„… már a korai énképben kialakul az empátia alapja. A kislány úgy tudja érzékelni egy másik ember szükségleteit és érzéseit, mintha a sajátjai lennének. Mármost ez korántsem azt jelenti, hogy a kislány énhatárai gyengébbek, mint egy kisfiú énhatárai, de talán rugalmasabbak. Mivel kötődés és identitás összetartozik, kölcsönösen megalapozza egymást, a kislányok és később a nők is nyíltan vállalják az összeolvadás viselkedésmintáit, az összeolvadás vágyát. Nem kell tagadniuk. Ám éppen ezért nyitottabbak a nők előtt az öröm, ihlet, mámor és extázis útjai.

A fejlődési folyamat nehézséget is tartogat a kislány számára: énkomplexumának le kell válnia az anyakomplexusról, anélkül hogy »egészen másnak« határozná meg magát, mint az édesanyja – míg a fiúgyermek ezt minden további nélkül megteheti.

Ezért a kislánynak és a nőnek csak roppant óvatosan szabad szembefordulnia az édesanyjával, későbbi életében pedig nagyon ügyelnie kell, hogy különválassza a személyes és az archetípusos anyai tulajdonságokat. Az énkomplexum és az anyakomplexus elhatárolása nehéz dolog, újra meg újra regresszióra csábít, és ebből ered az apakomplexushoz kötődés vagy az animus azonosulás, vele együtt a másodlagos identitás veszélye is.

A másodlagos identitás azt jelenti, hogy a leány teljesen elhatárolja magát az anyakomplexustól, olyan totálisan, ahogyan a férfiak formálta pszichológia folyvást szorgalmazta – ám a nőnek nem érdemes erre a teljes elhatárolódásra törekednie. Persze azért fontos is az elhatárolódás, mert e nélkül a nő az anyai tér formálta világban reked, és így sem talál saját, eredeti identitásra. Nem másodlagos, hanem fejletlen identitása lesz.” (Verena Kast)

Kép: © Luis M. Hernández G. – Urbano Aborigen

Share This