 |
 |
 |
 |
   |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
FRITZ RIEMANN: A SZORONGÁS ALAPFORMÁI
A figyelmes olvasó felfedezheti Riemann azon törekvését, hogy az embert kozmikus egészbe helyezve vizsgálja. Az asztrológiára is oly jellemző poláris struktúrában írja le négy alapfélelmünket. Kiváló kiegészítő olvasmány az asztrológiával foglalkozók számára. |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
a szorongás a szorongás, mint kihívás kozmikus hasonlat |
 |
| |
első posztulátum második posztulátum harmadik posztulátum negyedik posztulátum |
 |
| |
a négy alapforma a négy személyiségstruktúra ami a négy alapforma mögött van |
 |
| |
neurotikus szorongások a négy válaszlehetőség vonzások a társadalmi környezet életkorok |
 |
| |
a struktúratípusok életközelsége a terápia a szorongás, mint felszólítás |
 |
 |
|
|
|
|
|
 |
a szorongás |
|
 |
|
|
 |
A szorongás
elkerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, újabb és újabb változatokban
elkísér bennünket születésünktől halálunkig. Az emberiség történetében
felismerhetők a próbálkozások a szorongás leküzdésére, csökkentésére,
lebírására vagy megbéklyózására. Törekedett erre mágia, vallás és tudomány.
Istenhez való fordulás, odaadó szerelem, a természeti törvények kutatása
vagy a világot megtagadó aszkézis és filozófiai felismerések nem közömbösítik
ugyan a szorongást, de segíthetnek benne, hogy elviselhessük, és hogy
fejlődésünket illetően talán még gyümölcsözővé is tegyük. Alkalmasint
megmarad egyik illúziónknak, hogy azt higgyük, lehetséges élnünk szorongás
nélkül is; a szorongás hozzátartozik létezésünkhöz, halandóságunktól való
függőségeinknek és halandóságunk tudatának tükröződése. Megkísérelhetünk
vele szemben olyan ellenerőket kifejleszteni, mint bátorság, bizalom,
megismerés, hatalom, remény, alázat, hit és szeretet. Ezek segíthetnek
abban, hogy a szorongást elfogadjuk, elmélyülten foglalkozzunk vele, újból
meg újból leküzdjük. Azokat a módszereket, bárminők legyenek is, amelyek
szorongásmentességet ígérnek számunkra, szemléljük kétkedéssel; ezek az
emberi létnek nem felelnek meg, és megvalósíthatatlan várakozásokat ébresztenek.
Az, hogy a szorongás kikerülhetetlenül hozzátartozik az életünkhöz, korántsem
jelenti, hogy ennek folyamatosan tudatában is vagyunk. Mégis szinte mindig
jelen van, és minden pillanatban beléphet a tudatunkba, amikor valamely
külső vagy belső élmény révén előbukkan. Olyankor legtöbbnyire hajlunk
rá, hogy kitérjünk előle, elkerüljük, és ki is fejlesztettünk bizonyos
technikákat és módszereket, hogy elnyomjuk, elfojtsuk vagy kicselezzük
és letagadjuk. De miképpen a halál sem szűnik meg létezni attól, hogy
nem gondolunk rá, akképpen a szorongás sem.
Szorongás létezik függetlenül valamely nép vagy személy kultúrájától és
fejlettségi fokától is – ami változik, az csupán a szorongás objektuma,
az, ami mindenkor kiváltja a szorongást, másrészt azok az eszközök és
cselekvési módok, amelyeket felhasználunk a szorongás leküzdésére, így
napjainkban általában már nem félünk a mennydörgéstől és villámlástól;
a nap- és holdfogyatkozások a természet érdekes játékaivá lettek, ámde
félelem és szorongás megélése nélkül, hiszen tudjuk, hogy nem jelentik
ezeknek az égitesteknek végleges eltűnését vagy éppen egy lehetséges világpusztulást.
Viszont ismerünk manapság olyan szorongásfajtákat, amilyeneket a korábbi
kultúrák nem ismertek – félünk például baktériumoktól, új betegségek
fenyegetéseitől, közlekedési balesetektől, öregedéstől és magánytól.
A szorongás leküzdésének módszerei azonban nemigen változtak. Csak éppen
az áldozathozatal és mágia helyét modern, a szorongást csillapító gyógyszerek
foglalták el – maga a szorongás azonban megmaradt nekünk. Ma a szorongás
feldolgozásának minden bizonnyal legfontosabb lehetősége a maga különféle
formáiban a pszichoterápia lett: az fedi fel először a szorongásnak az
egyénben végbemenő kifejlődése történetét, kutatja az individuális-családi
és szociális-kulturális körülményekkel való összefüggéseit, és teszi lehetővé
a konfrontációt a szorongással abból a célból, hogy – akár hasznot
hajtóan is – fel lehessen azt dolgozni.
Itt nyilvánvalóan az élet kiegyensúlyozási törekvéseinek egyikéről van
szó: ha sikerül tudomány és technika segítségével haladást elérnünk a
világ meghódításában és ezáltal bizonyos félelmeket, szorongásokat kikapcsolnunk,
közömbösítenünk, akkor azokat képesek vagyunk felcserélni más típusú szorongásokra.
Ez azon a tényen, hogy a szorongás elkerülhetetlenül hozzátartozik az
élethez, semmit sem változtat. Úgy tetszik, a mai életünkhöz egy új nyavalya
tartozik: egyre több olyan szorongásfajtát ismerünk, amelyek saját ténykedésünk
nyomán jönnek létre, s e ténykedésünk önmagunk ellen fordul. Ismerjük
a szorongást a bennünk magunkban meglévő romboló erőktől - gondoljunk
csak azokra a veszélyekre, amelyeket az atomenergiával történő visszaélés
hozhat magával, vagy a hatalom azon lehetőségeire, amelyek a természetes
életfolyamatokba való beavatkozások nyomán adódnak. A hübriszünk, úgy
tetszik, bumerángként saját magunkat vesz célba; a hatalom akarása, ami
híjával van szeretetnek és alázatnak, a természet és az élet fölötti hatalom
akarása azt a félelmet kelti bennünk, hogy manipulált, kiüresedett lelkű
lénnyé válunk. Ha a régebbi korok embere félt a természeti erőktől, amelyeknek
tehetetlenül ki volt szolgáltatva, és félt a fenyegető démonoktól, a bosszuló
istenektől, akkor nekünk ma önmagunktól kell félnünk.
Így aztán megint csak illúzió úgy vélekednünk, hogy a „haladás”
– ami mindig egyszersmind visszalépés is – megszabadít a szorongásainktól
– némelyiktől igen, de a következmény: újabb szorongások.
A szorongás élménye tehát hozzátartozik a létezésünkhöz. Bármennyire általános
érvényű is ez, minden ember mégis a szorongásnak a saját személyét illető
változatait éli meg, „a szorongásét”, ami éppoly kevéssé létezik,
mint „a" halál” vagy „a szerelem” és más
absztrakciók. Minden ember számára megvan a szorongásnak a személyes,
egyedi formája, amely őhozzá, a lényéhez tartozik, mint ahogy a szeretetnek
is megvan a rá jellemző formája, és valamikor a saját halálát kell halnia.
Tehát csak egy bizonyos ember által megélt és tükrözött szorongás van,
és ezért annak – a szorongásélmény minden közös vonása mellett –
mindig van egy személyes jellegzetessége. Ez a mi személyes szorongásunk
összefügg az egyéni életkörülményeinkkel, adottságainkkal és környezetünkkel;
van fejlődéstörténete, ami gyakorlatilag a születésünkkel kezdődik.foglalják
a négy egyedülálló funkciót a felsőbbrendű és kiegészítő funkciók négy
lehetséges kombinációjával együtt.
|
|
 |
|
 |
 |
a szorongás, mint kihívás |
|
| |
Ha a szorongást egyszer „szorongás
nélkül” vesszük szemügyre, az lesz a benyomásunk, hogy az kettős aspektussal
bír: egyik oldalról aktivizálhat, másik oldalról megbéníthat, A szorongás
mindig jelzés, amely veszélyekre figyelmeztet, egyszersmind van egyfajta
felszólító karaktere, éspedig a leküzdésére biztató ösztönzés. A szorongás
elfogadása és lebírása bizonyos fejlődési lépést jelent: valamicskével érettebbé
tesz bennünket. Ha viszont kitérünk előle, és nem nézünk szembe vele, akkor
maradunk úgy, ahogy voltunk; meggátolja továbbfejlődésünket, és arra késztet,
hogy gyermekinek maradjunk meg azon a területen, ahol a szorongás sorompóját
nem lépjük át.
Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat,
amivel szemben nem vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés,
minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet
át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy
külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk
tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő
dolog az újdonság ingere mellett magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat
örömét – és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba,
járatlanba és még meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk.
Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor,
amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal
kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté
válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével,
és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk
tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy
a megteendő lépés sikeres legyen.
Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő
szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép,
amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk
csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja
kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól
való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó
nagy cezúrákra. Vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a
családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott
meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális
kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk
a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az
öregedésre és a halállal való találkozásra – valamely kezdethez vagy
egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás
is.
Mindezek a szorongások szervesen hozzátartoznak az életünkhöz, mert összefüggnek
a testi, lelki vagy szociális fejlődés felé tett lépésekkel, jelentkeznek
új közösségi vagy társadalmi feladatkörök elvállalásakor. Minden egyes ilyen
lépés egyfajta határátlépést jelent, és megköveteli tőlünk, hogy valami
megszokottól, meghittől megváljunk, és valamilyen újba, ismeretlenbe merészkedjünk.
Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás, amelyek a fentiek
ismeretében nem tipikusak bizonyos határszituációkra, s amelyeket másoknál
gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek, így valakinél
a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg,
a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren akar
átmenni, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy
másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél. |
|
 |
|
 |
 |
kozmikus hasonlat |
|
| |
Bármilyen sokrétű is ezek szerint
a szorongás a különböző embereknél – gyakorlatilag nincs semmi, ami
ne gerjeszthetne bennünk félelmet vagy szorongást –, mégis, jobban
megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások variánsaival találkozunk.
Ezeket én „a szorongás alapformái”-nak nevezném, és ennek megfelelően
írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez
az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig
más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra,
hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra
tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás
voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.
A szorongás alapformái összefüggnek a világban való létezésünkkel, ama két
nagy antinómia közti kifeszítettségünkkel, amelyeket a maguk feloldhatatlan
ellentétében és ellentmondásosságában kell megélnünk. Ezt a két antinómiát
egy olyan hasonlat segítségével szeretném megvilágítani, amely minket bizonyos
személyen túli rendekbe és törvényszerűségekbe kapcsol be, amelyeknek általában
nem vagyunk tudatában, de amelyek mégis valóságosak.
Olyan világba születünk bele, amely négy hatalmas impulzusnak engedelmeskedik:
Földünk meghatározott ritmusban kerüli meg a Napot, tehát szűkebb világrendszerünk
központi égitestje körül mozog, amely mozgást revolúciónak, "keringésnek"
mondunk. A Föld egyszersmind a saját tengelye körül is forog, tehát rotálást
végez, amely mozgást "saját tengely körüli forgás"-nak nevezünk.
Ilyenképpen egyszerre két további ellentétes, illetve egymást kiegészítő
impulzus hat, amelyek világrendszerünket mozgásban tartják, valamint ezt
a mozgást meghatározott pályákra kényszerítik. Ezek az impulzusok: a nehézségi
erő és a centrifugális erő. A nehézségi erő mintegy összetartja a világunkat,
azt centripetálisan befelé, a közép felé igazítja, s eközben egy rögzíteni
és magához vonzani akaró szívóhatást fejt ki. A centrifugális erő a középtől
menekül, kifelé törekszik, a messzeségbe tör, és van egyfajta elengedni,
előidézni akaró vonása. Csak ennek a négy impulzusnak a kiegyensúlyozottsága
garantálja azt a törvényszerű, eleven rendet, amelyben élünk, és amit kozmosznak
nevezünk. Az egyik ilyen mozgás túlsúlya vagy kiesése a nagy Rendet megzavarná,
illetve szétrombolná, és a Káoszba vezetné.
Képzeljük csak el, hogy a Föld feladná eme alapimpulzusok egyikét. Ha például
feladná a revolúciót, a Nap körüli keringést, és csupán a rotációt, a saját
tengelye körüli forgást teljesítené, akkor meghaladná a bolygó nagyságrendjét,
és napként, középpontként viselkednék, ami körül a többi bolygónak kellene
keringenie. Akkor tehát már nem a Nap körül a számára előírt pályán szolgálna,
hanem csak a maga saját törvénye szerint létezne.
Ha viszont a rotációt, a saját tengely körüli forgást adná fel, és már csupán
keringene a Nap körül, akkor a bolygó fokozatáról lecsúsznék egy apró szatellit,
egy hold fokozatára, roppant függőségben mindig ugyanazt az oldalát mutatva
a Napnak. Mindkét esetben megtörné tehát a bolygókat szabályozó törvényszerűséget,
azt, hogy függősége megköveteli az alkalmazkodást, de mégis független, saját
tengely körüli forgással bír.
Továbbá: ha a Földnek nem volna meg a centripetális, a nehézségi ereje,
akkor alulmaradna a centrifugális erővel szemben, és egyszerűen széjjelpukkadna,
darabjai lekerülnének a pályáról, és talán összeütköznének más égitestekkel.
Vagy ha ezentúl már egyedül a nehézségi erőnek engedelmeskednék a centrifugális
ellenerő nélkül, az teljes megmerevedéshez, változhatatlansághoz vagy más
erőknek a saját pályájáról való eltérítettséghez vezetne, amely erőkkel
szemben nem tudna semennyi saját erőt szembeállítani.
És most nézzük a hasonlatot: tegyük fel - ami voltaképpen eléggé kézenfekvő
-, hogy az ember Földünk lakójaként és Naprendszerünk apró részecskéjeként
alá van vetve e rendszer törvényszerűségeinek, és hogy ilyenképpen az imént
leírt impulzusokat mint tudattalan hajtóerőket és egyszersmind mint latens
posztulátumokat magában hordja, akkor ez igen meglepő megfelelésekhez vezet
bennünket. Mindössze ugyanis az szükséges, hogy emberi szinten az említett
alapimpulzusokat a lélektan területére transzponáljuk, tehát a lelki megélésben
tapasztalható megfeleléseikre kérdezzünk rá, s ekkor rábukkanunk az említett
antinómiákra, amelyek közé az életünk van kifeszítve, és egyúttal rábukkanunk
a szorongás ama alapformáira, amelyek ezzel függnek össze, és így mélyebb
értelmet nyernek.
A rotációnak, a saját tengely körüli forgásnak pszichológiailag értelemszerűen
az individuációra, az egyénné válásra való posztulátum felelhetne meg, tehát
az, hogy egy egyedi lény, individuum jöjjön létre. A revolúciónak, a Nap
mint központi égitestünk körüli mozgásnak az a posztulátum felelne meg,
hogy egy nagyobb egészbe illeszkedjünk, a saját-törvényűségünket, saját-akaratúságunkat
határok közé szorítsuk a személyünk fölötti összefüggések javára. Ilyenképpen
tehát úgy vázolnánk azon első" antinómiát, amely az ellentétes posztulátumokat
tartalmazza, hogy mi egyrészt mi, önmagunk leszünk, másrészt viszont magunkat
az individuum feletti összefüggésekbe illesztjük.
A centripetális, a nehézségi erőnek a lelki síkon az állandóságra és állhatatosságra
irányuló impulzusunk felelne meg; a centrifugális erőnek ezzel szemben az,
amely minket újból meg újból előre, a változásra, az átalakulásra serkent.
Ilyenképpen tehát a másik antinómiát is leírtuk. Ez megint csak tartalmazza
azokat az ismét ellentétes posztulátumokat, hogy állandóságra is és átalakulásra
is törekedjünk.
Ez után a kozmikus analógia után négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk
kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő
törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó alakban húzódnak végig
egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ. |
|
 |
|
|
|
|
 |
 |
az első posztulátum |
|
| |
Az első posztulátum –
hasonlatunkban a rotációnak megfelelően – az, hogy egyszeri individuummá
legyünk, igent jelentve ki önálló voltunkra és másoktól elhatárolódva; hogy
felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré.
Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget,
ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az „odatartozás,
a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő”.
A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való
tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk vagy foglalkozásunk stb. révén
bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban
lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen
más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. Ez már abban a figyelemre
méltó tényben kifejezésre jut, hogy pusztán hüvelykujjunk lenyomata elég
ahhoz, hogy minden más embertől felcserélhetetlenül különbözzünk, és egyértelműen
azonosíthatóak legyünk. Ily módon létünk egy olyan piramishoz hasonlít,
amelynek széles alapja tipikusból és közösségi jellemzőkből épül, amely
azonban a csúcsa felé mind jobban és jobban kiválik az összekötő közös vonásokból,
és egyszeri egyediben fejeződik be. Egyszeri voltunk elfogadásával és fejlesztésével,
az individuációs processzussal, ahogyan G. G. Jung ezt a fejlődési folyamatot
elnevezte, kiesünk az „odatartozás”, az „ahogy-a-többiek-is”-lét
védettségéből, és félelemmel éljük meg az individuum magányosságát. Mert
minél jobban megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk,
s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg-nem-értettségnek,
az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek
ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé
váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami
döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a második posztulátum |
|
| |
A második posztulátum –
hasonlatunkban a revolúciónak, azaz keringésnek megfelelően – az,
hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és az embertársaink
számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba
lépjünk a rajtunk-kívül-levőkkel. Ezen az életben való - a legtágabb értelemben
vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy
elveszítjük az énünket, a függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat,
hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldoznunk,
és hogy a megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel
kell adnunk. Itt tehát mindenekelőtt a függőségünkről van szó, arról, hogy
noha énünk eme függőségei és veszélyeztetettségei éreztetik velünk tehetetlenségünket,
mégis az élet felé kell fordulnunk, ki kell tárulkoznunk. Ha ezt nem kockáztatjuk
meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk,
akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül
maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.
Ezzel az első antinómiával beleütköztünk abba a paradox feltételezésbe,
amit az élet kíván meg tőlünk: élnünk kell egyrészt az ön-megőrzést és az
ön-megvalósítást, másrészt az önnön-oda-adást és az ön-feledést, le kell
küzdenünk mind az énünk feladásától való félelmünket, mind az énné válástól
való félelmünket.
És most nézzük a másik két posztulátumot, amelyek megint csak az ellentmondás
és a kiegészülés erősen sarkított viszonyában állnak, ahogyan fentebb leírtuk. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a harmadik posztulátum |
|
| |
A harmadik posztulátum –
hasonlatunkban a centripetális, a nehézségi erő megfelelőjeként –
az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Azon vagyunk, hogy
ebben a világban elhelyezkedjünk és berendezkedjünk, tervezzük a jövőt,
célratörőek legyünk úgy, mintha korlátlan ideig élnénk, mintha a világ stabil
és a jövő előre látható volna, mintha maradandóval számolhatnánk –
ugyanakkor tudván tudva, hogy média in vita morte sumus, azaz életünk bármely
pillanatban véget érhet. Az állandóságra törekvésnek ezzel a posztulátumával,
azzal, hogy egy bizonytalan jövőbe tervezzük bele magunkat, hogy egyáltalán
úgy beszéljünk a jövőről, mintha valami szilárd és biztos valami állna előttünk
– ezzel a posztulátummal adva vannak mindazok a szorongások, amelyek
a múlandóságot, függőségeinket, létünk irracionális kiszámíthatatlanságát
érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra
való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának,
ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Minden bizonnyal
ezt fejezi ki az a szólás is, hogy senki nem léphet bele kétszer ugyanabba
a folyóba – a folyó, de maga az ember is mindig más. Másrészt azonban,
ha lemondanánk a maradandóságról, nem tudnánk semmit sem alkotni és megvalósítani;
elképzelésünkben minden alkotásban kell lennie valaminek ebből a maradandóságból
– máskülönben hozzá sem fognánk céljaink megvalósításához. Mindig
úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha
a végre elért valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és
maradandóság, ez az illuzórius öröklét lényeges impulzus, mely ténykedésre
ösztökél bennünket. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a negyedik posztulátum |
|
| |
És következzék végül a negyedik
posztulátum – ennek hasonlatunkban a centrifugális erő felel meg.
Ez abból áll, hogy mindig késznek kell lennünk rá, hogy változzunk, hogy
a változásokra és a fejlődésre igent mondjunk, megszokott dolgainkat feladjuk,
a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől
újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, mindent csak átmenetként éljünk
meg. Mármost ezzel a posztulátummal – hogy mindig továbbfejlesszük
magunkat, hogy ne tapadjunk, ne ragadjunk le, az új számára legyünk nyitottak,
az ismeretlen meghódítását kockáztassuk meg - együtt jár a szorongás, hogy
rendszabályok, előírások és törvények a múlt és a megszokások ereje lekötöznek,
fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk
korlátok közé szorul. Itt tehát – ellentétben az előzőekben leírt
szorongással, ahol a halál mint múlékonyság jelent meg – a halál végső
soron dermedéssel és véglegességgel fenyeget. Ha azonban a változásra, az
új vállalására irányító impulzust feladnánk, akkor unalmasán ismételgetve
és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az
idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.
Ezzel vázoltuk a másik antinómiát, az élet velünk szemben támasztott további
feltételezéseit – azt, hogy egyszerre törekedjünk állandóságra és
változásra, hogy eközben le kell küzdenünk mind a feltartóztathatatlan múlékonyságtól,
mind a kikerülhetetlen szükségességtói való szorongást. Ilyenképpen a szorongásnak
megismertük a négy alapformáját – ezeket itt még egyszer felsorolom. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a négy alapforma |
|
| |
1. a szorongás az ön-odaadástól,
én-elvesztésként és függőségként megélve;
2. a szorongás az önmagává-válástól, védtelenségként és elszigeteltségként
megélve;
3. a szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4. a szorongás a szükségességtől, véglegességként és szabadság hiányaként
megélve.
Végső soron valamennyi lehetséges szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak
a variánsa, és összefüggnek azzal a négy alapimpulzussal, amelyek ugyancsak
hozzátartoznak a létünkhöz, s egymást páronként kiegészítik, és egymással
ellentétben állnak: mint törekvés a maga-megőrzése és elkülönülésre, együtt
az ön-odaadásra és valahova-tartozásra irányuló ellentörekvéssel; másrészt
mint törekvés az állandóságra és biztonságra, együtt a változásra és kockázatra
irányuló ellentörekvéssel. Minden törekvéshez hozzátartozik az ellentörekvéstől
való félelem. És mégis, ha még egyszer visszanyúlunk a kozmikus hasonlatunkhoz,
úgy tetszik, eleven rend csak akkor lehetséges, ha megkíséreljük, hogy ezek
közt az antinomikus impulzusok közt egyensúlyi helyzetet éljünk meg. Az
ilyen egyensúlyi helyzet azonban nem jelent valami statikusát, ahogyan azt
fel lehetne tételezni, hanem tele van mérhetetlen belső dinamikával, mivel
ilyen egyensúlyi helyzet sohasem jelent valami már elértet, hanem olyan
valamit, amit újra meg újra meg kell teremteni.
Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy a mindenkor megélt szorongás
fajtája és intenzitásának foka nagymértékben függ mind a magunkkal hozott
hajlamainktól, az „örökségünktől"”, mind azoktól a környezeti
feltételektől, amelyekbe beleszületnünk, tehát mind a testi és lelki-szellemi
alkatunktól, mind személyes életutunktól, létünk történetétől. Van ugyanis
történetük a szorongásainknak is, és látni fogjuk, mekkora jelentőséggel
bír erre nézve a gyermekkorunk, így minden ember félelmét színezik a hajlamai
és a környező világtól származó rengeteg hatás, ami részben magyarázatot
ad arra is, miért oly nehéz beleéreznünk magunkat mások szorongásaiba –
azok olyan életfeltételekből erednek, amelyek a mieinktől nagyon eltérnek.
A hajlam és a környezet - mely utóbbihoz a családon, a „miliőn"”
kívül a társadalom is hozzátartozik - tehát képesek bizonyos szorongásokat
felszínre hozni, másokat pedig vissza tudnak szorítani. A jobbadán egészséges
– fejlődésében nem megzavart – ember általában tudja kezelni
a szorongásait, sőt gyakran le is győzi őket. A fejlődésében megzavart ember
szorongásai intenzívebbek is, gyakoribbak is, és a szorongás alapformái
közül legalább az egyik az ő esetében túlsúlyra fog jutni.
Súlyosan megterhelő lehet a szorongás, és kiválthat betegséget is, ha túllép
egy bizonyos mértéket, vagy ha túl sokáig eltart. A legsúlyosabban azok
a szorongások lesznek igen terhessé, amelyeket valaki a gyermekkor korai
szakaszában él meg, tehát olyan korban, amikor a gyermek még nem képes ellenük
elhárító erőt kifejteni. Ha egy-egy szorongásfajta az intenzitása vagy elhúzódása
következtében túlságosan felerősödik, vagy olyan korban ér bennünket, amikor
még nem tudunk szembeszállni vele, akkor csak nagyon nehezen leszünk képesek
feldolgozni. Ilyenkor a szorongás aktivizáló, pozitív vonatkozása elvész;
a következmény: fejlődésbeli gátlások, elakadás vagy akár korábbi, gyermeteg
viselkedésmódba való visszacsúszás. Érthető módon különösen a gyermekkorban
szoktunk az életkornak nem megfelelő szorongásélményekkel, továbbá túlságosan
nagy szorongásmennyiségekkel találkozni, amelyek túllépik az elviselhetőség
mértékét. A gyermek gyönge, még fejlődésben levő énje bizonyos szorongásmennyiségeket
még nem képes feldolgozni, ezért külső segítségre szorul, és ha ezekkel
a túl nagy szorongásaival magára marad, sérüléseket szenved.
A felnőtt esetében ritkább kivételes szituációk, amilyen a háború, fogság,
életveszélyek, természeti és egyéb katasztrófák, de lelki élmények és folyamatok
is túlléphetik a szorongások tűrési határait, úgyhogy az illető pánikkal,
rövidzárlati cselekvésekkel vagy neurózisokkal reagál. Normális körülmények
között azonban a felnőtt – szemben a gyermekkel – a szorongás
ellen válaszlehetőségek és ellenerők dolgában sokkal gazdagabb választékkal
bír. Ő képes védekezni, a helyzetét átgondolni, és a szorongás kiváltó okát
felismerni; mindenekelőtt fel tudja fogni, miből ered a szorongása; tudja
közölni és ezáltal megértést és segítséget kapni, és képes a lehetséges
veszélyeztetéseket helyesen fölmérni. Mindez a gyermeknek nem áll rendelkezésére;
ő minél kisebb, annál inkább csupán tárgya a szorongásainak, tehetetlenül
ki van nekik szolgáltatva anélkül, hogy tudná, azok meddig fognak tartani,
és hogy mi minden történhet. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a négy személyiségstruktúra |
|
| |
Látni fogjuk, hogy a négy alapszorongás
közül az egyiknek a túlértékeltsége – vagy, más szemszögből nézve,
a négy alapimpulzus egyikének messzemenő feladása – miképpen vezet
el bennünket négy személyiség struktúrához, a-világban-levés négy fajtájához,
amelyeket árnyalataikban ismerünk, és amelyekben mindnyájan többé vagy kevésbé
hangsúlyosan jelen vagyunk. Ezeket a személyiségstruktúrákat tehát a négy
alapszorongás vonatkozásában egyoldalú kihangsúlyozásnak kell felfognunk.
A leírandó személyiségstruktúrák minél határozottabbak és minél egyoldalúbbak,
annál valószínűbb, hogy korai gyermekkori fejlődési zavarok következtében
alakultak ki. Ennek megfelelően a lelki egészség jelének volna tekinthető,
ha valaki a négy alapimpulzust eleven kiegyensúlyozottságban képes megélni
– ami egyszersmind azt is jelentené, hogy az illető találkozott a
szorongás négy alapformájával is.
A négy személyiségstruktúra: normálstruktúrák bizonyos hangsúlyokkal. Közben
azonban a hangsúlyozottság kifejezett egyoldalúsággá válik, olyan határértékeket
ér el, amiket a négy alapstruktúra torz formáinak vagy szélsőséges variánsainak
kell tekintenünk. Ezzel eljutottunk a struktúratípusok neurotikus variánsaihoz,
ahogyan ezeket a pszichoterápia és a mélylélektan • a szkizoid
személyiségzavar, • a depresszió, • a kényszerneurózis
• és a hisztéria
négy nagy neurózisformájában leírta. Ezek a neurotikus személyiségek tehát
kiélezett vagy extrém formában mindenkor csak általános emberi létezésformákat
tükröznek, amilyeneket mindnyájan ismerünk.
Ilyenképpen végső soron a-világban-levés négy különböző fajtájáról van szó;
ábrázolásuk során le kívánom írni a jelzett egyoldalúság következményeit
a még egészségesnek nevezhető jelenségformáktól a könnyebbeken, majd a súlyosakon
át egészen a legsúlyosabb zavarokig. Ennek során figyelembe kell vennünk
az alkatilag kedvező hajlamokat, érdeklődésünk azonban mindenekelőtt az
élettörténeti háttereknek fog szólni.
Még egy közbeeső megjegyzés: ha a négy személyiségstruktúra leírása típustan-jelleget
látszik ölteni, ez annyiban különbözik más tipológiáktól, hogy – túlnyomórészt
a pszichoterápia és mélylélektan pszichoanalitikai felismeréseire és tapasztalataira
építve – korántsem olyan fatalista és végérvényes módon következtet,
mint – összehasonlításképpen – az alkatból és temperamentumból
levezetett típusok; az utóbbiak végzetszerűnek és megváltoztathatatlannak
tüntetik fel magukat. Nekem más a véleményem.
Én nem azért vagyok ilyen vagy olyan, mert ilyen vagy olyan a testalkatom,
hanem mert a világgal, az élettel szemben bizonyos beállítottságom, bizonyos
viselkedésmódom van, amit élettörténetem során szereztem, az szabja meg
a személyiségemet, és az kölcsönöz neki bizonyos strukturális vonásokat.
Ami benne sorsszerű – a veleszületett pszichofizikai hajlamok, a gyermekkorunk
környezete, benne szüléink és nevelőink személyisége, továbbá a társadalom
a maga játékszabályaival, amelyekbe beleszülettünk –, annak bizonyos
határokon belül általunk kell kialakulnia, általunk lehetséges megváltoznia;
mindenesetre nemcsak olyan valami, amit eredendően kötelező elfogadni. Az
itt mondott személyiségstruktúrák egy egységes emberkép részaspektusainak
tekintendők. Lényünknek kezdetben sorsszerűén elégtelenül fejlett, elhanyagolt,
hibásan irányított vagy idegen hatást túlzottan érvényesített és elnyomott
részaspektusai utólagos fejlődése képes a már meglévő struktúrát megváltoztatni
és kiegészíteni a képzeletünkben ott lebegő teljesség vagy érettség, tökéletesség
javára, olyan mértékben, amilyet az egyes ember a maga számára megkívánhat.
Mi itt tehát négy általános érvényű alapviszonyból és magatartási lehetőségből
indulunk ki, szemben létünk feltételeivel és függőségeivel, amikor is látszólag
kibékíthetetlen ellentétek eleven rendjének és kiegyensúlyozottságának kozmikus
előképe lebeg előttünk. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
ami a négy alapforma mögött van |
|
| |
A szorongás négy alapformája
mögött olyan általános emberi problémák állnak, amelyekkel valamennyiünknek
szembe kell néznünk: Odaadás
Közülünk mindenki találkozik az odaadástól való szorongással azon különféle
formáinak egyikében, amelyekben együttesen benne van a fenyegetettsége egzisztenciánknak,
személyes életterünknek vagy személyiségünk integritásának. Hiszen minden
bizakodó megnyilatkozás, minden vonzódás és szerelem veszélyeztethet bennünket,
mert akkor védtelenebbek és sebezhetőbbek vagyunk, valamit fel kell adnunk
magunkból, egy darabkánkat ki kell szolgáltatnunk egy másvalakinek. Ezért
az odaadástól való minden szorongás össze van kötve a lehetséges én-vesztés
szorongásával. Individuáció
Mindenki találkozik az énné-levés, az individuáció szorongásával is, ami
fellépésének különféle formáiban mint együttesben a magánytól való szorongást
jelenti. Minden individuáció ugyanis bizonyos kiemelést jelent a védelmező,
közös, együttes létezésből. Mennél inkább válunk "mi magunk"-ká,
annál inkább leszünk magányosak, mert egyre jobban megtapasztaljuk az egyén
elszigeteltségét. Mulandóság
Mindenki találkozik a maga módján a múlandóság szorongásával; kikerülhetetlenül
megéljük újra meg újra, hogy valami bevégződik, megszűnik, nincs többé.
Minél erősebben ragaszkodunk valamihez, és akarjuk megtartani, annál inkább
úrrá lesz rajtunk ez a szorongás, aminek különféle formái együttesen felismertetik
velünk a változástól való szorongást. Szükségesség
És végezetül: mindenki találkozik a szükségességtől, a végérvényes keménységétől
és szigorától való szorongással, amelynek különféle kialakulási formáiban
közös az elkerülhetetlen lekötöttségtói való szorongás. Minél inkább törekszünk
a lekötöttség nélküli szabadságra és önakaratra, annál inkább kell félnünk
a következményektől és a realitás szabta korlátoktól. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
neurotikus szorongások |
|
| |
Minthogy létezésünk nagy szorongásai,
amelyek oly fontosak fejlődésünk érése szempontjából, nem hagyják magukat
megkerülni, sok apró, banális szorongással fizetünk a próbálkozásért, amivel
el akarnánk kerülni őket. Ezek a neurotikus szorongások gyakorlatilag mindenre
rávethetik magukat, és végső soron csak akkor oldhatók fel, amikor a mögöttük
levő voltaképpeni szorongást felismertük, és szembenéztünk vele. A léttel
együtt járó szorongások félretevésében, ártalmatlannak minősítésében és
mintegy karikírozó torzításában a neurotikus szorongások ostobának látszanak
– már csak kínoznak, és terhet jelentenek. Mégis helyesen tesszük,
ha riadójelzésnek fogjuk fel őket, utalásnak arra, hogy valamiféleképpen
„nem vagyunk rendben”, hogy valamit el akarunk kerülni ahelyett,
hogy szembenéznénk vele, valami fontosabbat, amit az elodázott szorongás
el akar takarni. A találkozás a nagy szorongásokkal részaspektusa érlelődő
továbblépésünknek; az áthárítás a helyettesítő neurotikus szorongásokra
nemcsak bénító, gátló hatást fejt ki, hanem életünk azon lényeges feladataitól
is elvon bennünket, amelyek hozzátartoznak ember voltunkhoz.
Így a szorongás a leírt alapformáiban fontos jelentést nyer: már nem csupán
egy lehetőség szerint elkerülendő rossz, hanem - és ez egészen korán elkezdődve
– fejlődésünknek nem elvonatkoztatható tényezője. Amikor megéljük
a nagy szorongások valamelyikét, mindig az élet kihívásainak egyikével állunk
szemben; a szorongás elfogadásában és abban a kísérletünkben, hogy föléje
kerekedjünk, egy új képesség birtokába jutunk – a szorongás leküzdése
győzelem, ami erősebbé tesz bennünket; minden kitérés előle vereség, ami
gyengít minket.
Amint azt az élettörténeti példákból bizonyára látni lehetett, a szorongásunknak
van előtörténete, egyfajta fejlődéstörténete. Felnőttkori szorongásaink
mértékét, intenzitását és tárgyát gyermekkori szorongásaink is mindig előkészítették,
formálták és meghatározták. Az olyan ember, akinek meglehetősen boldog gyermekkora
volt, és nem érték rendkívüli sorscsapások, általában képes feldolgozni
az alapszorongásokat, legalábbis annyira, hogy nem betegszik beléjük, mivel
szilárdan meg tudta alapozni a személyiségét.
Aki viszont túl korán volt kitéve az életkornak nem megfelelő szorongásoknak
és sorsszerű megterheléseknek, a szorongást később is sokkal veszélyesebbnek
és nyomasztóbbnak éli meg, minthogy az aktivizálja a régi, korai időszakából
feldolgozatlanul maradt szorongásait. Ezek feldolgozásában a pszichoterápia
tud segítségére lenni valamelyik formájának alkalmazásával. De talán már
az is segítséget jelenthet számára nehezen elviselhető szorongásai leküzdésében
– ezek ugyan a valóság felől nézve nem teszik érthetővé a szorongás
mértékét –, ha tisztába jön vele, hogy ilyenkor teljes bizonyossággal
olyan gyermekkori szorongások újraéledéséről van szó, amelyeknek akkor teljesen
ki volt szolgáltatva, ám amelyek ellen most már rendelkezésére állnak azok
az erők, amelyek akkor hiányoztak neki: a bizalom, remény, belátás és bátorság. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a négy válaszlehetőség |
|
| |
Amikor Rilke azt mondta az
emberről: „Hadd tudja megint a gyermekkorát, a tudattalant és a csodálatosat,
és a mit sem sejtő kezdeti évek sötétségben végtelenül gazdag mondaköreit”
– akkor ezek bizonyosan mély értelmű szavak. Ám sajnos sokak számára
ez nem érvényes: azok számára nem, akiknek kezdeti évei inkább sötétek voltak,
semmint gazdagok, inkább nyomasztóak, semmint sejtelmesek, inkább rombolók,
semmint csodálatosak. De nekik is segítségükre lehet, ha egy pszichoterápiás
utófejlődési folyamatban feldolgozzák a múltjukat, és így amennyire csak
lehet, megszabadulnak annak kártételeitől. Képességeink, hajlamaink találkozása
a külvilággal - külvilággal a legtágabb értelemben - teszi azt, amit sorsnak
nevezünk; sorsunk kezdeti alakításához gyermekkorunkban fogunk hozzá –
ez az „előforma, ami önmagát fejleszti elevenen”. De éppen a
pszichoterápia nyújtott nekünk lehetőségeket arra, hogy amiről korábban
úgy hittük, sorsnak kell elfogadnunk, abból egyet s mást korábbi környezeti
ártalmak következményének ismerjünk fel, amit utólag helyre lehet hozni.
Fontos rámutatnunk, hogy ezekben a korai bevésésekben a mindenkori társadalom
döntő szerepet játszik. Ha itt elhanyagoltuk a társadalmi tényezőt, akkor
nem azért tettük, mert jelentőségét alábecsültük, hanem mert a korai gyermekévekben
a szülők a fő kapcsolati személyek. Szociálpszichológiai hatások először
a szülők közvetítésével érik a gyermeket, aki érzékeli közelítésmódjukat
a társadalomhoz, a tekintélyhez, a teljesítményhez, a valláshoz és a szexualitáshoz
stb. Ezért a szülőknek a gyermek előtt mutatott hibás viselkedésformái,
amelyekre utaltunk, mindig tartalmaznak egy darabka társadalomkritikát is,
ha a szülők történetesen tagjai valamely közösségnek, kultúrának, társadalmi
osztálynak, vagy hívei valamely uralkodó világnézetnek, amelynek elvárásait
közvetítik a gyermeknek. A négy alapszorongással szembe kell néznie a társadalomnak,
az államnak stb. is, és válaszuk az uralkodó ideológiáknak megfelelően különféleképpen
fogalmazódik meg.
A szorongás négy alapformájával, illetve a négy alapimpulzussal vagy az
alapkövetelményekkel valami általános érvényűre és elvire gondoltunk, ami
tovább nem differenciálhatóan hozzátartozik a létezésünkhöz. Ez abból is
látszik következni, hogy elvileg mindig négy lehetőségünk van valamely élethelyzetre
reagálni; minden embertársi kapcsolathoz, minden feladathoz vagy követeléshez
négyféle módon közelíthetünk: felismervén azt, elhatárolódhatunk tőle, vagy
szívesen azonosulunk vele; törvényként magunkra vehetjük, vagy megkíséreljük
kívánságainknak megfelelően átformálni. Minden lényeges feladat, minden
döntés, minden lényeges emberi találkozás, minden sorsszerű történés potenciálisan
magában hordja mind a négy válaszlehetőséget. Úgy birtokolni azokat, hogy
a rendelkezésünkre álljanak, és a szituáció adottságai és a saját hajlamaink,
képességeink szerint alkalmazni őket, legalábbis a saját döntéseink alkalmával
mint különböző lehetőségeket bevonni – az elevenség jele.
De nem csupán erről van szó; például valamilyen emberi kapcsolat megkívánja,
hogy mind a négy impulzust egyidejűleg, egymásra hatásukban éljük meg. Gondoljunk
a nevelésre: az a nevelőtől megköveteli mind a szükséges alkotói távolságtartást,
amire szüksége van, hogy a gyermekkel felismertesse önálló létét, és ő ezt
elismerje; megköveteli a szerető közelítésmódot, ami a gyermek bizalmának
megszerzését és a nevelő beleérző megértését lehetővé teszi; megkövetel
némi egészséges keménységet és következetességet, hogy a gyermek megtapasztalhasson
bizonyos szabályokat, rendezettségeket; és végezetül megköveteli a bizalmat
és a respektust a gyermek öntörvényűsége iránt, hogy a gyermeket a nevelő
ne a saját vágyainak megfelelően formálja, s azáltal külső befolyással árassza
el.
Ennyi „tökéletesség” azonban egy-egy esetben mindig csak korlátozva
lehetséges, minthogy mi, emberek nem vagyunk sem teljesen tökéletesek, sem
teljesen befejezettek. Fontosnak tetszik azonban számomra, hogy lényünknek
a minket egyénileg korlátozó egyoldalúságait egy ilyen teljesség előtűnő
elképzelése mellett igazítsuk ki. Az örökölt testi-lelki alkata alapján,
a már készen talált külvilága és annak befolyásai alapján, egyéni tapasztalatai
és szerzett viselkedési módjai alapján, élettörténete alapján tehát, amelyek
személyiségét és jellemét alakították, közülünk mindenkinek megvannak a
maga egyéni lehetőségei és határai, hiányosságai és egyoldalúságai.
Mármost az egyik meg fogja kísérelni, hogy igent mondjon a korlátaira és
az egyoldalúságára, és lehetőség szerint hasznosan akar élni, tudva, hogy
az „egész”, a teljesség nem elérhető. Ilyenképpen mintegy képviselheti
a négy alapbeállítottságot, megtestesítheti a négy alapimpulzus egyikét,
s azt a lehető legtökéletesebb módon éli meg. És egy másik azt fogja megpróbálni,
hogy minél közelebb jusson az „egész”-hez, a tökéletességhez,
mert tudja, hogy a leggazdagabb önmegvalósítás kizárólag a saját lényéből
történőén nem lehetséges. Ha az egyik nagysága a még lehetségesről is való
tudatos lemondásban és lényének a határai közti következetes tökéletesedésében
fedezhető fel, akkor a másiké abban, hogy lehetőleg minél többet integráljon
magába a lényétől még idegenből és távol esőből, és azáltal, magát mindig
megújítva, gazdagodjon. Tökéletesség, teljesség – ez a két emberi
eszmény – s ez a kettő nem érhető el, határainkon belül csupán közeledhetünk
hozzájuk.
A négy alaptörekvésre alkalmazva: • Mindig megkísérelhetjük,
hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, hogy individualitásunkat megőrizzük, a
függőségektől szabadok legyünk, és a világot megismerve megértsük, és szorongás
nélkül éljük meg saját mivoltunkat. • Mindig megkísérelhetjük,
hogy embertársainkhoz fűződő kötöttségben, beleérző szeretetben és önzetlenségben,
határt nem ismerő, érzékeken túli odaadásban és önfeladásban a bennünket
beszűkítő énünktől megszabaduljunk. • Mindig megkísérelhetjük,
hogy azt, ami számunkra mint igaz, jó és szép tűnik fel, örök érvényűnek
ismerjük el, aminek a folyamatosságáért síkraszállunk a gyorsan változó
befolyások ellen, amelyek azt meg akarják rendíteni és szét akarják zúzni,
és hogy a törvényeket és szabályokat, rendeket, melyek szükségességét felismertük,
szilárdan képviseljük. • És végül mindig akarhatjuk
a szabadságunkat, igent mondhatunk az élet folytonos változásaira, ellentétben
az előírt "apollóival", elfoglalhatunk egy „dionüszoszi”
tartást, ami igent mond az életre a maga teljes nagyszerűségében és félelmetességében,
és mindkettőre rátalál a lelkében. • És az én-elvesztés
szorongásából – mintegy szkizoid módon – mindig kerülhetjük
a közeli kontaktust embertársainkkal; • az elválás és
magány szorongásából – mintegy depresszív módon – megmaradhatunk
függőségben; • a változás és múlandóság szorongásából
– mintegy kényszeresen – mindig ragaszkodhatunk a megszokotthoz,
• vagy végezetül – mintegy hisztériásan –
az önkénynek válhatunk a foglyává, hogy kikerüljük a találkozást a szükségszerűség
és végérvényesség szorongásával.
Ez aztán mindenkor a nagy követelmények egyikének vagy több követelménynek
is a kikerüléséhez vezet, és emberi mivoltunk ugyanolyan mértékben lesz
töredékesebb. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
vonzások |
|
| |
Még arra hadd utaljak, hogy
egy-egy pár egymást ellentmondásosan kiegészítő személyiségstruktúra gyakran
fejt ki egymásra ösztönös vonzást, igézetet – hiszen semmi sem képes
jobban elbűvölni bennünket, mint amikor másvalaki meggyőzően éli meg azt,
amit mi is mint lehetőséget sejtünk magunkban, de talán elnyomva; vagy nem
tanultuk meg megélni, illetve nem volt szabad megélnünk. Olyan ez, mintha
csak a mindenkori ellen-típus réven válhatnánk „egésszé”, egy
olyan teljességgé, amelynek módja van kiszabadítani bennünket individuális
korlátozottságunkból és egyoldalúságunkból, ami a nemi megigézésnek is jelentékeny
részét teszi ki.
Ebben az értelemben szoktak egyrészt szkizoid és depressziós, másrészt kényszeres
és hisztériás személyiségek vonzódni egymáshoz. Vajon ebben a kiegészülésre
irányuló tudattalan vágyunk fejeződik-e ki, az az óhaj, hogy a partnerben
megtaláljuk azt, ami belőlünk hiányzik? Vajon azt a lehetőséget sejtjük
meg ebben, hogy a struktúra sorsszerű rögzítettségének béklyóitól megszabaduljunk?
Mindenesetre az ellentípusok antinómiás vonzódásában ott van a lehetőség
az ilyen kiegészülésre. De csak ha készek vagyunk a másik másságát elfogadni,
ha készek vagyunk őt komolyan venni és megérteni, csak akkor remélhetjük,
hogy ezt a mást magunkban is felfedezzük és kibontakoztatjuk.
Az élet realitásában ez – nyilván – többnyire másképp fest:
itt mindenki megkísérli a másikat a maga pályájára vonni, magához hasonlóvá
tenni, ami által nem csupán a teremtő feszültség vész el, hanem elkeseredett
harcok is szoktak kibontakozni. Vagy az ember reménytelenül félreérti a
másik másságát, mert nem kész rá, hogy a meglevőkhöz hozzátanuljon, vagy
mert amannak a viselkedését a saját mércéivel méri, amelyek arra nem volnának
alkalmazhatók.
Ha szkizoid és depressziós partnerek ösztönösen vonzódnak egymáshoz, annak
többnyire a következő az alapja: a szkizoid sejti a depressziós érzelmi
készségét és képességét, áldozatkészségét, beleérző igyekvését és a maga
háttérbe húzódását; ha egyáltalán, akkor itt sejti az izoláltságból való
szabadulásának a lehetőségét, a lehetőséget, hogy a partnerén bepótolja
azt, amit neki nem volt szabad soha megélnie: bizalmat érezni, magát jó
kezekben tudni. Itt abban volna a bűvölet, hogy a szkizoid a depressziósban
megérez olyan lehetőségeket, amelyek a maga lényében is ott rejlenek, de
fejlődése során nem nyilatkoztak meg.
És másrészt a depressziós azzal igézi meg a szkizoidot, hogy az valami olyat
él meg, amit ő nem mert megélni, illetve nem volt szabad megélnie: független
individuumnak lenni, elvesztési szorongás és bűntudatérzések nélkül. Egyszersmind
azt is érzi, hogy itt olyan valaki van, akinek sürgősen szüksége van az
ő érzelmi készségére. Hogy ez mennyire félresikerülhet, azt a korábban közölt
példákon láthattuk. Ha ugyanis a szkizoid érzi a depressziós lekötni akaró,
odahúzó hatását, az létrehozza a függőség központi szorongását; és amikor
a depressziós érzi a szkizoid függetlenedési késztetését, az létrehozza
az ő központi elvesztési szorongását. Ekkor mind a ketten éppenséggel a
maguk elhárító magatartását élezik ki egy végtelen, tragikus félreértésben.
A kényszeresnek leírt embert elbűvöli hisztérikus ellentípusának színes
tarkasága, elevensége, öröme a kockázatvállalásban és nyitottsága minden
új iránt, minthogy ő maga annyira túlértékelő módon ragaszkodik a megszokotthoz,
mindenkor kizárólag a biztonságra gondol, és így az élete, ahogy maga is
érzi, szükségtelenül beszűkül.
És – mint már utaltunk rá – a hisztérikus embert ennek megfelelően
az ellentípusa bűvöli el, mert annak megvan a stabilitása, a következetessége
és megbízhatósága, a rendezett életben való léte, ami viszont belőle hiányzik.
De megint csak bekövetkezhetnek tragikus bonyodalmak és félreértések, amikor
mindegyikük a specifikus szorongásából megpróbálja érvényre juttatni a másikkal
szemben a maga alkatát. Ilyenkor a kényszeres személy mind nagyobb alaposságával,
pedantériájával és akadékoskodásával, önfejű merevségével és hatalmi igényével,
hajlamával a kényszeríteni akarásra partnerét csak jobban betereli a hisztériájába,
mert annak az lesz a benyomása, hogy a másik még a levegőt is elveszi tőle.
A kényszeres partnernek - aki a változástól való központi szorongását ezek
mögé a magatartási módok mögé rejti – a korrektsége, józansága és
objektivitása arra készteti a hisztérikus partnert, hogy a másikkal való
életet mintegy beprogramozva, szigorúan rögzítve, ragyogás és változatosság
nélkül élje, improvizálás nélkül, a mindennapoknak azokkal az apró fényekkel
történő fellazítása nélkül, amelyekre ugyanúgy szüksége van, mint a partnere
elismerésére, amit az csak szűkösen ad meg neki, félve attól, hogy a társát
elkényezteti. A hisztérikus partnert aztán a túlságosan le-kötötté válás
központi szorongása arra készteti, hogy kényszeres partnerét egyre mélyebben
ingerelje és nyugtalanítsa, vagy pedig hogy engedje beletörődni az érthetetlen
logikátlanságba, ellentmondásosságba és barátságtalanságba, amit védekezésképpen
tudatosan vetett be; mindenekelőtt azonban a kívánalmai azok, amelyek a
kényszeres partnert most megint egyre szigorúbb lépésekre kényszerítik.
Itt is mindketten kölcsönös megértés nékül élnek egymás mellett, és elmulasztják
az integrálódás lehetőségét.
Mindkét esetben az jelenthet segítséget, ha az egyik megérti és komolyan
veszi a mindenkori másik iparkodását, és nem merevíti meg pusztán szorongásában
a saját struktúráját. Az ellentípusok nagyon szélsőséges kialakulása esetében
azonban ez aligha érhető el, mert akkor mindkét partner fokozottan éli meg
a szorongását a másik másságának következtében, s ez ellen védekezniük kell;
ekkor aztán az ellentípus már nem ejti bűvöletbe az illetőt, az most már
csak nyugtalanságot és elidegenedést él meg.
Ilyen aspektusok figyelembevételével a négy alapbeállítottság és alapszorongás
ismerete, mint más emberek közti kapcsolatok, a partnerkapcsolatok tekintetében
is sok segítséget nyújthat. Éppen napjainkban, amikor az első csalódások
jelentkezésekor sűrűn találkozni a partnerkapcsolat felbontására irányuló
hajlandósággal, gyakran élnek emberek azzal a lehetőséggel, hogy a másik
megértése nyomán maguk valamelyest továbbfejlődjenek. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a társadalmi környezet |
|
| |
Minthogy a világban-való-lét
négy formája esetében elvileg a lényünkhöz tartozó lehetőségekről van szó,
mindig is voltak és mindig is lesznek ilyen lehetőségek. Különböző korok,
kultúrák, szociális struktúrák és kollektív életfeltételek, korhoz kötött
ideológiák és értéktételezések, etikai és vallási, politikai és gazdasági
felfogások azt eredményezik, hogy a négy alapszorongás másképp és másképp
kap hangsúlyt, a struktúratípusokat másképp és másképp értékelik, így egész
korszakokat uralhat a négy struktúratípus egyike, s akkor a nekik megfelelő
beállítottság típus erőteljesebben fejlődhet, mert már a gyermek arra nevelődik,
az ellentípus fejlődése viszont rosszabb, mert kollektíven elutasítják,
vagy értéktelennek minősítik.
Ekképpen az egy helyhez ragaszkodó, paraszti kultúra a megőrző vonásoknak
fog kedvezni, tehát a hagyományt, a változatlanul továbbadott tapasztalatokat,
biztonságot, tulajdonlást és folyamatosságot megcélzó orientációnak –
csupa olyan vonásnak tehát, amilyeneket a kényszeres személlyel kapcsolatban
leírtunk.
Az elvárosiasodás és az iparosodás, amit ma élünk meg, és ami sok természetes
kapcsolatunkból kiszakított minket, sok lélektelen tevékenységet követel,
és eltömegesedési folyamatok keletkezésével fenyeget, s mint minden gyökértelenné
levés, világosan felismerhető szkizoidizálódást hozott magával, az ott leírtak
értelmében vett, növekvő kapcsolathiányt, az érzelmek elhanyagolását, megtámogatva
a technokráciától, amely számára bármi megtehetővé lett. Annál fontosabb
számunkra, hogy egyrészt a szkizoid személy pozitív aspektusát hangsúlyozzuk,
éspedig az egyéniesedésre való törekvését – nem elszigetelő önmegvalósítás
és egocentrikus egyszeriség gyanánt, hanem olyan feladatként, amely kedvezni
kíván egy nagyobb, egyén fölötti „egésznek”; másrészt pedig
hogy tudatosabban ápoljuk az antinomikus hozzáállást az érzelmi és humánus
értékekről való gondolkodáshoz,
A nyilvánvalóan végéhez közeledő patriarchátus, az abszolút hatalomról és
tekintélyről vallott tipikus vonásaival, ragaszkodásával a tradíciókhoz
és a saját létesítésű intézményekhez, a kényszeres személy gyakorolta uralomnak
volt a kifejezője; többé azonban már nem organikus-eleven bázisra építve,
mint a paraszti kultúrákban, hanem sokkal inkább a hatalmat megcélozva,
a függésben levők és gyengék elnyomására és kihasználására irányulva.
Ilyenképpen még élesebben létrehozta az ellenpólust, ahogyan az a szélsőséges
esetben például tekintélyellenes nevelés követelésében, a szexuális hullámban
és a tabuk lebontásában jut kifejezésre, pozitív formában pedig új szabadságok
keresésében. Mindig megvan ugyanis a hajlandóság egy kollektívában is a
teljessé tételre, a negatív hatású egyoldalúságok kiegyenlítésére, van egy
önszabályozó folyamat, ami csak később válik tudatossá, és aztán ritmikusan
levezetődve az elnyomott személy áttöréséhez vezet, annál extrémebb áttörésekhez,
minél extrémebb-egyoldalúbb volt előzőén a beállítottság. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
életkorok |
|
| |
A világban-való-lét négy formája
és az életkorok közt, tehát az alapimpulzusok és a biológiai lefolyások
közt is van összefüggés. Az említett kora gyermekkori fejlődési szakaszok
után a kamaszkorban rendszerint a centrifugális jut túlsúlyra, az az optimista
érzés, hogy mi magunk és a világ csupa lehetőség vagyunk, a jövő előttünk
van, és mi teli reménnyel és kalandvággyal vetjük bele magunkat az életbe.
Az úgynevezett „legjobb években” megnő a hajlandóság rá, hogy
az ember stabil életkeretet teremtsen magának, amelyben berendezkedhet;
a centripetális erők lesznek fölényben, hajlammal bizonyos korlátozott célok
kitűzésére, kiépítve hatalmi és tulajdoni területünket. Sor kerül önmegvalósításra
életpályán, partnerkapcsolatban, szülői mivoltunkban.
Aztán az életút közepe után sokan megélnek egy változást, erősödik a vágy
olyan lényegbeli lehetőségek megvalósítására, amelyeket a kötelezettségekben
és követelményekben bővelkedő mindennapok nem engedtek meg. Nagyobb önfeledtségben
szeretnénk az énünkhöz tapadásunktól szabadulni; új alakban lépnek fel az
érzékre vonatkozó kérdések, metafizikai-transzcendens igények, és fokozatosan
meg kell tanulnunk, hogyan kell valamiről lemondanunk, a múlékonyságot saját
magunkra nézve is elfogadnunk.
És végül, az öregkorban, tudatában a közeledő halálnak, a magányossággal
új formában találjuk szemben magunkat, és talán bölcsekké lehetünk ez utolsó
magányosságunk elfogadásában; másrészt „magához az emberihez"”
való tartozásunk érzésében, annak tudatában, hogy része vagyunk egy nagy
egésznek, amiben megint fel fogunk oldódni. Ezek az életkori megfelelések
csupán bizonyos kihangsúlyozások, de feltételezni engedik, hogy bennük egy,
az élethez tartozó törvényszerűség nyilvánul meg.
És ez talán még tovább vezet. Körülbelül életünk közepétől, úgy tűnik fel,
hogy fejlődésünk korai fokozatain, magasabb síkon, visszamenőleg még egyszer
átfutunk, miközben a megfelelő szorongásokon újból úrrá kell lennünk. Ez
azzal kezdődik, hogy realizáljuk: a még előttünk levő jövő be van határolva,
és már nem számíthatunk többé minden lehetőség bőségére - ilyenképpen újból
találkozunk a végérvényességtől való szorongással. Azután rájövünk, hogy
az általunk alkotott dolgok, anyagi javak és szellemi birtokunk kezünk alatt
megváltoznak, hogy életerőnk alábbhagy, hogy nincs abszolút valami, és nincs
állandóság - és ezzel újra átéljük a múlékonyság szorongását.
Aztán elválásokban van részünk: gyermekeink elhagynak minket, és saját családot
alapítanak, mi elveszítünk hozzánk közel állókat, mert meghalnak, és kezdjük
felfogni, hogy lassan-lassan meg kell tanulnunk a lemondást – ami
által az egyedüllét félelme új módon formálódik meg. És életünk utolsó szakában
reánk magunkra vár a halál, amit nem osztunk meg senkivel, amibe senkit
nem vihetünk magunkkal – és utoljára találkozunk az ön-odaadás szorongásával,
a halállal. Létezésünk köre bezárul ezzel az utolsó lépéssel, amit abba
a nagy ismeretlenbe teszünk, amelyből első lépésünkkel kiléptünk.
Kétségtelen, némelyek, akiknek azon lépések megtételéhez nem volt merszük,
a tagadást sokkal beszédesebb módon ismételgetik: ők nem fogadják el az
öregedést, mindenáron meg akarnak maradni fiatalnak; tulajdonukhoz annál
inkább ragaszkodnak, minél inkább érzik idejük és erejük fogyását; ők öregségükben
ismét gyermekekké lesznek, már csupán az evés és az ivás érdekli őket, az
emésztésük, az egészségük, és végül tehetetlen aggastyánként fejezik be,
aki már alig különbözik a tehetetlen csecsemőtől. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a struktúratípusok életközelsége |
|
| |
Az olvasót netán csalódás éri,
ha ama kísérlete során, hogy a leírt négy személyiségstruktúra valamelyikében
ráismerjen önmagára, nem jut egyértelmű hozzárendeléshez, hanem valószínűleg
mindegyikből felfedez valamit magában, mint ahogy az alapszorongások mindegyikéből
is. Ez azonban, nekem úgy tetszik, éppen az alapszorongás és a struktúratípusok
életközelsége, valóságközelsége mellett szól, arról, hogy azok úgyszólván
soha nem fordulnak elő „tisztán”.
Ilyen egyértelműség ugyanis sokkal inkább a világos megállapítások és elhatároló
rendszerek utáni racionális igényünknek felelne meg, semmint az élet valóságának,
ami mindig kikényszerít valamit. Ha azonkívül az alapimpulzusok és a hozzájuk
tartozó szorongások esetében általános emberi adottságokról van szó, és
ha azok kialakulása összefügg a kisgyermekkori fejlődési szakaszok átismétlésével,
amelyeket valamennyiünknek végig kell csinálnunk, akkor mindet úgy is kell
ismernünk, mint a bennünk meglevő lehetőséget és kezdetet. Utána akár még
azt is mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben annál elevenebbek vagyunk, minél
inkább otthonosan érezzük magunkat mind a négy területen, illetve ha az
alapimpulzusok egyike sem hiányzik belőlünk teljesen – ez azt jelentené,
hogy a gyermekkor ama fázisain, amelyekben az impulzusok és a szorongások
otthagyják első nyomaikat, viszonylag egészségesen tudtunk áthaladni. Ezért
az egyoldalúan túlhangsúlyozott személyiségstruktúrák inkább vannak kitéve
veszélynek, és különösen világosan hívják fel figyelmünket arra, hogy a
korai gyermekkor mennyire hat fejlődésünk egészséges menetére.
A sors, amit a négy alapimpulzus fejlődésünk során megtapasztal, függ a
következő tényezők összetalálkozásától: • egy „első természetet”
magunkkal hozunk, amiről leginkább az asztrológia, a horoszkóp tud valamit
mondani; • ehhez hozzájön az öröklési alapanyag, amit azonban
csak fejlődésünk során ismerünk meg; • és a korábbi és későbbi
környezetünkkel való találkozásunk és szembenézésünk folyamán jutunk hozzá
a „második természetünkhöz”, ami a környezeti hatások nyomán
mindig már szinte elhomályosítása, sőt elidegenítése az első természetünknek.
Ha ez az elidegenítés túlságosan erőteljes, és első természetünk és hajlamaink,
illetve a belénk nevelt és megszerzett második természetünk közt igen nagy
és lényegbeli különbség van, akkor megbetegszünk. A közölt példák nyilván
nagyon világosan megmutatták, hogy a korai környezet, sőt még a későbbi
is, milyen mértékben válthat ki betegséget – mindenekelőtt a korai
családi környezetünk, ami azonban annyiban mindig magában foglalja már a
további szociokulturális külvilágot is, amilyen mértékben szüleink –
tudatosan vagy tudattalanul – az uralkodó kollektív mércéket, egyetértőén
vagy elutasítóan, a nevelésükben képviselik vagy elutasítják, ami által
a gyermek már kollektív értékítéleteket vesz át, vagy szintén elutasít.
Ha eltekintünk a gyermekek durva elhanyagolásától vagy károsításától, ami
a szülők betegségének a jele, azt mondhatjuk, hogy nemcsak a szülők válhatnak
gyermekeik sorsává, hanem a gyermekek is a szülőkévé. A hallatlan differenciáltság,
a képességek gazdagsága, a személyiségek közti oly nagy különbségek, az
oly hosszan tartó kisgyermekkori függőség és fejlődésének nagy megzavarhatósága
az embert mint lényt jobban veszélyeztethetik, mint más élőlényeket.
• Hogy nekünk mint szülőknek „megfelel-e” egy gyermek,
• hogy nem esik nehezünkre szeretni őt, • hogy könnyen
tudjuk-e érzékeltetni vele szeretetünket, • hogy elfogadjuk
olyannak, amilyen – eltekintve bizonyos óhajainktól, •
hogy milyennek szeretnénk őt tudni, és hogyan kellene fejlődnie; •
hogy másrészt számunkra nehéz beleérezni magunkat az ő sajátszerűségébe,
• és megértjük-e azt, • hogy vajon megütközést kelt-e
bennünk, • és nagyon kell-e igyekeznünk, hogy annyira szeressük,
amennyire illenék, • és ahogyan elvárnák tőlünk; •
hogy gondokat okoz nekünk, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk,
• hogy érezteti-e velünk, hogy ő sem képes minket mint szülőket úgy
elfogadni, ahogy szeretné • és ahogy szükséges is volna számára
– mindez sorsává lesz neki is és nekünk is, és ez túl van minden felelősségen.
Amit azonban megtehetünk, hogy a gyermeket megóvjuk a súlyos károsodásoktól,
az egyrészt az, hogy több tudásra tegyünk szert az ő korai szükségleteit
és a korai szakában lehetséges, saját hibás viselkedésformáinkat illetően,
másrészt az, hogy használjuk ki a lehetőséget ilyen károsodások korai felismerésére
és talán korrigálásukra is. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a terápia |
|
| |
Minderre az általános pszichoterápián
kívül még sok lehetőségünk van: játékterápia, nevelési tanácsadás, családterápia,
magatartás- és kommunikációs terápia, házassági tanácsadás, házaspárok csoportterápiája
vagy annak a családtagnak egyéni terápiája, aki terhére van a többieknek,
vagy az ezáltal megzavart gyermek egyéni terápiája.
A szomatikus megbetegedési lehetőségekkel kapcsolatban már régóta megvan
az a magától értetődő készségünk, hogy iskolákban kötelezően alkalmazzunk
megelőző vizsgálatokat, illetve szomatikus betegség esetében konzultáljunk
az orvossal. Különösképpen azonban még hiányolnunk kell a megfelelő megelőző
intézkedéseket gyermekeink kötelező vizsgálatai céljára a lelkiállapotukat
illetően, illetve a szülők és a gyermek, a pedagógus és a tanuló közti konfliktusokat
illetően, jóllehet, ma már tudjuk, hogy számos szomatikus megbetegedésnek
lelki hátterei vannak, és hogy korai lelki károsodások ilyen súlyos következményekkel
járnak.
E tekintetben még barbárok vagyunk, ha a szó azt akarja kifejezni, hogy
tudatlanságunkban – amelyen pedig némi igyekvéssel lehetne segíteni
–, a lélek renyhesége következtében tovább folytatjuk kártevésünket.
Össze kellene fogniuk szülőknek, nevelőknek és állami intézményeknek, s
jobban kellene ügyelniük a neurotikus fejlődésformák megelőzésére –
már a maguk érdekében is. |
|
| |
|
|
|
|
 |
 |
a szorongás, mint felszólítás |
|
| |
És még egyszer a szorongás
témájáról: amikor kínzó szorongásainkat utalásnak is tekintjük arra, hogy
valamilyen tekintetben hibásan viselkedünk, vagy az élet támasztotta nagy
követelmények egyikétől visszariadunk, valamilyen fejlődési lépést nem merünk
megtenni, akkor ez az utalás segíthet nekünk felismerni, hogy a szorongás
felszólításának mi a jellege, és hogy a mindenkori fejlődési fokunk belenőjön
egy új szabadságba, egyszersmind egy új rendbe és felelősségbe. Akkor az
meg tudja nekünk mutatni a maga pozitív, alkotó aspektusát, és megindíthat
egy változást.
És talán segítségünkre lehet a bevezető részben alkalmazott hasonlat, tudatában
annak, hogy részesei vagyunk olyan dinamikus erőknek, amelyeket - hiába
minden ellentmondásosság és ellentétesség – egy örök érvényű rend
eleven egyensúlyban fog megtartani, mely sohasem jelent tétlenséget vagy
statikus nyugalmat, de sohasem fajul káosszá sem. A kozmikus mozgásimpulzusok
valamelyikének túlzott kiemelkedése vagy kiesése veszélyeztetné, talán szét
is rombolná Naprendszerünket – ez, emberi síkra áttéve: minden egyoldalúság
vagy valamelyik alapimpulzus kiesése veszélyezteti belső rendünket, és beteggé
tehet minket.
Abban, hogy részesei vagyunk ezeknek a kozmikus erőknek, és másrészt abban,
hogy ránk nyomja bélyegét az embertársi környezet, létezésünk kettős aspektusa
jut kifejezésre: az ember a maga részesedésével az idők feletti, személyek
feletti rendezettségekben és törvényekben és az összemberiben – ez
az ő időkön feletti, örök aspektusa. És az ember mint történelmi lény és
egyszeri individuum, harcával az adottságai és a készen kapott környezet
között, amelyben fel kell nőnie – ez az időbeli aspektusa.
Mint időbelileg határok közé szorított lény jutottunk hozzá egyéni élettörténetünkhöz
és sajátos arculatunkhoz a maga egyoldalúságaival és korlátozottságaival;
mint egyáltalán ember, mint „az emberi” része sejtünk valamit
a bennünk levő tökéletességről és teljességről, ami kiemelhet bennünket
a múltunk és a benne körénk emelkedett korlátaink fölé, a számunkra mint
emberek számára közös valamire gondolva, ami nincs időhöz, kultúrához és
fajtához kötve, hanem ami „az önmagában emberit"” célozza
meg.
Ha akadna valaki, aki egyrészt a szorongását a valódi értelemben vett odaadástól
feldolgozta, és saját magát szerető bizalomban meg tudta nyitni az élet
és az embertársai számára; aki másrészt egyedi voltát szabad, szuverén módon
élni merte, ama szorongás nélkül, hogy elveszíti megóvottságát, védelmezettségét;
aki továbbá elfogadta a múlékonyság szorongását, és mégis képes volt életútját
hasznosan és értelmesen alakítani; és végül aki aláveti magát világunk és
életünk rendezettségeinek és törvényeinek, tudatában azok szükségességének
és elkerülhetetlenségének, a nélkül a szorongás nélkül, hogy miattuk szabadságában
túlságosan korlátozódik – ha akadna ilyen ember, kétségtelenül a legmagasabb
érettség és emberiesség jelzőivel kellene illetnünk. Ámde, ha csak korlátozottan
közelíthetnénk hozzá, akkor is lényegesnek látszik, hogy rendelkezzünk egy
tökéletes emberség és érettség képével mint elképzelt céllal; ez nem emberektől
kigondolt ideológia, hanem a világrendszer nagy rendezettségeinek megfelelője
a mi emberi síkunkon.
fritz riemann: a szorongás alapformái (háttér kiadó, bp., 1998.)
|
|
 |
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
| |
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
|
|