 |
Ebben a könyvben megkíséreljük az egyik archetípus szerkezeti elemzését,
melynek során arra törekedtünk, hogy bemutassuk belső növekedését és dinamikáját, valamint a mítoszokban és az emberség szimbólumaiban történő megjelenését. Ez a vállalkozás az analitikus pszichológia központi szükségleteiből fakad, mivel akik nem jártak analízisbe és így nem tapasztalták meg az archetípusok valóságát, azoknak - elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt - nehéz megérteniük, mit ért az analitikus pszichológia archetípuson.
Az egész könyv során rengeteg művészeti és mitológiai anyagot idézünk, de még így is meg kellett válogatnunk, mi kerüljön be a könyvbe. Választásunk tetszőlegesnek tűnhet abban az értelemben, hogy minden műalkotást és minden mítoszt hasonló vagy nekik megfelelő más műalkotásokkal és mítoszokkal lehetne helyettesíteni. Szeretném azonban hinni, hogy a képi és mitologikus anyag 11. részben megkísérelt elrendezése, kifejtése és osztályozása nem tetszőleges, amennyiben az archetípusnak az 1. részben bemutatott lélektanán és szerkezetén alapul.
Azok az olvasók, akiket nem köt le az archetípus saját természetéből adódóan nehéz elméleti elemzése, akár rögtön a 11. rész olvasásával is kezdhetik a könyv tanulmányozását, ami a hatalmas szöveges és képi anyaga révén önmagában is sokat segíthet az archetípusok világának megértésében. Akik szeretnének alaposabb tájékozottságra szert tenni, kénytelenek lesznek elolvasni az 1. részt is.
Ezzel korántsem szeretném azt az érzést kelteni Olvasóimban, hogy az 1. rész pusztán a tudományos pszichológia iránt érdeklődő lélekbúvárok zárt körének érdeklődésére tarthat számot. Éppen ellenkezőleg. A cél az volt, hogy minden komoly érdeklődőnek bevezetést nyújtsunk az archetípusok világába, a bevezetőt pedig a lehető legegyszerűbb módon alkossuk és fogalmazzuk meg. E cél érdekében az 1. rész számos ábrát tartalmaz, amelyek a tapasztalat szerint sokak számára nagyban megkönnyítik az anyag megértését (azonban egyáltalán nem mindenki számára).
A bevezetés nem általánosságban foglalkozik az archetípusokkal, hanem egyetlen konkrét archetípus áll a központjában: a Nőiség vagy még szűkebb értelemben a Nagy Anya ősképe.
Ez a könyv „a Nőiség mélypszichológiájának” első része, de megelőzte egy másik, kisebb kötet ugyanebben a témában (E. Neumann: Zur Psychologie des Weiblichen), valamint Apuleius Amor és Psychemeséjének elemzése. Az analitikus pszichológia sokat foglalkozik az egyén meg-megújuló egészségével és fejlődésével, ezért az egyik legszükségesebb és legfontosabb feladata a női lélek különleges jellegének felderítése.
Ám a Nőiség kérdésköre ugyanilyen fontossággal bír a kultúrpszichológusok számára is, akik felismerték, hogy a mai emberiségre leselkedő veszély részben a maszkulin intellektuális tudat egyoldalú patriarchális fejlődéséből adódik, ami már nincs egyensúlyban a lélek matriarchális világával. Ebben az értelemben a Nőiség archetípusos-pszichés világának a jelen könyvben megkísérelt feltárása egyben a kultúra későbbi gyógyításához is segítséget nyújt.
A nőiség központi szimbolikája
Ez a központi szimbólum az edény. A fejlődés kezdetétől a legutolsó szakaszáig ez az archetípusos jelkép fejezi ki a nőiség lényegét. A nő = test = edény szimbolikus alapegyenlet megfelel annak, ami talán az emberiség (beleértve férfiakat és nőket egyaránt) legelemibb élménye a Nőiséggel kapcsolatban.
A test mint edény élménye egyetemes emberi tapasztalat, nem korlátozódik csupán a nőkre. Amit másutt "anyagcsere-szimbolikának" neveztem, az a test mint edény jelenségének egyik kifejeződése.
Minden alapvető életfunkció ebben az edény-test-sémában zajlik, amelynek "belsejét" nem ismerjük, de be- és kijárati zónái különös jelentőségűek. Ételt és italt raknak ebbe az ismeretlen edénybe, majd minden kreatív funkció - a salakanyag kiválasztásától és a mag kibocsátásától a kilélegzésig és a szó kiejtéséig - működése során valami "születik" belőle. Minden testnyílás - a szemek, a fülek, az orr, a száj (köldök), a végbélnyílás, a genitális terület -, akárcsak a bőr, numinózus hangsúlyt kapott a hajdan élt ember életében, mint a belső és a külső közötti cserét lebonyolító helyek. Ezért "díszített" és védett területekként megkülönböztetett figyelemben részesültek, bálványként pedig különleges szerepet játszanak az ember művészi önábrázolásában.
A test-edény konkrét testisége, amelynek belseje mindig sötét és ismeretlen marad, az a valóság, amelyben az egyén megismeri az ösztön egész tudattalan világát. Ez a csecsemő elemi éhség- és szomjúságélményével kezdődik, amely - minden késztetéshez, fájdalomhoz és ösztönhöz hasonlóan - belülről érkezik, a test-edényből, hogy nyugtalanítsa őt. Az én-tudat pedig általában a fejben helyezkedik el; ezzel fogjuk fel azokat az idegen hatásokat, amelyek a test-edény belsejéből származnak.
Az archetípusos test-edény egyenlet alapvetően fontos, ha meg akarjuk érteni a mítoszokat és a szimbolikát, de akár a hajdan élt emberek világképét is. Jelentősége nem korlátozódik a kimeneti zónákhoz, amelyek révén bármi hagyja is el az emberi testet, az "születik" - akár testszőrzetről-növényzetről, akár lélegzetről-szélről van szó. Ennek az edény-testnek a belseje szintén központi jelentőséggel bír. A test belseje archetípusosan azonos a tudattalannal, azoknak a lelki folyamatoknak a "székhelye", amelyeket az ember úgy észlel, hogy azok "őbenne" és "a sötétségben" mennek végbe, amelyek - az éjszakához hasonlóan - a tudattalan tipikus szimbólumai.
A pszichét tartalmazó test edényszimbolikája a mai emberben is tovább él. A "bensőnkről" és a "belső" értékek stb. világáról szoktunk beszélni, amikor pszichés vagy spirituális tartalmakra gondolunk, mintha azok "bennünk" lennének, a saját test-edényünkben, és mintha abból jönnének "ki". A valóságban azonban például a kollektív tudattalan tartalmai ugyanolyan értelemben vannak "kint", mint a tárgyak világa; egyformán helyesen helyezhetjük el őket "kint", "fent", "lent" vagy "bent". Így az emberiség az archetípusos "belső" világ egy részét a "mennybe", egy másik részét pedig a "pokolba" vetíti ki időtlen idők óta. Ám e projekciók ellenére világosan megmarad annak a test-edénynek a képéhez fűződő jellegzetes viszony, "amelyben" a tartalom él.
Ez a test-edényhez fűződő viszony elsősorban két alakban jelenik meg. Az elsőben a külsőt világ-test-edényként éljük meg, mint például amikor egy "tudattalan tartalmat" mitológiai appercepció (észlelés) révén úgy élünk meg, mintha kozmikus entitás, isten, csillag lenne a mennyei nő "hasában". Akkor a tartalom, például az agresszió késztetéseként felfogott küzdelmes-érzelmes Nergál-Mars egyidejűleg van "kint" csillagként és kozmikus entitásként, és "bent" a mennyei anya hasában.
A projekciónak ez a szimbolikusan paradox kettős természete pontosan megfelel annak a lélektani valóságnak, amelyet a tudatunk alakít ki, amikor "kollektív" (tehát személyesen túli, transzperszonális) tartalomról beszél, amely a pszichén belül is van (a kollektív tudattalanban).
A hajdan élt ember, aki tudta nélkül a világ közepére képzelte magát, így mindent önmagához viszonyított és önmagát viszonyította mindenhez, saját tudattalanjának képeivel töltötte meg az őt körülvevő világot. Miközben így tett, az őt körülvevő test-edény három területére vetítette ki magát. Ez a három terület, amelyben saját tudattalan képei a külvilág képeiként válnak számára láthatóvá, a felette lévő mennyország, a föld, amelyen a többi élőlénnyel együtt él, és az a terület, amelyet saját maga "alatti" sötét űrként észlel (az alvilág, a föld belseje).
Míg az első viszony abból áll, hogy a test-edény szimbólum kozmikus projekcióban a világra vetül, a második - és nem kevésbé fontos - viszony abban fejeződik ki, hogy bizonyos égitestek, irányok, együttállások, istenek, démonok megfelelnek a test egyes területeinek és szerveinek. Ez a megfelelés olyan egyetemes a hajdan élt emberek számára, hogy a világ-test együttjárást nyugodtan tekinthetjük világnézetük alapjának.
Ez a testről és a külvilágról alkotott korai mágikus-pszichés kép nemcsak bizonyos természeti erőkhöz kapcsolódik, hanem színekhez, területekhez, növényekhez, elemekhez stb. is. Az ennek következtében a világnak a test bizonyos területeivel és szerveivel alkotott participation mistique-je (titkos azonossága) a kölcsönös mágikus függőségben nyilvánul meg, amelyben az emberre és teste egyes részeire befolyás érkezik a mitikus univerzumból, fordítva pedig az ember testének területeiről és a velük kapcsolatos anyagokból befolyás indul ki a mitikus univerzum felé. Egyiptomban és Mexikóban, Indiában és Kínában, a gnosztikusok írásaiban és a kabbalában egyaránt megtaláljuk az első ember testének archetípusát, akinek képére a világ teremtetett. A mai tudat ezeket a folyamatokat projekciónak értelmezi, magyarán az archetípusos képek külső megtapasztalásaként, de a korai ember benne élt ebben a lélektani térben, ahol a bent és a kint, a világ és az ember, a természeti erők és a dolgok megbonthatatlan egységbe szövődnek. [.]
Ha a hajdan élt ember még kialakulatlan test-világ egyenletét egybevetjük a nőiség szimbolikus alapegyenletével (nő = test = edény), akkor megkapjuk az emberiség ősi szakaszának egyetemes szimbolikus egyenletét:
Nő = test = edény = világ
Ez a matriarchális szakasz alapegyenlete, vagyis annak az emberi fejlődési állomásnak, amikor a Nőiség uralkodik a Férfielv felett, a tudattalan uralkodik az ego és a tudat felett. Először az edényszimbolika és annak számos elágazása alapján fogjuk ábrázolni a Nagy Kör világot betöltő matriarchális szimbolikáját. Ez a fajta vizsgálódás jobban segít megértenünk az Archetípusos Nőiség sorsformáló jelentőségét, ahogyan az konkrét valóságában megjelenik a korai ember mítoszaiban, rítusaiban, képeiben és vallási szokásaiban. Itt nem szabad elfeledni, hogy a "hajdan élt emberek" és a "matriarchális szakasz" nem régészeti vagy történettudományi fogalmak, hanem lélektani valóságok, amelyeknek sorsszerű ereje ma is él az emberek lelkének mélyén. Minden ember egészsége és kreativitása nagyrészt azon múlik, hogy tudata békében él-e a tudattalannak ezzel a rétegével, vagy felemészti magát a vele való hasztalan küzdelemben.
erich neumann |
|
