete

Nagyon sokban hasonlít a “generalizált interakció-reprezentációk”, az úgynevezett RIG-ek elméletéhez (RIG=Representations of Interactions that have been Generalized), amelyet Daniel Stern dolgozott ki. Stern kiindulópontja az “epizódemlékezet”, amelyet Tulving úgy írt le, mint a valóságos élményekre és tapasztalatokra való emlékezést. Az emlékezetben rögződő epizódok vonatkozhatnak egészen hétköznapi dolgokra, például a reggelizésre, vagy gazdag érzelmi tartalmú, fontos eseményekre, például arra, hogyan fogadtuk egy gyermek születésének hírét. Az epizódemlékezet a cselekvéseket, emóciókat, érzékleteket mint oszthatatlan egészet együtt idézi fel, de azért természetesen összpontosítani tudunk ennek az egésznek a részaspektusaira, például az érzelmekre. Ha mármost újra meg újra előfordulnak hasonló epizódok – például anyamell, tej, jóllakás -, akkor ezeket az epizódokat általánosítjuk (generalizáljuk), vagyis a gyermek azt várja, hogy ez az epizód a jövőben is ugyanígy fog megismétlődni. Ez a generalizált epizód többé már nem egyetlen egyedi emlék, hanem „sokféle egyedi emléket tartalmaz … A generalizált epizód az esemény valószínű lefolyásának szerkezete, amely az átlagoló várakozásra épül.” Így persze sokszor olyan várakozást is ébreszt, amelynek csalódás a vége. Ezek a RIG-ek Stern szerint az összes interakcióból keletkeznek, a csíra-én megnyilvánulásának alapegységei, és azt az érzést közvetítik a csecsemőnek, hogy összefüggő csíra-énje van, ami az önazonosság-élmény alapja.

Ezek után megfogalmazhatjuk, hogyan függ össze a RIG-elmélet és a komplexusok elmélete. Az epizódemlékezet elmélete egyfajta magyarázatot adna rá, hogyan is tárolja az emlékezet a komplexusokat, és így azt is megmagyarázná, hogy bizonyos helyzetekben, amelyek ezekhez a bevéső epizódokhoz hasonlítanak, a komplexusok felélednek, továbbá hogy a komplexusokat az ilyen epizódokkal összefüggő érzékletek, vagy a bevéső epizódokra emlékeztető érzelmek is előhívhatják.

A komplexuselméletben nem minden RIG-nek jutna szerep, hanem azoknak a RIG-eknek, amelyekben problematikus helyzetek generalizálódtak. Számot vetne a komplexuselmélet azzal a tapasztalattal is, hogy a komplexusos emlékekből eredő várakozások ritkán esnek egybe egyetlen, az emlékezetben élő epizóddal. A komplexus ritkán keletkezik egyetlen traumatikus szituációból, valójában olyan várakozás, ami világossá teszi: a komplexusos válasz és viselkedés abból következik, hogy mindig újra meg újra hasonló kölcsönhatás játszódott le a vonatkoztatási személyek és a gyermek között.

Még ha fontos és lehetséges is, hogy az emlékezet mélyéről előbányásszuk a komplexusepizódokat például azt a képet, mikor a szigorú tekintetű apa óriásként trónol a pöttöm fiúcska fölött, aki legszívesebben a föld alá süllyedne, és mukkanni sem bír a félelemtől -, korántsem biztos ám, hogy ezt az epizódot valóban, egy az egyben így élte át a hajdani fiúcska. Persze azért sokatmondó, mint a komplexus képe, mint egy általánosított epizód képe. Különösen fontos szempont ez, mivel a komplexusképeket olykor visszavetítik a konkrét szülők konkrét lényére és viselkedésére, vagyis egyenlőségjelet tesznek a fantáziakép és a valóságos kép közé. Természetesen az ilyen epizódok nem függetlenek a szülők tényleges viselkedésétől, amely az interakcióban kifejezésre jutott, de nem is tükrözik élethűen. Különösen így van ez az általánosan értelmezett „anyakomplexus” és „apakomplexus” esetében, amelyek tulajdonképpen az anyával és az anyaival, az apával és az apaival összefüggő tipikus epizódok általánosításai.

Súlyos melléfogás lenne az is, ha komplexusaink anyáiból és apáiból a nő vagy a férfi lényére következtetnénk – a komplexusok mindig „kölcsönhatás termékei” -, hiszen a nők nem csak anyák, a férfiak nem csak apák. Ráadásul van egy úgyszólván „belülről jövő” várakozásunk is: a személyes anyára és a személyes apára vonatkozó tapasztalaton túlmenően, minden ember várakozásai az archetípusos anyaképhez és az archetípusos atyaképhez is fűződnek; minden ember vágyik az anyai és az atyai értékek bizonyos mennyiségére. Innen nézve kellene értelmeznünk a gyermek generalizált várakozását is, mint valamiféle kollektív fantáziakésztetést, amelynek eleinte semmi köze sincs a szülőkkel való érintkezés valóságos tapasztalatához, de valószínűleg ez az érintkezés kelti életre.

A két elmélet további közös eleme, hogy komplexusok az egész életen át mindig képződhetnek, de minden életszakaszban fel is dolgozhatók. Stern is úgy látja, hogy a RIG-ek képződése a különböző élményszinteken az egész életen át tart és fejlődésben van. Összefügg ezzel egy terápiás meggondolás is, amely szintén a két elmélet közös vonásaira utal. Mikor a komplexusos élettémákon dolgozunk, nincs rá szükség, hogy visszanyúljunk a bevéső szituációhoz. Elegendő fölidézni egy epizódot, amely a komplexusra utal. Könnyen lehet például, hogy a komplexussal terhelt kapcsolati szituációról eszébe jut a páciensnek egy régi, gyerekkori helyzet, amely “ugyanilyen” érzéseket váltott ki benne. Ezzel dolgozhatunk. Szükségtelen a legkorábbi szituáció után kutakodni, mert mindegyik komplexushelyzetben benne rejlik a generalizált epizód, a hozzá kapcsolódó élményekkel, érzékletekkel és főleg a hozzá tartozó érzelmekkel együtt. Stern szerint az a fontos ilyenkor, hogy megtaláljuk a „narratív kiindulópontot”, a kulcsmetaforát. Keresni az „ősváltozatot”, amely elmélete szerint végső soron a tényeket tükrözné, Stern felfogása szerint vég nélkül és kevés sikerrel kecsegtető eljárás, hiszen az egyik fő nehézség éppen az, hogy preverbális epizódokat kell szavakba foglalni.

A komplexuselmélet értelmében fontos, hogy megértsük a jelképeket, különösen a jelképes interakciókat, mert a szimbólumok a komplexusokat foglalják képekbe. Az élet során a komplexus kulcsképekben mutatkozik meg, például álmokban és fantáziákban. Az ezekhez kapcsolódó érzelmeket, indulatokat sok esetben mélyen átéli az ember. Ezekből aztán vissza lehet következtetni a gyermekkori élményre, ami segít visszahelyezkedni a gyermek szituációjába, és megérteni a bevéső helyzet nehézségeit és keserveit. Másrészt következtetni lehet a vonatkoztatási személy magatartására is, akivel az ember felnőttkorában rendszerint már azonosul, és akinek szerepét természetesen el is játssza. Végül arra is vissza lehet következtetni, hogy a komplexustérben milyen kölcsönhatási forma volt szokásos, és milyen ellentétes érzelmek fűződtek ehhez.

Ha sikerül a szimbolikus leképezésekben meglátni és átélni a komplexusképző összeütközéseket, akkor egyre több fog felszínre bukkanni azon epizódok közül, amelyek a komplexus kialakulásához és ahhoz vezettek, hogy a páciens a komplexusos magatartást az eredeti vonatkoztatási személyről más emberekre is átvitte. Lényeges azonban a jungi lélektan szemszögéből, hogy a komplexusokat képekké formáló szimbólumokban energiakészlet rejlik, amely a hozzájuk kapcsolódó fantáziákban jut kifejezésre. A komplexusokról általában azt tartják, hogy pocsék dolgok, folytonosan gátolják az embert, és miattuk mindenféle olyan szituációban, amikor az adott helyzethez igazodó válaszra lenne szükség, mindig csak ugyanazon a sztereotip módon viselkedik a komplexusos egyén. Nos, ez így is van, de ne feledkezzünk meg az érem másik oldaláról: új életlehetőségek csíráit is magukban rejtik a komplexusok. Eme ígéretes oldalaik pedig éppen a szimbólumokban mutatkoznak meg, amelyek a komplexusokat ábrázolják.

Minden ember egész sereg komplexus gazdája – ámbár Jung megjegyzi valahol, hogy inkább fordítva áll a dolog, a komplexusok a mi gazdáink; annyi biztos, hogy a szabad akarat véget ér ott, ahol a komplexustartomány kezdődik, vagy másképp szólva, minél több érzelmet és indulatot kötnek le komplexusaink, annál kevésbé érvényesülhet szabad akaratunk, mikor ezek a komplexusok beugranak. A komplexusok a mi életproblémáink, de központi élettémáinkat is kifejezik; fejlődési problémáink tükröződnek bennük, és egyúttal fejlődésünk témái is. Megszabják lelki hajlamainkat és készségeinket.

Foglaljuk össze, mit is tudunk a komplexusokról!

Komplexusnak nevezzük a tudattalan bizonyos tartalmait, az általánosított (generalizált) problematikus kapcsolatepizódokat, amelyeket azonos érzelmi-indulati töltés, közös jelentés mag (archetípus) meg az ezzel összefüggő, tipikus kapcsolattémák kötnek össze, és bizonyos határok között egymást helyettesíthetik. Minden érzelmekkel terhelt esemény komplexussá válik. Ha megszólítja valami a komplexussal kapcsolatos témákat vagy emóciókat, akkor a tudattalan szövevény egésze feléled, aktivizálódik – a jungi lélektanban erre a „konstellálódik” kifejezést használják -, a hozzátartozó, az egész élettörténetből származó érzelmi töltéssel és a belőle következő, sztereotip lefolyású elhárító stratégiákkal együtt. Minél erősebb az érzelem és a hozzá tartozó jelentésasszociációs mező, annál „erősebb” a komplexus, annál inkább háttérbe szorulnak a psziché más részei, kiváltképpen az énkomplexus. Egy komplexus aktuális erősségét a többi meglévő komplexushoz és az énkomplexushoz képest az asszociációs kísérlettel lehet kimutatni. Ezt az eszközt Jung fejlesztette ki, és ez vezette rá a komplexusok elméletére.

Az énkomplexusról Jung azt mondta, hogy pszichénk „jellemző központja”, de azért csak az egyik komplexus a többi komplexus között. „A többi komplexus többé-kevésbé gyakran az énkomplexussal asszociálva bukkan fel, s ily módon tudatosul.” Az énkomplexus érzelmi színezetét, az önérzést Jung úgy értelmezi, mint az összes testi érzéklet kifejezőjét, de mindazon képzettartalmak kifejezőjét is, amelyeket személyünkhöz tartozónak érzékelünk. Az énkomplexussal összefüggő asszociációk az önazonosság és annak fejlődése, meg az ezzel kapcsolatos önérzés élettémája körül forognak. ldentitásunk alapja az életerő érzése és vele szoros összefüggésben az énaktivitás érzése: érezzük, hogy élünk, és ebben az érzésben gyökerezik a lehetőség, hogy énünket tevékenyen érvényesítsük az életben, hassunk és alkossunk, végső soron megvalósítsuk önmagunkat.

A vitalitás, énaktivitás és önmegvalósítás egymás feltétele. A fejlődés során mindinkább az énaktivitáshoz tartozik az önmeghatározás is, a kívülről meghatározottság ellentéte. Önálló személyiségünk megéléséhez hozzátartozik az is, hogy biztos tudásunk legyen önmagunkról, és azt, ahogyan önmagunkat látjuk, elhatároljuk mások véleményétől, önképünket szembeállítsuk azokkal az elképzelésekkel, amiket mások alkotnak rólunk és aggatnak ránk. Az ilyen, viszonylag körülhatárolt énkomplexus előfeltétele, hogy az énkomplexus a megfelelő életkorban elkülönüljön a szülőkomplexusoktól, ezáltal egyre önállóbbá váljék, és az ember új kapcsolatokba merészkedjen, új tapasztalatokkal nézzen szembe. A leválás azonban nemcsak a szülőkomplexusoktól és a konkrét szülőktől függ, hanem igen nagy mértékben az énaktivitástól vagy a vitalitástól is. Vannak gyerekek, akik a beszűkítő szülőkomplexusok ellenére képesek a megfelelő leválásra, más gyerekek a kevéssé beszűkítő komplexus okból is alig tudnak kiválni. Ezek a különbségek többek között a vitalitástényezővel függnek össze, az pedig az énaktivitás-tényezőhöz kapcsolódik.

Általános szabályszerűség: ha az éppen feléledő komplexust nem sikerül tudatosítani, akkor kivetül. Ha az énnek sikerül a komplexusos történéssel kapcsolatba lépnie, felelősséget vállalnia érte és empátiát éreznie önmaga iránt ebben a szituációban, akkor gyakran megfigyelhetjük, miként lehet tudatosan megélni a komplexust kifejező szimbólumokat, köztük a szimbólumokra lefordítható testi reakciókat is; az érzelmeket ugyanis testileg éljük meg, de mindig jelentésháttérre is utalnak. Ha ezeket a szimbólumokat és a hozzájuk fűződő fantáziaképeket sikerül tudatosan megélni és formába önteni, akkor a komplexusban lekötött energia olyan erővé válhat, amely az egész embert fölpezsdíti, és új magatartási lehetőségeket nyit meg előtte.

A komplexusok határoznak meg bennünket

Aki gyerekkorában sok törődést, odafordulást tapasztalt, érdeklődtek minden megnyilvánulása iránt, körülvette az oltalmazó anyai szeretet, abba belevésődik az „eredetileg pozitív anyakomplexus”. Ez határozza meg, hogy mit vár majd az emberektől, az élettől, a világtól, jórészt ez szabja meg érdeklődési körét is.

Olyan gyermek is van, akinek édesanyja – mindegy, milyen okból – nem tud ráhangolódni a gyermeke igényeire. Ha ez a gyermek másoktól sem kapja meg a biztonságot adó anyai törődést, akkor belevésődik az „eredetileg negatív anyakomplexus”. Akinek első jelentős élményei vagy fájdalmas konfliktusai inkább az édesapjához kapcsolódtak, azt a pozitív vagy negatív apakomplexus határozza meg, attól függően, hogy apa élményei segítőek vagy gátlóak voltak. Az anya- és apakomplexusok gyűjtőfogalmak, de azért sokat elmondanak a személyiséget övező légkörről, fontosnak tartott, jellemző élettémáiról, fejlődése tipikus szükségleteiről és nehézségeiről.

A komplexusok nemcsak formáltak bennünket, hanem újra meg újra felélednek, „beugranak”. Egy kapcsolatélménytől, amely a komplexushelyzetre emlékeztet, egy álomtól vagy fantáziaképtől új életre kel a komplexus. Ez azt jelenti, hogy aránytalanul hevesen reagálunk a helyzetre, ugyanis nemcsak az adott helyzetre válaszolunk, hanem életünk mindazon helyzeteire, amelyek oly végzetesen hasonlóak ehhez az egyetlen szituációhoz. Felfogóképességünk is megzavarodik, mert a komplexus fényében érzékelünk, és ami nem tartozik a komplexusepizódhoz, azt egyszerűen meg sem látjuk. Ebből adódik sztereotip stratégiánk, amelytől azt várjuk, hogy segítsen boldogulni ezzel a helyzettel.

Minden anya- vagy apakomplexus feléledésekor bekattanhatnak bizonyos viselkedésmódok, amelyek az egykori gyermeknek segítettek, hogy mégiscsak helyreállítsa vagy fenntartsa a többé-kevésbé jó viszonyt anyjával, apjával és az egész családi kapcsolatrendszerben. Ezek a viselkedésmódok a későbbi életben megmaradnak. Ha tudatosodnak bennünk, eldönthetjük, hogy meg akarjuk-e őrizni őket, vagy sem.

Az anyakomplexusok elsődlegesen a szociális anyával való kapcsolatban, az apakomplexusok elsődlegesen a szociális apával való kapcsolatban alakulnak ki. Ne feledjük azonban, hogy a személyes anyának és apának kollektív aspektusa is van, mert többé vagy kevésbé meg akar felelni a mindenkori érvényes anya- vagy apaképnek, és hogy más emberek is vannak, akik az apai vagy anyai értékeket és viselkedést közvetíthetik. Könnyen lehetséges például, hogy az apai értékeket az anya közvetítésével tapasztalja meg a gyermek. De bármily különböző komplexus mintázatok jöhetnek is létre gyermekek, anyák és apák között, vannak tényezők, amelyek minden anyakomplexusban vagy minden apakomplexusban lépten-nyomon felbukkannak, ezért beszélhetünk a komplexusok tipikus jegyeiről. A tipikus jegyek természetesen azzal is összefüggnek, hogy a gyermekek és a szülők között újra meg újra lejátszódnak ugyanazok az élmények, amelyek nem egyszerűen a gyermek magatartásától, illetve az apa vagy az anya magatartásától függnek.

Forrás: Verena Kast – A személyiség születése (részlet) – Park Könyvkiadó,, Bp., 2006.
Verena Kast svájci pszichoterapeuta a zürichi egyetem tanára, a Jung Intézet docense, a Nemzetközi Analitikus Pszichológiai Társaság, valamint a Nemzetközi Mélypszichológiai Társaság elnöke.

Share This