 |
|
|
|
   |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
ADALÉKOK A 8. HÁZ ÉRTELMEZÉSÉHEZ 03
Fejezet a halál égi kozmológiájáról, a Tejút kapuiról, a transzformáció pillanatáról a Tejút hasadékában.
(A felhasznált irodalom a bevezető 01 rész végén - Tick Ervin). |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
 a Tejút kapui a transzformáció pillanatáról a Tejút hasadékában |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
„– ami lent van,
az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van,
az megfelel
annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét
végre hajtsd.” (Hermész Triszmegisztosz)
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
Az előző 2. részben talán sikerült némi ízelítőt adni arról,
hogy az emberiségnek már a kezdetektől fogva milyen jól strukturált,
s a felszíni változatosságot leszámítva, alapjaiban egységes
tudása van a halálról mint általános érvényű transzformációs
modellről. Ez az egység az égi kozmológia univerzális érvényű
rendszeréből következik, ami úgy a természeti népek mítoszainak,
mint a fejlettebb kultúrák komplexebb mitológiáinak is a kiindulópontja.
Ez azt jelenti, hogy az égi rend jelenik meg a mítoszokban,
és nem a mítoszainak keres égi megfelelőt a csillagképekben
a régi kor embere. A oly sokat idézett mondat a Tabula Smaragdinából,
miszerint „ami lent van, megfelel annak, ami fent van”
a mítosz – mint közvetítő tudás – kiiktatásával
félreértelmezhető közhellyé silányul. Márpedig az asztrológia
Ptolemaios óta mintha ezen az úton járna. A mai asztrológus
az Efemerida rabjává válva egyre kevesebbet tekint az égre,
pedig az égi mitológiák ismerete jelentős mértékben hozzájárulhat
a horoszkóp egyes elemeinek árnyaltabb elemzéséhez. Így vizsgálódásunk
tárgya, a halál is – mint szellemi-lelki megújulás –
az értelmezést elősegítő részletekkel és összefüggésekkel
gazdagodhat.
Kozmosz: rend, rendezettség, szerkezet,
világegyetem. A káoszból születik és annak az ellentéte. A
kozmológia a világmindenséggel, mint összefüggő egésszel,
tér- és időbeli szerkezetével foglalkozó tudomány. Itt és
a következőkben is kozmológián mitológiai kozmológiát értek.
|
|
|
|
|
|
a Tejút kapui |
|
|
A Tejút mint Világfa vagy Életfa valószínűleg a legegységesebb
toposza a kozmikus mitológiáknak. Már az előző fejezet „sámánutazásai”
is ezen történnek az Alsó illetve a Felső Világba. Bár többféle
elnevezés lehetséges („az élet fája”, „a
termékenység fája”, „a halál fája”, „a
felemelkedés fája”, „az alvilág fája”, „az
égi fa”), mégis mindegyik közös megfelelője az égbolton
látható, a Világ tengelyét (axis mundi) megjelenítő Tejút.
A Tejút – mely délen a Bika és az Ikrek csillagképek,
északon a Skorpió és a Nyilas csillagképek között szeli át
az Ekliptikát – a halálmitológiák szerint az a hely,
ahol a lelkek megteszik útjukat a másvilágra és onnan vissza.
Ez a hely mozdulatlan, hiszen a csillagképek egymáshoz való
viszonya is állandó. Csak a napéj-egyenlőségi pontok változnak
– mint tudjuk – az idők során évente 50"-cel.
Így történhet meg, hogy a Tavaszi napéj-egyenlőségi pont,
azaz a Kos jegy nulla foka most a Halak és a Vízöntő csillagkép
határán található. Volt idő, Kr.e. 4000-6000-ben, amikor az
Ikrek csillagképben tartózkodott, azaz a két napéj-egyenlőségi
pont a Tejút jelképezte Világfán jött létre. Valószínűleg
ekkor – az írás, a gondolatközlés, az intellektualitás
(Ikrek) korszakában – kapott először mitikus formát
az égi kozmológia.
Időszámításunk kezdetén viszont a nyári- illetve téli napfordulót
képviselő Rák-Bak tengely került rá a Tejútra. Azaz ma a szoláris
év leghosszabb (Bak 0°) illetve legrövidebb (Rák 0°) éjszakája
esik erre az égi tengelyre. Egyenlőre csak utalni szeretnék
arra, hogy e korszak két napistene (Mitrász és Jézus Krisztus)
is a Nap útjának a legmélyebb pontján (Bak 0°) születik, és
mindkettő barlangban, egyenes utalással a Nyilas és Skorpió
csillagképek közötti Tejút-elágazásra. Ahhoz, hogy a lélek
számára átjárható legyen a határ az Ekliptika jelképezte földi
élet keretei és egy magasabb rendű realitás között, kell lennie
egy helynek ahol ezt megteheti. A mitikus kozmológia szerint
ez a Tejút és a Napút (Ekliptika) találkozása. A népi hagyomány
szerint is a két napforduló (Karácsony és Szent Iván napja
) a „lélekjárásra” megfelelő alkalom. Ezen keresztutaknál
állnak tehát a Túlvilág kapui. Tudjuk, hogy a Nap útjának
és a Hold útjának a látszólagos kereszteződései (Holdcsomópontok)
is kiemelt jelentőségűek, hiszen a Nap- és Holdfogyatkozások
potenciális helyei.
Azzal, hogy a tradicionális asztrológia a Holdcsomópontok
exaltációs (erőnléti) helyeit az Ikrek, illetve a Nyilas jegyébe
teszi, tulajdonképpen az Ikrek és Nyilas csillagképeket átszelő
Tejút mitikus jelentőségére emlékezik. (Jankovics Marcell
szerint így lesz a keresztútból mesebeli „hármasút”,
azaz a Napút, a Holdút és a Tejút találkozása.) Érdekes adalék
lehet, hogy a Leszálló Holdcsomópont exaltációja a galaxisunk
középpontja felé eső Nyilas csillagképet képviselő Nyilas
jegyében van.
A Tejút mint „világlétra” is megjelenik a mítoszokban.
E létrán megy fel az Égbe a védikus pap ugyanúgy, mint a sámán
az „életfán”. Mircea Eliade szerint az egyes orfikus
beavatási rituáléknak is része volt a létra.
• „Mitrász vallásában ez a létra (climax)
hétfokú volt, és a fokok különféle fémekből készültek. [...]
az első lépcsőfok ólomból készült és a Szaturnusz bolygó egéhez
vezetett, a második ónból volt (Vénusz), a harmadik bronzból
(Jupiter), a negyedik vasból (Merkúr), az ötödik fémpénzöntvényből
(Mars), a hatodik ezüstből (Hold), a hetedik aranyból (Nap).
A nyolcadik lépcsőfok [...] az állócsillagok szintjére vezetett.”
(Mircea Eliade: Képek és jelképek)
Ugyan a bolygók fémanalógiái között némi zavar tapasztalható,
de a káldeusi bolygósor (mely a hét napjainak is ihletője)
tisztán felismerhető. Nyilvánvaló, hogy a beavatandó a létrán
mint világtengelyen végighaladt a hét bolygószférán, majd
belépett az állócsillagok jelképezte új, magasabb minőségbe.
A halál szintbeli változást jelent, így könnyen lehet jelképe
a lépcső vagy a létra. Viszont az „utak kereszteződésénél”
kell állnia, mint a Tejútnak. A mitikus létra (» Tejút)
tehát jól modellezi az egyik létezési módból a másikba való
áthaladást, azaz a közlekedést az Ég (» az isteni) és
a Föld között.
Bár a Tejút mint Lélekút általánosan jelenlevő analógia a
kozmikus mitológiákban, mégis talán legszemléletesebb, legszebb
képe az egyiptomi Nút égistennő alakjában érhető tetten. Nút
a Tejutat testesítette meg. Az ábrázolások is megnyúltnak,
ívbehajlónak mutatják és alakját csillagok, csillagképek,
bolygók veszik körül. Nút fivére Geb földisten karikába görbülve
az égi földet, azaz a Zodiákust is képviseli. Geb és Nút egyesülése
– melyből Ozirisz és Ízisz megszületett – a Tejút
és az Állatöv kereszteződéseiben történik. Az Ikrek kereszteződésében
ölelkeznek (Ikrek » karok), a Skorpió és Nyilas csillagképekben
a nemi szerveik érintkeznek. A Nyilas megfelel Geb falloszának,
a Tejút elágazása (hasadéka), benne a Skorpió (» nemi
szervek) farkával, Nút ölével analóg. Ez a „hasadék”,
a Skorpió és a Nyilas csillagképek között, különös jelentőséget
kap a dolgozat témáját illetően.
Mielőtt azonban erre sor kerülne, folytassuk a Tejút szimbolikájának
vizsgálatát. Természeti népek mitológiáinak egész sora szól
a Tejútról mint a túlvilággal való kapcsolatteremtés eszközéről.
Nézzünk meg közülük néhányat a teljesség igénye nélkül.
• Egy közép-amerikai indián mítosz szerint, a Tejút
végén lakik a sokkeblű Skorpió Anya, aki a holtak lelkeit
fogadja, és tőle származnak az újszülöttek lelkei is.
• Az észak-amerikai indiánok szerint az elhalálozottak
lelkei ott, ahol a Tejút kettéágazik, találkoznak a Szellem-csillaggal
(Antares a Skorpió csillagképben), és otthonra találnak.
Ez a Skorpió csillagkép azonos a maják skorpiófarkú istennőjével,
vagy a Gilgames mítosz skorpiófarkú kapuőrzőivel, vagy a babiloni
Isharával (a Skorpió csillagkép istennője), vagy az egyiptomi
Szelket skorpióistennővel, vagy azzal a Skorpió csillagképpel,
melyen át távozik a földi életből a görög Héraklész a máglyáról.
• Amazónia indiánjai szerint a Tejút az alvilágból
emelkedik fel az égre, és a sámán ezen az úton jut el a Nap
atyához. Egy másik történet szerint a világ közepe a Nagy
Vadász (a mi Orion csillagképünk) övének középső csillaga
[Alnilam (T.E.)]. A Nagy Vadász a törzs ősapja, meghaló és
feltámadó természeti isten. Csillagöve hol a falloszát, hol
pálmahasító baltáját jelképezi. Így lehet a Tejút egyszer
kilövellt spermája, másszor egy kihasított pálmabél. (Jankovics
Marcell nyomán)
Feltűnő a hasonlóság a görög mitológiából is ismert,
Artemiszt zaklató ugyancsak nagy vadász Orionnal, akit –
micsoda véletlen! – éppen a Tejút másik végén látható
óriás skorpió csíp halálra az istennő kérésére. Az egyiptomi
Ozirisz lelke is az Orion csillagkép formájában teszi meg
az utat (» Tejút » Nút) a „halhatatlanok”
közé.
Nem célom, hogy az összes Tejúttal kapcsolatos természeti
mítoszt bemutassam. Inkább a Tejút hasadékára, illetve a Skorpió
cikkely csillagképeinek jelentőségére irányítanám a figyelmet.
Előtte talán nem haszontalan egy rövid felsorolás a Tejút
csillagképeiről:
• Gemini (Ikrek) • Orion (Nagy Vadász, Kaszás)
• Taurus (Bika) • Auriga (Szekeres) • Perseus
• Cassiopea • Cygnus (Hattyú) • Aquila (Sas)
• Ophiuchus (Kígyótartó) • Serpens (Kígyó) •
Sagittarius (Nyilas) • Scorpius (Skorpió) • Lupus
(Farkas) • Centaurus (Kentaur) • Crux (Kereszt,
Dél Keresztje) • Argo Navis (Argo Hajó) • Canis
Maior (Nagykutya)
|
|
|
|
|
|
a transzormáció
pillanatáról a Tejút hasadékában |
|
| |
Az egyik talán
legfontosabb „kapu” – mint láttuk –
a téli napforduló (Bak 0°) helye a Nyilas és Skorpió csillagképek
határán, a Tejút elágazásánál található. Ez az a hely, ahol
betekintést nyerhetünk a transzcendensbe. Tehát ez egy transzformációs
pont. Ezt a „halálosan” komoly lelki-szellemi
átalakulást képviseli a Skorpió, melynek a farka belelóg a
Tejút hasadékába (azaz a Túlvilágra). Felhívnám a figyelmet
, hogy ez egyben egy szexuális aktust is jelent, híven a Skorpió
jegy analógiáihoz. Megerősíti a képet, hogy ugyanebben a cikkelyben
a Kígyó (Serpens) csillagkép farkának a vége is bent van a
„hasadékban”.
Nem győzöm újra hangsúlyozni, hogy mindkét állat „halhatatlan”
a mitológiák szerint, azaz nem halnak meg a kapun túl, hanem
minőségi átalakuláson esnek át. Ezt látszik igazolni az elágazásból
kiröppenő Sas (Aquila) csillagkép, mely – mint tudjuk
– a Skorpió pozitív analógiája a negatív jelentéstartalmú
Kígyóval szemben. Tökéletes képe ez a Skorpió jegy végletességének,
illetve transzformációs lehetőségeinek. Itt a Skorpió cikkelyében
zuhan alá Heraklész (Herkules csillagkép), aki – mint
azt a következő 3. fejezetben látni fogjuk – halhatatlan
létére „herkulesi” munkái során rendre a halállal
néz szembe. Ahogy teszik ezt más mitológiák hasonló hősei
is.
A Tejút barlangjában szembesül a lélek a sötéttel, az alkímia
nigredojával, a mélyponttal, majd a legmélyebb sötétségben
egyszer csak felvillan a Fény, az újjászületés fénye, ahogy
ezt a téli napforduló ünnepe, a Karácsony is közvetíti az
ember számára. E kozmikus helynek és pillanatnak az üzenete
állandóan jelen van életünkben, csak tudni kell észrevenni.
Erről is szól a 8. horizont- és mundánház a személyi horoszkópban,
és erről szól a Tejút és a Skorpió cikkely mítikus kozmológiája.
Mint láttuk, a Tejút egyszerre élet és halál, nemzés, pusztulás
és újjászületés. Ebben megerősít minket a Tejút Ikrek csillagképbeli
vége is, hiszen az Ikrek jelében a túlvilágra nyíló „Hádész-kapu”
oszloppárja ismerhető fel, ugyanakkor Nút Tejútistennő szülei
Su és Tefnut, vagy Ádám és Éva a tudás fájáról (» Tejút)
evő, ezért bűnbeesett ősszülők. A Tejút tehát annak a bűnbeesésnek
a tengelye is egyben, aminek a halandóságát köszönheti az
ember. Csak istenek, félistenek és héroszok szembesülése a
halállal hozhatja el a megváltást, ahogy az a következő 4.
fejezet nagy mítoszaiból kiderül majd. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
