Ilyen és ehhez hasonló értelmetlen mondatokat lépten-nyomon halhatunk az „ezoterikus piactéren”: „Az egóról való lemondás valóban egyik »célkitűzésem«, bár úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet.” De gondoljunk csak bele: ha sikerül valakinek az egojáról való „lemondás”, az egyenlő a megszűnéssel. A tudatomról mondok le, ha lemondok az egomról, ugyanis semmi nem lehet tudatos az ego (=Én) nélkül. Az Én (= latinul ego) kapcsolata a pszichikus valósággal képezi a Tudatot. Egyfajta szervező központ, ami rávilágít az egész pszichés rendszerre, lehetővé téve, hogy az tudatossá váljon (Marie-Louise von Franz). Az ego (= Én) végül is a Nappal analóg. Lemondani a Napról?! Ez azt jelenti, hogy lemondok a vitalitásom forrásáról! Ami kapcsolatba lép az egoval annak esélye van a tudatosulásra. Ami nem lép kapcsolatba az egoval az kvázi tudattalan marad.

Egy személyiség a fejlődése során háromszor születik meg:

  • Első a testi születés, amikor biológiailag önállóvá válok.
  • Második az egyéni éntudatom (ego tudat, a Nap megerősödése) megszületése a család szociális méhéből (ahogy ezt a jungiánus pszichológia szemléletesen megfogalmazza) és a lelki autonómia kialakulása.
  • Harmadik a szellemi újjászületés, ami a személyiség Selfre (Isteni Önvaló) való irányultságát jelenti. Azaz a szellemileg érett embert az Ego-Self tengely/út kialakulása jellemzi.

Még egyszer mondom: a szellemileg érett embert SELF-EGO tengely léte jellemzi és nem az ego megszűnése.

Hogy az asztrológia megközelítésében mi ez a Self? Nehéz kérdés. Én úgy képzelem el, mint mondjuk a képletem egészét, vagy a képletből karakteresen kiemelkedő élettémát/életfeladatot illetve annak a lehető legmagasabb szintű megélését/megvalósítását. Azaz az irány megtalálása a fontos. Persze ez nem megy könnyen. Azzal, hogy kezedben a nyíl és végre megvan a céltábla is, még nincs garancia arra, hogy elsőre beletalálsz a 10-be. Én úgy látom, hogy általában sokadik próbálkozásra sem, de legalább irányban állok (kérdés persze hány nyílvesszőm van?). S, persze ezt senki más helyettem nem végezheti el. Na de ha „lemondtam az egómról”, akkor egyáltalán vajon ki fog lőni?

A gyermek szülő-centrikus, a serdülőkorban elindul az ego-centrikusság (autonómia és felelősségvállalás) kialakulása. A felnőttkor alapkérdése, hogy ez az ego-centrikusság tovább tud-e lépni a Self-centrikusság irányába. (Az, hogy az asztrológiában a Nap konstellációja alapján megkülönböztetünk úgymond „erősebb egojú” és „gyengébb egojú” karaktereket az a fenti állításom lényegén szerintem nem változtat)

Ez a bizonyos Self-centrikusság végül is a jungi individuációs fejlődés célja és értelme. A jungiánus pszichológiának van erre egy modellje, de ezt most nem részletezném, mert elkanyarodnék a lényegi mondanivalómtól. Az viszont érdekes lehet, hogy ez az individuációs folyamat egyfajta archetipikus ösztönös megnyilvánulása az emberi léleknek.

„Az individuáció tényleges folyamata – a tudat kapcsolatba lépése a saját belső centrummal, a pszichikus maggal, az ősvalónkkal – leggyakrabban a személyiség sérülésével és az ezt kísérő szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti megrázkódtatás egyfajta felszólításnak tekinthető.” (Marie-Louise von Franz)

Ez a folyamat nem elegáns dolog. Nincs individuáció anélkül, hogy ne szembesülnénk az Istennel, a világgal vagy éppen a saját lelkünk destruktív oldalával. Nehéz ilyenkor szociálpozitívnak maradni. Megszépítő, egy kicsit hazabeszélő az az elképzelés, hogy csak azok számára áll nyitva az individuációs út, akik valamilyen önismereti vizsgálódásnak (pszichológia, asztrológia, numerológia, stb.) vetik alá magukat. Nem igaz, hogy aki a saját személyiségfejlődéséről beszélni tud, csak az képes megtalálni ezt az utat. Az individuációnak számtalan megjelenési formája van. Nem csak pszichológiai, vagy intellektuális, vagy tudatos. Adott a lehetőség másképp is (pl.: művészet, főzés, kertészkedés, szerelem).

Az individuáció (azaz az Ego-Self tengely keresése) nem azonos az individualizmussal. Részei vagyunk a kollektívnek. Egyéni individuáció önmagunk szórakoztatására nehezen képzelhető el. Egy közösség (társadalom?) életében való részvétel hozzátartozik az individuációhoz. Középkori példa: a lovagok extrovertált módon, az imádkozó szerzetesek introvertált módon keresték az Utat. Persze létezik kevert forma is.

Úgy tűnik, mintha egyszerű sémáról lenne szó. Miszerint az ember fiatal korban legyőzi a külvilágot, szakmailag érvényesül, családot alapít, és így tovább. Idős korban viszont van ideje az életének értelmével (az Ego-Self tengely keresésével) foglalkoznia. Ez így túl egyszerű és balgaság. Közeledésünk a Self-hez (Mély Én) bármely életkorban bekövetkezhet. Életünk során néha közeledünk hozzá, néha távolodunk tőle. Néha nagyon intenzív a folyamat, néha teljesen elcsendesedik. Ez egy soha le nem álló nagy amplitúdójú periodikus folyamat. Talán az amplitúdó későbbi csökkenésében bízhatok legfeljebb.

Azonkívül lehet valaki egészséges, talpraesett harmonikus életet élő ember, akit meg sem érint az individuáció folyamata. Például részcélokat (pénzszerzés, család, egzisztencia, karrier , beilleszkedés egy közösségbe, a testi egészség megőrzése) tűzünk ki magunk elé, s míg ezek elérésére törekszünk kitérhetünk az Ego-Self tengely (az életem értelme) keresése elöl. Az individuáció végül is az emberi élet kiteljesedését jelenti, az egyes ember élettervének kibontakozását, életünk értelmének a megélését. Ezt nem lehet megszerezni és azután nyugodtan birtokolni. Ez egy egész életre szóló program, ami végül is maga a Sors.

Az én olvasatomban végül így a Sors az én személyes Ego-Self tengelyem keresését jelenti, mint életem alapvető céljával való foglalkozás. Nem hiszek a sorszerűen bekövetkező dolgokban, ellenben hiszek a Sors = a Self = a Selbst = az Önvaló = a Mély Én = a bennem élő isten keresésében. De mindezt nem tehetem meg az ego és a körülötte szerveződött pszichés tér, a Tudat hiányával. Ezért „sorstársam”, soha ne mondj le az egodról!

Kép: © Justin Bartels – Kyudo
Felhasznált irodalom: Dr. Süle Ferenc, Adolf Guggenbühl-Craig, Carl Gustav Jung, Marie-Louise von Franz)

Share This