 |
|
|
|
   |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
AZ ARCHETÍPUS SZÉTVÁLÁSA
Adolf Guggenbühl-Craig svájci jungiánus pszichológus segítő hivatásokról írt könyvének kéziratos magyar változatából mutatok be egy rövid részletet. (fordította: Mészáros Csilla). |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
az archetípusok
számos különböző tulajdonságát leírták a szakirodalomban...
Egyik tulajdonságának
viszont nem tulajdonítottak akkora jelentőséget. Hogy minden félreértést
elkerüljek, még egyszer kissé más szavakkal, mint korábban, megvizsgálom
az archetípus természetét, különös tekintettel egy bizonyos aspektusára.
Egy archetípust úgy definiálhatunk, mint magatartásunk azon velünk született
lehetőségét, amelyik az emberiség történelmének folyamán vagy még korábban
kifejlődött. Az emberek archetipikusan reagálnak valakire vagy valamire
egy tipikus, mindig újból ismétlődő szituációban. Az anya archetipikusan
reagál a fiára vagy a lányára, az apa ugyanezt teszi, egy férfi archetipikus
formában reagál egy nő viszonylatában, és így tovább. Ilyen értelemben
bizonyos archetípusok úgymond kétpólusúak. Az archetípus eredeti helyzetében
benne foglaltatik a polaritás.
Azt természetesen nem tudjuk, pontosan hogyan alakult ki az archetipikus
viselkedés. Talán kezdetben valamikor az archetípus egyik pólusa az emberi
individuumban volt, míg a másik pólus rajta kívül, például egyik embertársában.
Ezzel szemben az ember pszichológiájában, ahogyan történelmi idők óta
ismerjük, mindkét pólus ugyanabban az individuumban található meg. Úgy
születünk, hogy az archetípus mindkét pólusa bennünk van. Ha az archetípus
egyik pólusa megjelenik a külvilágban, akkor az kiváltja a belső pólus
aktiválódását; ám az aktiválás nélkül is működésbe léphet. A gyermek anyai
viselkedést vált ki az anyában. Minden egyes nő pszichéjében megtalálható
az anyai viselkedés veleszületett lehetősége, ami titokzatos úton-módon
azt feltételezi, hogy a gyermek már bennfoglaltatik az anyában, mint ahogyan
Goethe írja: „Ha szemünk nem napfény lenne, hogyan tekinthetne rá
a nap.” Talán nem kellene az anya archetípusáról, a gyermek archetípusáról
vagy az apa archetípusáról beszélnünk. Helyesebb volna, ha egy anya-gyermek
vagy apa-gyermek archetípusról beszélnénk. Hiszen gyakran már most sem
csak senex (öreg) archetípust vagy puer (fiú) archetípust emlegetünk,
hanem senex-puer (öreg-fiú) archetípust.
Ezt a gondolatot követve, azt javasoljuk, hogy nem létezik külön a gyógyító
archetípusa és a páciens archetípusa. A gyógyító és a páciens ugyanazon
archetípus aspektusait képezik. Mint ahogyan nem létezik az anya archetípusa,
hanem csak az anya-gyermek archetípus, ugyanúgy nem létezik a gyógyító
archetípusa, hanem csak a gyógyító-beteg archetípus. A gyógyító és a beteg
archetipikusan összetartoznak. Mindez kissé teoretikusnak és elvontnak
tűnik. Jobban megértjük e gondolatot, ha konkretizáljuk. Ha egy ember
megbetegszik, működésbe lép a gyógyító-beteg archetípus. A beteg külső
gyógyító után néz, ezzel egyidejűleg azonban aktiválódik a belső pszichés
gyógyító. A beteg belső pszichés gyógyítóját nevezzük gyakorta „gyógyító
tényezőnek”. Ez a magában a páciensben lévő orvos, aki éppen olyan
mértékben gyógyít, mint a külső orvos. A gyógyító tényező a bennünk lévő
orvos. Sem sérüléseket, sem betegségeket nem lehet meggyógyítani, ha a
belső gyógyító nem kezd el hatni. A köznyelvben gyakran mondjuk azt egy
betegről, hogy „nem akar meggyógyulni”. A gyógyulás eme nem
akarása természetszerűleg nem az én akaratára vonatkozik. Nem azt kellene
mondani, hogy „nem akar meggyógyulni”, ha az a benyomásunk,
hogy a páciens egyszerűen nem mutat semmiféle gyógyulási szándékot, hanem
inkább a következő mondattal kellene jellemeznünk a jelenséget: „A
belső gyógyító túl gyengének mutatkozik”.
Sok betegség és sérülés igényel a gyógyuláshoz külső orvost. Ám egyetlen
orvos sem képes hatni a belső orvos nélkül. Az orvos összevarrhatja a
sebeket, ám valaminek a testben és a lélekben segítenie kell neki, hogy
legyőzze a betegséget és a sérüléseket.
Egyáltalán nem nehéz magunk elé képzelni a páciensben rejlő gyógyító tényezőt.
Ugye ismerős azon beteg képe, akiben működik a belső orvos. Eléggé egyértelmű,
hogy a páciensben működésbe lépett az orvos-beteg archetípusa. Hogy néz
ki ez azonban magában az orvosban? Itt rábukkanunk a „megsebzett
orvos” archetípusára. Chiron, a kentaur, Aszklépiosz tanítója gyógyíthatatlan
sebektől szenved. Babilonban egy kétnevű kutyaistennőre bukkanunk; Gulaként
betegséget és halált jelöl, Labartuként gyógyulást. Indiában Kali a himlőfélék
istennője és egyidejűleg gyógyítója is. A megsebzett orvos mitológiai
képe széles körben elterjedt. Ez azt jelenti pszichológiailag, hogy nemcsak
a beteg hordozza magában az orvost, hanem az orvosban is megtalálható
a páciens.
(…) Az emberi pszichének nem könnyű elviselni a polaritásokat. Az
én szereti az átlátszóságot, és megkísérli kiirtani a belső ellentmondásokat.
Az egyértelműség iránti igény azzal járhat, hogy a poláris archetípusok
bizonyos szempontból szétválnak. Az egyik pólust elnyomhatják, és az a
tudattalanban kezd el hatni, aminek pszichés zavarok lehetnek a következményei.
Az archetípus elnyomott része kivetítődhet a külvilágba. A beteg például
a kezelő orvosra vetítheti a belső gyógyítót, az orvos pedig a betegre
projiciálhatja a saját sebeit. Az archetípus egyik pólusának a külvilágba
történő kivetítése pillanatnyilag kielégítő helyzetet teremt. Ez azonban
hosszabb távon azt jelenti, hogy a pszichés folyamat elakad. Ez a helyzet
azt jelenti például a betegnek, hogy már semmi köze sincs a gyógyuláshoz.
Az orvos, a nővérek, a kórház, stb. gyógyítja őt. A páciensen már nincs
felelősség. Tudatosan vagy tudattalanul elkezd a gyógyulás tekintetében
teljesen az orvosra hagyatkozni. Úgynevezett gyógyító tényezőjét átadja
az orvosnak, és nyugodtan visszahúzódik. Egy ilyesféle beteg vagy betartja
az orvos utasításait vagy nem, beveszi a gyógyszereket vagy leöblíti azokat
a mosdóban; az efféle betegek ezreit láthatjuk a nagyobb kórházakban.
Mindig szenvednek valamiben. A gyógyulás szándéka vagy a lelkiismeretesség
már nem fedezhető fel bennük. Az orvos utasításait betartják, esetleg
lázonganak, mint az iskolás gyerekek, akik azt hiszik, csak a tanárnak
kell dolgoznia az órán.
Az archetípus egyik pólusának elnyomása az orvos esetében fordított helyzetet
eredményez. Az a benyomása támad, hogy semmi köze nincs a gyengeséghez,
a betegséghez és a sebekhez. Úgy érzi, ő az erős gyógyító; a sebek csak
a páciens sebei, maga sebezhetetlen; azok a szegény teremtmények, akiket
pácienseknek nevezünk, egy teljesen más világban élnek, mint ő. Sebezhetetlen
orvossá növi ki magát. Ez utóbbi már nem hívja elő a gyógyító tényezőt
a páciensben, hanem kizárólagos gyógyítóvá lesz, a páciens pedig kizárólagos
beteg. Többé már nem megsebzett orvos, aki a beteggel való találkozás
által előmozdítja annak gyógyító tényezőjét. A szituáció kristálytiszta:
az egyik oldalon ott van az orvos, egészségesen és ereje teljében, a másik
oldalon pedig a páciens, betegen és gyengén.
adolf guggenbühl-craig |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
