A BBC televízió „Szemtől szemben” című interjúsorozatában való szereplés kétségkívül népesebb tömegekkel ismertette meg Jungot, mint a sajtó vagy saját írásai. A John Freeman és Hugh Burnett producer irányítása alatt álló stáb 1959 márciusában vette filmre ezt az interjút Küsnacthban, s megvágott változatát 1959. október 22-én sugározta a brit televízió a rendelkezésre álló félórás műsoridőben. Ezt követően többször levetítették, s filmváltozatát is gyakorta mutogatják oktatási intézményekben, jungiánus társaságokban és hasonló helyeken. Az átdolgozott hanganyag egy része a „Face to Face” (London, 1964) című kötetben látott napvilágot Burnett szerkesztésében; a kötet Freeman több interjúját tartalmazta. (A magyar változatot a Kossuth Kiadó jelentette meg 1999-ben – C. G. Jung; Beszélgetések és interjúk. Fordította: Béresi Csilla)

Jung professzor, hány éve is él ebben a szép házban a Zürichi-tó partján?

Idestova ötven éve.

Jelenleg a titkárnőjével és angol házvezetőnőjével él itt?

Igen.

Gyermekei vagy unokái nem laknak önnel egy fedél alatt?

Ó, nem, nem laknak itt, de sokan laknak közülük a környéken.

Gyakran látogatják?

Hogyne, persze!

Hány unokája van?

Ó, tizenkilenc.

És hány dédunokája?

Úgy számolom, nyolc, s egy azt hiszem, útban van.

Büszke rájuk?

Nos, jó érzés, hogy egész sereglet eredt belőlem.

És mit gondol, félnek öntől?

Nem hinném. Ha ismerné az unokáimat, nem kérdezne ilyet! Elcsennek ezt-azt a házból, még a kalapomat is elemelték a minap.

Kérdezhetem-e a saját gyermekkoráról? Emlékszik arra a pillanatra, amikor először tudatosodott önben az énje?

Ez tizenegy éves koromban történt Akkor, iskolába menet, hirtelen úgy éreztem, mintha ködből léptem volna elő. E ködfalat magam mögött hagyva hirtelen átéreztem létezésem súlyát „Vagyok – mondtam magamban. – Vagyok, aki vagyok” Aztán azt gondoltam: „De mi voltam ezelőtt?” Rájöttem, hogy ezelőtt, a köd lakójaként nem voltam képes elkülöníteni énemet a külvilágtól. Magamat is az érzéketlen tárgyak közé soroltam.

Összefüggött ez az élmény valami jelentősebb életeseménnyel. vagy az obligát serdülőkori felismerések közé tartozott?

Hát ezt nehéz megítélni. Tudomásom szerint semmi olyasmi nem történt, amely megmagyarázná ezt a hirtelen öntudatra ébredést

Nem veszekedett például a szüleivel vagy efféle?

Nem,nem.

Milyen emlékei vannak a szüleiről? Szigorú, régimódi nevelési elveik voltak?

Tudja, ők még a középkor végi mentalitásban leledztek. Apám vidéki lelki pásztor volt, s képzelheti, milyenek voltak akkoriban a parasztok; akárha a tizenhetedik században éltek volna A meggyőződéseik meg jobbára a tizennyolcadik századból származtak.

Hogyan próbálták önre erőltetni ezeket a meggyőződéseket? Büntették, Például?

Ó, szó sincs erről. Apám igen szabadelvűen nevelt, nála megértőbb, elnézőbb embert keveset hordott hátán a föld.

Kihez állt legközelebb, az édesapjához vagy az édesanyjához?

Erre nehéz válaszolni. Az ember természetesen mindig közelebb áll az anyjához, ami azonban a bensőséges kapcsolatokat illeti, apámmal jobban megértettem magam, mert ő kiszámítható volt Ezzel szemben édesanyámmal alaposan meggyűlt a bajom akkoriban.

Mindazonáltal azt leszögezhetjük, hogy nem a félelem uralta apjával való kapcsolatát?

Nem, egyáltalán nem.

Elfogadta, hogy tévedhetetlen az ítéleteiben?

Jaj, nem, tudtam, mennyire esendő.

Milyen idős korától tudta ezt?

Lássuk csak. [Hosszú szünet.] Talán tizenegy-tizenkét esztendős koromtól. Ez valamiképpen összefüggött öntudatra ébredésemmel, s ettől fogva más szemmel néztem apámra.

Igen. Önmaga felfedezésének tudata tehát valamiként összefüggött a szülők esendőségének fölismerésével?

Igen, így is mondhatnám. Arra is rájöttem, hogy félek az anyámtól, de nem nappal féltem. Akkor kiszámítható és ismerős volt, éjszaka azonban féltem tőle.

Emlékszik, miért volt ez? Vissza tud emlékezni, hogy ez a félelem…

Sejtelmem sincs róla.

No és hogy érezte magát az iskolában? Szeretett iskolába járni?

Az elején örültem, hogy társaim akadnak, tudja, mert korábban nagyon magányos voltam. Vidéken éltünk, és nem voltak testvéreim. A húgom csak jóval később született, kilencéves koromban, ezért hozzászoktam az egyedülléthez. Ugyanakkor hiányoztak a játszótársak is… az iskolában csodálatos volt, hogy gyerekek között lehettem. Rövidesen azonban… tudja, abban a vidéki iskolában én jóval előbbre jártam a többieknél, és… unatkozni kezdtem.

Milyen vallásos neveltetésben részesítette önt az édesapja?

Ó, svájci reformátusok voltunk.

És rendszeresen járt templomba?

Nos, hogyne, ez teljesen természetes volt akkoriban. Vasárnap mindenki misére ment

Hitt Istenben?

Ó, igen.

Most hisz benne?

Most? [Szünet] Fogas kérdés. Tudom, hogy van Isten. Mivel pedig tudom, nincs már szükségem a hitre.

Most pedig élete következő nagy fordulópontjáról kérdezem. Mi késztette arra, hogy az orvosi egyetemre jelentkezzen?

Eredetileg voltaképpen régész akartam lenni – asszirológus, egyiptológus vagy valami efféle. De hát nem volt elég pénzem, ezek a tanulmányok költségesek voltak. Mivel pedig második nagy szerelmem a természettudomány, ezen belül is a zoológia volt, a bölcsészkar úgynevezett második számú tagozatára, a természettudományi karra jelentkeztem. Hamarosan azonban beláttam, hogy diplomámmal a kezemben egyszerű falusi tanító lehetnék. Ennél többre nemigen áhítozhattam, mert nagyon szegények voltunk. Mindazonáltal éreztem, hogy ez kevés nekem; nem akartam tanító lenni. Ez egy csöppet sem tetszett nekem. Eszembe jutott ekkor, hogy nagyapám orvos volt, meg azt is tudtam, hogy az orvoskaron természettudományi képzésben is részesülök. Egy orvosnak lehetősége van a továbbképzésre, jobbára ő választhatja meg, melyik tudományterület érdekli a legjobban, aztán meg praktizálhat is, tudja. Miután a mérleg másik serpenyőjében a tanítói pálya állt, úgy éreztem, orvosként többet használhatok az embereknek.

Mikor végül döntött, nehezére esett elvégeznie az egyetemet, és letennie a vizsgáit?

Egyes tanárokkal gyűlt meg inkább a bajom. nem hitték el, hogy meg tudok írni egy értekezést Emlékszem arra a tanáromra, akinek szokása volt megbeszélni az otthoni dolgozatokat a diákokkal, s legelőször a legjobb dolgozatot kezdte el boncolgatni. Sorra vette az egész osztályt, az én dolgozatomról azonban hallgatott Tűkön ültem, mert sehogyan sem hihettem, hogy a dolgozatom ennyire rossz. Mikor aztán a tanár végzett, ezt mondta:
– Van még egy dolgozat, a Jungé. Ez messze a legjobb volna, ha nem másolta volna le valahonnan. Márpedig ezt tette, kimásolta, ellopta más szavait Alávaló tolvaj vagy, Jung! Ha tudnám, honnan ollóztad ki a dolgozatodat, kirúgatnálak az iskolából!

Nos, ezt én nagyon a lelkemre vettem, tudja. Gyűlöltem ezt a fickót, meg tudtam volna ölni, ha egyszer elkaphatom a grabancát egy sötét utcasarkon! Majd én megmutattam volna neki, mi telik tőlem!

Gyakran vágyott tettlegességre fiatalkorában?

Nem, nem éppen. Csak amikor megmérgesedtem. Akkor aztán szétvertem közöttük.

És gyakran mérgesedett meg?

Nem túl gyakran, akkor azonban alaposan!

Képzelem, milyen félelmetes lehetett egy ilyen erős, megtermett ellenfél!

Szó, mi szó, erős voltam, meg aztán, tudja, vidéken nőttem föl parasztgyerekek között; kemény élet volt ez. Bizony kitelt tőlem egy kis csihi-puhi, ezt magam is jól tudtam. Féltem is magamtól, ezért inkább iparkodtam nem kenyértörésre vinni a dolgot, mert nem bíztam önmagamban. Egyszer megtámadott vagy hét fiú, én meg bedühödtem, megfogtam az egyiket a lábánál fogva, körbeforgattam, és lekaszáltam négy másikat. Ez elég volt nekik.

És voltak a dolognak következményei?

De még mennyire, hogy voltak! Ettől kezdve engem hittek minden csetepaté értelmi szerzőjének. Nem így volt, mivel azonban féltek tőlem, többé nem bántottak.

Orvosi tanulmányai befejeztével mi késztette arra, hogy az elmeorvosi pályára szakosodjon?

Nos, ez érdekes kérdés. Gyakorlatilag kész orvos voltam, és mivel nem tudtam, mihez akarok fogni a továbbiakban, jó esélyem volt, hogy egyik professzorom magához vesz Münchenbe segédorvosnak. Ám a záróvizsgám idején kezembe akadt egy pszichiátriai tankönyv. Addig nem sokra becsültem a pszichiátriát, mert a professzorom is leszólta, s most is csak a bevezetésbe olvastam bele, amely a pszichózist a személyiség alkalmazkodási zavaraként emlegette. Ez szöget ütött a fejembe. Abban a pillanatban eldöntöttem magamban, hogy márpedig én elmeorvos leszek. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, s mikor közöltem a professzorral, hogy nem megyek utána Münchenbe, hanem pszichiátriára szakosodom, nem értette, mi ütött belém. A barátaim sem, mert akkoriban a pszichiátria nem számított  komoly tudománynak. Én azonban úgy éreztem, soha vissza nem térő alkalom ez ellentétes érdeklődési területeim összehangolására – hisz az orvostudomány és a természettudományok mellett mindig is olvasgattam filozófiát meg más effélét. Olyan volt ez, mintha hirtelenjében két patak ömlött volna egymásba.

E döntése után mennyi idővel ismerte meg Freudot?

Ó, ez még az egyetem végén volt, és jó időbe beletelt, amíg megismerkedtem Freuddal. 1900-ban végeztem, Freuddal pedig sokkal később találkoztam. De 1900-ban olvastam már az Álomfejtést meg Breuer és Freud közös munkáját a hisztériáról. Ez azonban csak puszta szó volt a szememben, tudja. 1907-ben találkoztam vele először személyesen.

Elmondana, hogyan történt ez? Bécsben kereste föl Freudot?

Nos, írtam egy könyvet a dementia praecox lélektanáról, akkoriban így hívtuk a szkizofréniát Aztán elküldtem Freudnak ezt a könyvet, így ismerkedtünk össze. Két hétre Bécsbe látogattam, és nagyon hosszú, mélyenszántó beszélgetést folytattam vele, ami megpecsételte barátságunkat.

Ez a hosszú, mélyenszántó beszélgetés tehát barátságba torkollott?

Ó, igen, személyes barátság alakult ki közöttünk.

És miféle ember volt Freud?

Bonyolult természete volt, tudja. Nagyon szerettem, hamarosan azonban fölfedeztem, hogy amit ő elgondolt magában, attól nem tágít, míg jómagam mindenben kételkedtem. Ilyen feltételek mellett aligha kerülhetett köztünk sor elmélyült, a fond eszmecserére. Freudnak nem volt filozófiai előképzettsége, tudja, én meg Kantot olvasgattam, aki nagy hatással volt rám; mindez távol állt Freudtól. A kezdet kezdetétől ott feszült tehát köztünk ez a szemléleti különbség.

Később a kísérletes igazolással kapcsolatos vérmérsékleti különbségek miatt váltak szét útjaik?

Vérmérsékleti különbségek természetesen mindig léteznek az emberek között, s mivel Freud személyisége különbözött az enyémtől, tudományos felfogása is más volt. Idővel ez vezetett rá a lélektani típusok tanulmányozására. Különféle magatartásformák léteznek, mindenki másképp csinálja, úgymond, a maga tipikus módján, s Freud meg én sem voltunk kivételek.

Úgy véli, hogy Freud kevésbé szigorú mércét állított föl a tudományos bizonyításban, mint ön?

Tudja, ebben a kérdésben nem vagyok illetékes ítélkezni; nem vagyok önmagam életrajzírója. Bizonyos eredmények birtokában azonban, úgy vélem, joggal állíthatom, hogy módszereim értékelhetőek.

Mondja, Freud analizálta önt valaha is?

Ó, igen, sok álmomat mutattam meg neki, és ő is ezt tette.

Ő is?

Hogyne, persze.

Emlékszik még az időnek ebből a távolából, milyen sajátságai voltak Freud álmainak, amelyekre fölfigyelt akkor?

Nos, ez meglehetősen tapintatlan kérdés. Tudja, én… szóval, létezik olyasvalami, mint a szakmai titoktartás.

De hisz ő régen meghalt.

Igen, csakhogy a titoktartás túlterjed az életen. [Szünet.] Erről nem kívánok beszélni.

Föltehetek akkor egy talán ugyanennyire tapintatlan kérdést? Igaz, hogy Freuddal való terjedelmes levélváltása mindmáig kiadatlan?

Igen.

És mikor szándékozik közreadni őket?

Hát, nem az életemben.

És nincs kifogása az ellen, hogy halála után nyomdafestéket lásson a levelezés?

A legkevésbé sem.

Mivel ezek nagy történelmi jelentőségű írások.

Ezt kötve hiszem.

Akkor miért nem engedte eddig nyilvánosságra hozni őket?

Mert nem tartottam fontosnak a megjelentetésüket Semmi lényegeset nem tartalmaznak.

Személyes ügyekkel foglalkoznak?

Nos, részben. De jobb szeretném, ha nem jelennének meg. (A Freud és Jung család beleegyezésével a levelek 1974-hen láttak napvilágot.)

Lépjünk tovább abba az időszakba, amikor végképp szakított Freuddal. Ez, gondolom, részben az ön könyve – A tudattalan pszichológiája – kiadásának köszönhető. Igazam van?

Ez volt a valódi ok. Már úgy értem, a végső ok, mert egy sereg minden készítette elő. Tudja, a kezdet kezdetétől voltak fenntartásaim. Freud sok gondolatával nem értettem egyet

Melyekkel nem?

Nos, elsősorban személyes megközelítésmódjával, azzal, hogy nincs tekintettel a történelmi körülményekre. Hisz az ember nagymértékben függ a történelemtől, tudja. A neveltetésünk, szüleink befolyása formál minket, amely semmiképpen nem személyes hatás. A szülők gondolkodását előítéletek, meghatározott történelmi miliő alakítja ki, vagy az úgynevezett dominánsok [archetípusok], márpedig ez utóbbi a lélektan sorsdöntő tényezője. Nem ma jöttünk világra és nem is tegnap, iszonyú öregek vagyunk.

Nem a pszichotikus betegekre vonatkozó klinikai megfigyelései okozták a Freuddal való nézetkülönbségeket?

Többek között szkizofrén pácienseim viselkedése vezetett el az általános történeti meghatározottság gondolatához.

Van olyan esete, amelyre visszatekintve elmondhatja, ez hozott fordulópontot a gondolkodásában?

Na igen, sok hasznos tapasztalatot szereztem. Washingtonban például négereket tanulmányoztam az ottani pszichiátriai klinikán, hogy megtudjam, ugyanolyanok-e az álmaik, mint a mieink. Ez és egyéb tapasztalataim azt sugallták, hogy létezik pszichénknek egy személytelen rétege is. Erre vonatkozóan hadd említsek egy példát. Volt az osztályon egy betegünk, egy csöndes, de teljesen szétesett tudatú szkizofrén, aki már vagy húsz éve élt a klinikán. fiatalemberként került oda ez a nem különösebben művelt kistisztviselő. Egyszer, mikor bementem az osztályra, izgatottan magához hívott, megragadta a köpenyem hajtókáját, az ablakhoz vezetett, és azt mondta: – Doktor úr! Most, most megláthatja! Nézze csak! Nézze meg a Napot és a mozgását! Tudja, önnek is mozgatnia kell a fejét, így ni, és akkor meglátja a Nap hímtagját Tudja, ebből erednek a szelek. A fejét ingatva pedig a Nap mozgását is tanulmányozhatja.

Mondanom sem kell, egy kukkot sem értettem az egészből. Na persze, gondoltam magamban, hisz bolond ez. Ez a közjáték mindazonáltal megmaradt az emlékezetemben. Évekkel később elém került a német történész, Dieterich írása, aki az úgynevezett Mitrász-liturgiával, a párizsi nagy varázstekerccsel foglalkozott. Ez a tudós nevezett tanulmányában közölte a Mitrász-liturgia egy részletét, amely a következőképpen hangzott: „A második ima után látod majd, hogyan terül szét a Nap korongja Erről pedig egy cső csüng alá, innen erednek a szelek. Ha arcodat kelet felé fordítod, a napkorong arra mozdul el, ha pedig nyugatra, akkor is követ téged.” Azonnal tudtam – ez az! Ez a betegem látomása!

De honnan tudhatta, nem tudattalan visszaadása-e ez annak, amit a beteg hallott valahol?

Ó, nem. Ez ki van zárva, mivel akkoriban nem tudtak erről. Egy párizsi varázstekercsről van szó, amelyet akkor még nem hoztak nyilvánosságra. Erre négy évvel megfigyelésem után került sor?

Ön tehát ezért úgy érezte, létezik a tudattalannak olyan rétege, amely felülemelkedik a személyes élmények körén?

Nos, ez önmagában még nem volt elégséges bizonyíték, mindazonáltal utat mutatott, és én követtem ezt az útmutatást.

Mondja el, kérem, mi indította a lélektani típusok tanulmányozására? Erre is valami sajátos klinikai tapasztalat ösztökélte?

Nem mondhatnám. Fölöttébb személyes okok késztettek erre, jelesül, hogy igazságot szolgáltassak Freudnak, Adlernak, egyáltalán, hogy könnyebben eligazodjam az emberek között. Tipológiám segített megérteni, miért dolgozta ki Freud olyannak a rendszerét, amilyen. Vagy hogy miért tartja olyan fontosnak Adler a hatalomvágyat.

Saját helyét is meghatározta ebben a tipológiában?

Képzelheti, milyen nagy figyelmet szenteltem ennek a fájdalmas kérdésnek!

És milyen következtetésre jutott?

Nos, tudja, a lélektani tipusok nem statikusak. Szüntelenül változnak az élet folyamán, leginkább azonban a gondolkodás határozta meg lelki habitusomat. Kora gyermekkorom óta töprengő alkat voltam, és jó adag intuíció is szorult belém. Az érzésekkel már hadilábon álltam, s a valósághoz való viszonyom sem túl fényes. Ezzel minden szükséges adatot a kezébe adtam a diagnózis fölállításához!

Feltételezem, hogy a harmincas években német betegeit kezelve megérezte a második világháború közeledtét. A jelenlegi világhelyzetből ítélve elképzelhetőnek tart egy harmadik világháborút?

Nincs határozott elképzelésem e tekintetben, noha oly sok baljós jelzés között élünk, hogy az ember nem győzi a fejét kapkodni. Nem tudni, a fát vagy az erdőt látjuk-e a szóban forgó kérdésben, mert az álmok ugyan tele vannak rossz előjelekkel, nehéz azonban megmondani, háborúra utalnak-e, hisz a háború erősen foglalkoztatja a közgondolkodást Korábban ez egyszerűbb volt, tudja. Az emberek nem gondoltak a háborúra, ezért könnyebb volt megítélni, mit jelentettek az álmaik. Ma már másként van. Annyira tele vagyunk aggodalmakkal, rossz előérzetekkel, hogy nem tudjuk, pontosan mit is jeleznek. Egyvalami bizonyos. Lelki beállítottságunk gyökeres átalakulása a küszöbön áll. Erre mérget vehet.

Miért?

Mert több lélekre… elmélyültebb lelkiségre van szükségünk. Az emberi természet mélyebb megértése kikerülhetetlen, hiszen a valódi veszély belülről fenyegeti az emberiséget A legnagyobb veszély az ember, és szánalomra méltóan nincs ennek tudatában. Semmit sem tudunk önmagunkról, vagy alig valamit, A lelket tanulmányoznunk kell, mert minden eljövendő rossznak mi magunk vagyunk a forrásai.

Mit gondol, együtt kell élnünk a gonosz és a bűn fogalmaival? Hozzátartoznak ezek az emberi természethez?

Ez nyilvánvaló.

És a megváltás is hozzátartozik?

Ez vele jár a dologgal.

Nem olyasvalami ez, ami eltűnik a ráció növekedésével, ami…

Nos, nem tartom elképzelhetőnek, hogy az ember valaha is megtagadja önmagát Ezek a fogalmak kitörölhetetlenek az emberi gondolkodásból. Ha nem hisz például egy személyes megváltóban, ahogyan a német nép hitt Hitlerben, vagy ahogyan az oroszok hősként tisztelték Sztálint, akkor a megváltás eszméjében hisz, valamiféle jelképes megváltásban.

Írásaiban többször is meglepő gondolatokat fogalmazott meg a halállal kapcsolatban. Emlékszem, azt írta, a halál lelkileg ugyanolyan fontos, mint a születés, s ilyen minőségében az élet szerves része. De hát, ugyebár; a véget mégsem hasonlíthatjuk a születéshez?

Már ha valóban a vég. Ebben azonban nem lehetünk olyan biztosak, mivel, tudja, ott van a pszichének az a különös képessége, hogy nem határolják be mindenestől tér és idő korlátai. Álmaink és látomásaink előre jelzik a jövőt, a távolba látunk, és hasonlók. Ezeket a tényeket csupáncsak a tudatlanság tagadja, tudja, hisz napnál világosabb, hogy léteznek, és mindig is léteztek. E tények már most azt mutatják, hogy a psziché – legalábbis részben – nem függ a valóság meghatározottságaitól. Mit jelent ez? Amennyiben lelkünk téren és időn kívül is létezhet, márpedig szemlátomást ez a helyzet, akkor nincs alávetve a fizika törvényeinek. Ebből az következik, hogy az élet, a lélek téren és időn túl sem szűnik meg.

Ön tehát személy szerint hisz abban, hogy…

Nos, nem mondhatnám. Tudja, ezt a szót nehezem veszem a számra Én nem hiszek semmiben. Bizonyos hipotéziseket akkor tartok elfogadhatónak, ha megalapozottnak tűnnek. Vagy tudok valamit, és akkor nem kételkedem benne, vagy nem hiszek a dologban. Azt semmiképpen nem engedem meg magamnak, hogy a lelki nyugalmam érdekében minden sületlenséget elhiggyek. Megalapozott hipotéziseket természetesen… elfogadok. Ilyenkor úgy fogalmazok: „Számolnunk kell ennek meg ennek a lehetőségévei”, tudja.

Ön azt írta, hogy a halált célnak kell tekintenünk…

Igen.

…és ha megfutamodunk ettől a céltól; azzal elblicceltük esedékes életfeladatunkat, megtagadtuk életünk értelmét.

Igen.

Milyen tanácsot adna az életük alkonyán járó embereknek, hogy szembe merjenek nézni halállal, mikor a többségük szemében ez már a vég?

Tudja, sok idős beteget kezeltem, és meglehetősen érdekes megfigyelni, hogyan kendőzi el a tudattalan a közeledő vég letagadhatatlan tényét Egyszerűen nem veszi tudomásul. Az élet úgy viselkedik, mintha halhatatlanok volnánk, ezért úgy vélem, jobb, ha az idős ember is az élet dolgaival, a holnappal törődik, és úgy él, mintha több száz éve volna hátra. Ekkor él helyesen. Aki fél a haláltól, és nem mer tervezgetni, az visszafelé tekint; ekkor megcsontosodik, szokásai megmerevednek, és idő előtt meghal. Ha azonban nyitott szívvel fogadja a nagy kalandot, amelyben része van, akkor tovább él, és a tudattalan is pontosan ezen munkálkodik. Természetesen valamennyien meghalunk, a szomorú vég mindannyiunk számára elkerülhetetlen, ugyanakkor van valami bennünk, amely láthatóan nem hisz az elmúlásban. Ez azonban puszta tény, lélektani tény, ami semmit sem bizonyít. Egyszerűen csak így van, és kész. Ahogyan azt sem tudom, miért ízlik jobban, ha megsózom az ételt Bizonyos szemléletmóddal tehát sokkal felszabadultabban érezzük magunkat, és azt hiszem, akkor gondolkodunk helyesen, ha a természet útmutatásait követjük.

Ez elvezet az utolsó kérdéshez, amelyet föl szeretnék tenni önnek. A világ fokozódó technicizálódásával kitermelődött a tömegember. Mit gondol, az emberiség legmagasabb fejlettségi fokán nem olvasztja-e magába az egyént valamiféle kollektív tudattalan?

Ez aligha képzelhető el. Azt hiszem, ennek az eltömegesedésnek meglenne az ellenhatása. Az ember nemigen tűri, hogy semmibe vegyék. Egy ilyen hatásnak okvetlenül meglenne az ellenhatása; már látom is a születését. A betegeim mind saját életüket óhajtják meghatározni a semmibe hullással vagy a létezés értelmetlenségével szemben. Az ember olyan lény, amelyik képtelen elviselni, hogy értelmetlen legyen az élete.

Kép: John Freeman beszélget C. G. Junggal

Share This