Az eget négy arkangyal tartja, melyek megfelelnek négy állócsillagnak:
• Aldebaran a Bika csillagképben.
• Regulus az Oroszlán csillagképben.
• Fomalhaut a Vízöntő csillagképben.
• Antares a Skorpió csillagképben.

Isten neve a misztikus zsidó hagyományban négy betűből áll: Y(od) – H(é) – V(au) – H(é). A négyes a „teljes idő” száma. Gondoljunk a négy évszakra, a négy égtájra, a négy elemre, a négy napszakra, a négy korszakra. Láthatóan egy szilárd, tradicionális rendszerbe ágyazódik bele a négy Evangélium is.

Az evangéliumokat elemzők szerint bizonyos különbségek tapasztalhatók a stíluson kívül a szándékban is.
(Henri Daniel-Rops: Jézus és kora I. | D. Sz. Mereskovszkij: Az ismeretlen evangélium):

• Máté evangéliumából megtudhatjuk, mit beszélt Jézus. Óvatos, lassú, meggondolt. Nála jelenik meg az egyház fogalma. Csak ő használja a „mennyek országa” kifejezést. Korrekt, tárgyilagos, már-már unalmasan pontos. Nem szenvedélyes, nem hatásos, de lelkiismeretesen közli Jézus mondásait. Ő az, aki hall.

• Márk evangéliuma arról szól, mit cselekedett Jézus. Ő a legősibb forrás. Bátor, szellemes, energikus, életszerű. Mereskovszkij szerint legjellemzőbb szava a „tüstént”. Márk Péter apostol tolmácsa; ő az, aki lát.

• Lukács evangéliuma bemutatja, mit érzett Jézus. A legműveltebb; finom ízlésű, stílusos, kimért, lágy, azaz klasszikusan görög. Tudós ember. Lukács nem lát és nem hall. Lukács érez. Ő az egyetemes (» katolikus) evangélista. Jézus könyörületessége nála kapja a legnagyobb hangsúlyt. Ő a szolidáris. Mivel görög, nincs helyismerete, de különös gonddal egyezteti össze Jézus történetét a világtörténelemmel és az ókori hagyománnyal.

• János evangéliuma arról beszél, mit akart Jézus. János misztikus. Nemcsak a hit mozgatja, hanem a metafizikai irányultság is. Az újjászületés szükségessége [Jézus beszélgetése Nikodémussal (János 3, 1-21)] és a halál feletti győzelem [Lázár feltámasztása (János 11, 1-54)] érdekli őt elsősorban. János az Ige evangélistája. Egyedül ő használja az evangéliumokban a logos szót. Ő fedezi fel leginkább az Embert (Jézus) az Istenben (Krisztus).

Vallástörténeti viták egész sora szól arról, vajon János, „a tanítvány, akit a Mester szeretett”, azonos-e a későbbi Jánossal, az ephezusi közösség „öregjével”, János evangélistával és a Jelenések Könyvét megíró Jánossal. A kérdés történetileg eldöntetlen. Ám szimbolikus értelemben minden bizonnyal ugyanarról a Jánosról van szó, „akit Jézus szeretett”. János az ősi keresztény hagyományban a „misztériumokba beavatottnak” számított. Ő az, akinek megígéri Jézus, hogy addig nem hal meg, amíg ő vissza nem jön [János 21, 18-23].

• A legenda szerint az öreg Jánost földi életének a végén hét tanítványa élve temeti el. Amikor az ephezusi keresztény közösség hírét veszi ennek, kiássák a sírt, de üresen találják, csakúgy mint Jézus sírját.

János a kereszténység ezoterikus oldalát képviseli, azaz csak a kiválasztottak számára megnyilatkozó misztikus tapasztalat képviselője. Vele ellentétben az egyházalapító Péter, a „kőszikla” a kereszténység exoterikus, általános, mindenki számára érthető tanításának a megszemélyesítője.

János evangéliumában kiemelt helyet kap a sötétség, a mélypont és az abból megszülető világosság. Jézus az éjszaka sötétségében beszél Nikodémusnak a lelki újjászületés szükségességéről (János 3, 1-21). Júdás éjszaka árulja el Jézust. Különösen jelentős a vakon született meggyógyítása, aki először csak fizikai látását kapja vissza, majd hitet téve Jézus mellett belső látását is, vagyis megvilágosodik. A Világosság maga Jézus. János evangéliuma a következő szavakkal kezdődik.

• „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. [...] S az Ige testté lett, és közöttünk élt.” (János 1,1-5, 14)

János szerint tehát Jézus Isten, aki emberré lett, hogy elhozza a Világosságot. Jézus azzal, hogy közel jön az emberiséghez, elrejti isteni létét, s az paradox módon éppen halálának pillanatában nyilvánul meg. János számára Jézus a Világosság, maga az Élet. Ez az élet azonban egy magasabb rendű élet. Jézus mintául szolgál az önnön isteniségét kereső ember számára, és János jól tudja ezt.

Jézus belehalt az isteni kinyilatkoztatásba. Nem használta isteni adottságát, hiszen emberként élt közöttünk. Jánosnak a kereszthalálban nem az a fontos, hogy utána Jézus feltámadásával bebizonyítja istenségét. A legfontosabb üzenet az, hogy meghalt, és most sötét van. Egy istenség szeretetből meghalt az emberért! János evangéliuma egyetlen pontra összpontosít – Jézus kereszthalálának az órájára. A határátlépés pillanatára, amikor Jézus belső énjének isteni része megmutatkozik. Ez a pillanat az isteni kinyilatkoztatás.

• „Nem lenne túlzás azt állítani, hogy a szinoptikus evangéliumokban Jézus útja a szenvedésen és a halálon keresztül vezet a megdicsőüléshez, míg a negyedik evangéliumban [János Evangéliuma (T.E.)] ez az ösvény egyszerre vezet a szenvedéshez, a halálhoz, és a megdicsőüléshez... Ugyanaz a szó mondja ki a szenvedélyt, és a tettet; a vereség és a győzelem, a szenvedés és a dicsőség különösképpen együtt vannak jelen.”(John Marsh)

Szeretném felhívni a figyelmet János asztrológiai analógiájára, a Skorpióra (» a Sas). Jézusról szóló üzenete a sötétségben felgyúló fényről szól. A mélypontról, mint a lelki-szellemi megújulás lehetőségéről. János tehát valóban a Skorpió magasrendű szellemi aspektusának, a Sasnak az analógiáit képviseli.