Umberto Eco elmagyarázza, miként állapítjuk meg, hogy ki a bolond…

„– A könyvkiadókba bölcsek is járnak meg bolondok is. A szerkesztőnek az a dolga, hogy ránézésre megállapítsa, ki a bolond. (…) Na, elmagyarázom neked, mert még fiatal vagy. Szóval. Vannak a világon gyengeelméjűek, hülyék, buták és bolondok.

Más nincs is?

– De igen, például mi ketten. Vagy legalábbis, ha meg nem sértelek, én. De végül is, ha jól megnézzük, ezek közül a kategóriák közül valamelyikbe mindenki besorolható. Időnként mindegyikünk gyengeelméjű, hülye, buta vagy bolond. Mondjuk úgy, hogy normálisnak az az ember számít, akinél ésszerű arányban keverednek ezek a komponensek, ezek az ideáltípusok.

Mi a helyzet a zsenikkel, mondjuk, Einsteinnel?

– Zseni az, aki a többi komponens felhasználásával szédítő tökélyre visz egyet.

Na és mi van a bolondokkal?

– Ne tulajdoníts az elméletemnek túlzott jelentőséget. Nem óhajtok vele mindent megmagyarázni. Csak azt mondom el, hogy egy könyvkiadóból nézve mit tesz, ha valaki bolond. Ez egy ad hoc elmélet. Rendben?

Rendben.

– Na, szóval. A gyengeelméjű beszélni se tud, habog, nyáladzik. A fagylaltot a homlokának csapja, mert nincsenek összhangban a mozdulatai. A forgóajtón fordítva megy be.

Hogyhogy?

– Valahogy. Nem hiába gyengeelméjű. Minket ő nem érdekel, lerí róla, hogy kicsoda, könyvkiadókba nem jár. Őt tehát hagyjuk.

Jó, hagyjuk.

– A hülyeség bonyolultabb. Az egy viselkedési forma. Hülye az, aki mindig elbeszél a pohár mellett.

Ezt hogy érted?

– Arról akar beszélni, ami a pohárban van, de hogy, hogy nem, elbeszél mellette. Esetleg közérthetőbben: ő az, aki mindig bakot lő; olyankor kérdezi meg valakitől, hogy na és hogy van a kedves neje, amikor az illetőt épp elhagyta az asszony. Érted, ugye?

Értem. Ismerek ilyet.

– A hülyék nagyon kapósak, különösen társasági alkalmakkor. Mindenkit zavarba hoznak, de azután remekül ki lehet őket tárgyalni. A pozitív esetekben diplomata válik belőlük. Elbeszélnek a pohár mellett, ha épp nem ők lőttek bakot, másra terelik a szót. De minket ők sem érdekelnek; a hülye sohasem kreatív, ő csakis készből dolgozik, úgyhogy nem házal kéziratokkal a kiadókban. A hülye nem mondja azt, hogy a macska ugat, viszont olyankor emleget macskát, amikor kutyáról van szó. Keveri a társalgás szabályait, és amikor jól kever, akkor lenyűgöző. Azt hiszem, kihalófélben lévő fajta, kimagasló polgári értékek hordozója.

Hát a buta?

– Ja, igen. A buta tud viselkedni. Ő gondolkodni nem tud. Ő az, aki azt mondja: minden kutya háziállat, és minden kutya ugat, de a macska is háziállat, következésképpen a macska ugat. Vagy hogy minden athéni halandó, minden pireuszi lakos halandó, következésképpen minden pireuszi lakos athéni.

Ami persze igaz.

– Igen, de csak véletlenül. A buta helytálló dolgokat is mondhat, de tévesen okoskodik.

Aki helyesen okoskodik, az akár tévedhet is.

– Hogy a fenébe ne. Mi másért akarnánk olyan nagyon észlények lenni?

Minden nagy emberszabású majom alacsonyabb rendű lényektől származik, az emberek alacsonyabb rendű lényektől származnak, következésképpen minden ember nagy emberszabású majom.

– Nem rossz. Kapiskálod, ugye, hogy valami nem stimmel, de azt is meg kell ám még állapítani, hogy micsoda nem stimmel, és miért nem. A buta ember nagyon ravasz. A hülye egyből megismerszik (az agyalágyultról nem is beszélve), a butának viszont hajszál híján ugyanúgy jár az esze, mint nekünk magunknak. A paralogizmusok mestere ő. Egy kiadói szerkesztő ha megfeszül, sem menekül előle. A buták azért publikálnak annyit, mert első ránézésre meggyőzőek. Nem kötelessége a szerkesztőnek, hogy felismerje, ki buta és ki nem. Miért volna ez egy szerkesztő dolga, ha egyszer a tudományos akadémia sem képes rá?

A filozófia sem. Szent Anzelm ontológiai isten érve butaság. Istennek szerinte azért kell léteznie, mert elképzelhető, mint olyan lény, aki mindennemű tökéletességgel, így a létezéssel is fel van ruházva. Összekeveri a képzeletbeli létezést a valóságos létezéssel.

– Igen, de Gaunilo cáfolata is butaság. Hogy akkor is elképzelhetek egy tengeri szigetet, ha az a sziget nem létezik. Ő meg valami esetlegesnek a képzetét keveri össze valami szükségszerűnek a képzetével.

Veszekszenek a buták.

– Bizony, az Isten meg majd megszakad, olyan jól szórakozik. Csak azért akart elképzelhetetlen lenni, hogy bebizonyítsa, milyen buta Anzelm is és Gaunilo is. Minő fennkölt célja ez a teremtésnek; mi több, annak, hogy Isten egyáltalán lenni akart. Minden arra megy ki, hogy lelepleződjék a kozmikus butaság.

Butákkal vagyunk körülvéve.

– Nincs menekvés. Mindenki buta, kivéve téged és engem. Sőt, sértődés ne essék, csak téged.

Azt hiszem, itt bejön a Gödel-féle bizonyíték.

– Tudom is én; én agyalágyult vagyok. A krétai Epimenidesz azt mondja, hogy minden krétai hazudik. Epimenidesz krétai, és jól ismeri a krétaiakat, tehát ha ő mondja, akkor igaz.

Butaság.

– Szent Pál. A Titusznak írt levél. Na és most ez: mindazok, akik azt gondolják, hogy Epimenidesz hazudik, szükségképp megbíznak a krétaiakban; a krétaiak viszont nem bíznak meg a krétaiakban, ezért egyetlen krétai sem gondolja azt, hogy Epimenidesz hazudik.

Ez most butaság vagy nem butaság?

– Döntsd el te magad. Mondtam, hogy nehéz megállapítani, ki buta és ki nem. Attól, hogy valaki buta, még Nobel-díjat is kaphat.

Hadd gondolkodjam csak… Néhányan azok közül, akik nem hiszik, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, nem fundamentalisták, de néhány fundamentalista úgy hiszi, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, ezért azok közül, akik nem hiszik úgy, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, senki sem fundamentalista. Butaság ez vagy nem butaság?

– Isten tudja, hogy stílusos legyek… Nem is tudom. Te hogy gondolod?

Mindenképpen butaság, akkor is, ha igaz. Megsérti a szillogizmus egyik szabályát. Két részmegállapításból nem lehet általános következtetést levonni.

– És ha te volnál a buta?

Akkor remek és nagy múltú társaságban volnék.

– Hát igen, körülvesz bennünket a butaság. És lehet, hogy egy másfajta, a miénktől eltérő logikai rendszer szerint őnekik bölcsesség az, ami nekünk butaság. A logika egész története valami elfogadható butaságfogalom néven nevezéséből áll. A butaság felmérhetetlen. Minden nagy gondolkodó buta egy másiknak.

A gondolat mint a butaság következetes formája.

– Nem. Ami az egyik gondolatban butaság, az a másikban következetlenség.

Magvas, de még nem tartunk a bolondoknál.

De, már ott tartunk. A bolondot azonnal föl lehet ismerni. A bolond olyan ember, aki buta, de nem tud trükköket. A buta igyekszik bebizonyítani azt, amit állít; a logikája sántít, de van logikája. A bolond viszont fütyül a logikára, ő rövidzárlatokkal dolgozik. Neki bármi bármit bizonyít. A bolondnak rögeszméje van, és szerinte az égvilágon minden őt igazolja. Jellemző, milyen fesztelenül bánik az indoklás kötelességével, mennyire hajlamos úton-útfélen a megvilágosodásra. És ha hiszi, ha nem, a bolond előbb-utóbb kirukkol a templomosokkal, meg valamilyen globális összeesküvéssel is.

Mindig?

Templomostalan bolondok is vannak, de a templomosakkal kell a legjobban vigyázni. Kezdetben nem derül ki, hogy kicsodák, olyan, mintha normálisan beszélnének, aztán egyszer csak…

Forrás: © Umberto Eco – A Foucault-inga (fordította Barna Imre, Európa Könyvkiadó)

Share This