Általában testérzésünk közli velünk, hogy önálló lények vagyunk, megvan a saját bőrünk, amelyben jó esetben jól is érezzük magunkat, de amely sohasem lehet egy másik ember bőre, kivéve talán a leghevesebb szexuális élményeket, amikor a te bőröd és az én bőröm megkülönböztetése átmenetileg szünetel. Ez azonban azt is jelenti, hogy adottságunkon, a természetes elhatárolódáson túl is lehet lépni: képesek vagyunk „egészen felolvadni” egy másik emberben. De akkor is, mindig újra vissza kell térnünk önmagunkhoz. Én, az én testemmel, érzékenységemmel, hangulataimmal, gondolataimmal, megoszthatom ugyan ezt az énemet más emberekkel, és más emberek igen nagy befolyást gyakorolnak rá, de végső soron egyedül nekem kell vele élnem. Az elhatárolt Én meg tudja különböztetni magát más emberek énjétől, épp ezért beszélhet arról is, amit úgy nevez: Te.

Ez az én elhatárolás gyakran azt jelenti, hogy az ember átéli és kifejezi a saját érzékelését azzal szemben, amit egy Te érzékel. Például én aggódom, míg a másik ember meg akar győzni, hogy aggodalomra semmi ok. Csalóka megoldás lenne feláldozni saját érzékelésemet, és fejest ugrani a Te aggálytalan derűlátásába, ez ugyanis csak átmenetileg hozna megkönnyebbülést, nevezetesen addig, amíg ez a Te aktívan részt vesz a kapcsolatban – és azt is jelentené, hogy nem vettem komolyan saját magamat, feladtam önazonosságom egy részét.

Az, hogy határaim vannak, azt is jelenti, hogy szembefordulhatok. Szembe tudok helyezkedni más emberekkel, a szülői befolyással (szülőkomplexusok), de szembeszegülhetek a saját szorongásos álmommal vagy makacs meggyőződésemmel is: tudom ugyan, hogy ez az én álmom, az én meggyőződésem, de ugyanakkor szembenálló megfigyelőnek és esetleg szembenálló beavatkozónak is látom magamat. Ez az Én relatív autonómiája.

Az, hogy határaim vannak, azt is jelenti, hogy ezeket tiszteletben kell tartani, és olykor határokat is kell szabnom. Korántsem merev határok ezek persze, hanem mozgékony határok: mindig újjáformálják őket a kapcsolatok, meg azok hatása énkomplexumomra és aktuális szükségleteimre. Vannak helyzetek, amikor fennáll a veszély, hogy „elveszítem önmagamat”, ilyenkor nagyobb szükség van az elhatárolódásra – például minden válsághelyzetben és fordulathelyzetben, amikor énkomplexumom átalakul.

Verena KastAz énkomplexum, amelynek a szülőkomplexusokkal szembesülve, el kell különülnie a társadalmi szerepelőírásoktól, a jungi értelemben vett mély-énre épül, egy átfogóbb Énre, amely átfogja múltbeli, jelenlegi és jövendő személyiségünket, ösztökéli fejlődésünket, és potenciálisan tartalmazza mindenkori életlehetőségeinket is.

A határok kijelölését nálunk eltökélt lépésnek, agresszív cselekedetnek szokták tekinteni, hiszen ilyenkor nagyon világosan leszögezzük a saját álláspontunkat, letesszük egy másik ember álláspontja mellé. Félelem kíséri ezt a lépést: félelem, hogy elveszítjük a másik ember szeretetét, mert szentül hisszük, hogy az illető csak addig szeret bennünket, amíg egyetértünk és egyformán érzünk vele. Világosan megmutatkozik ilyenkor, hogy még mindig mennyire a gyermekkori élmények hatása alatt állunk (a „saját álláspontra” helyezkedést szeretetvesztés követte például a közismert dackorszakban), vagy hogy a távolságélményt, amely a másik ember elhatárolódását a korábbi boldog egyetértés után mindig kíséri, mennyire asszociáljuk ellenségességgel, szeretetvesztéssel.

Tulajdonképpen nem kellene ennek így lennie. Az emberi kapcsolatokhoz hozzátartozik, hogy amikor olyan nagyon összeolvadunk egymással, legkivált a szerelemben, kialakul egy bizonyos kapcsolati én. Ezt a közös ént úgy kell elképzelnünk, mint a két ember közös élményeinek és a kapcsolat ébresztette fantáziáinak összességét. De nemcsak a jelenlegi kapcsolatról van szó, hanem a kiteljesedés képeiről, amelyek a kapcsolateszményt formálják viszonylag tudattalanul (animusz- és animaképek), és mindkét ember fejlődésének forrásai lehetnek. A kapcsolati én mindig több, mint az egyéni én, de kevesebb is; a kapcsolati én nem foglalhatja teljesen magában az egyéni ént. Mármost úgy látszik, a szerelmi kapcsolatok mozgástörvénye, hogy különböző jellegű szakaszok váltakoznak bennük. Az egyik szakaszban elsöprő erejű a kapcsolati én, „szimbiotikusabb” az együttélés, nagyobb szerepet játszik a szerelem mély, titokzatos dimenziója, a másik szakaszban az egyéni én kap nagyobb hangsúlyt, és ezt távolodásként élik meg a szerelmesek. A távolodásnak megvan az oka: a szerelem fejlődésre ösztökélő hatása olyannyira fölerősíti az énérzést, hogy a felsejlő fejlődési lehetőségek fogékony talajra lelnek és saját, megélt életlehetőségekké válnak, ez pedig az egyéni én tudatát ébreszti fel.

Az elszakadást, a szeretett személy halálát követő leválási folyamat is olyan szakasz, amelyben kénytelen az ember a kapcsolati énből visszaalakulni egyéni énné – itt azonban a kapcsolati én feléledésére (legalábbis az elveszített személlyel) nincs remény.

A szoros kapcsolatoknak ez a nagy ívű ritmusa újra meg újra ismétlődik, először átéljük a kapcsolati ént, aztán leválik róla az egyéni én, majd (jó esetben) feléled a kapcsolati én, minőségében kissé megváltozva, mert identitásunk új, mélyről fakadó tulajdonságai gazdagítják. A közelség és távolodás élményének hullámai egymást követik.

Forrás: © Verena Kast: Die beste Freundin / A jó barátnő (fordította: Murányi Beatrix) – Park Kiadó
Verena Kast svájci pszichoterapeuta a zürichi egyetem tanára, a Jung Intézet docense, a Nemzetközi Analitikus Pszichológiai Társaság, valamint a Nemzetközi Mélypszichológiai Társaság elnöke.

Share This