Figyeljük meg, hogy gyík illetve kaméleon az üzenetvivő, melyek sárkányanalógiák és így csatlakoztathatók a Skorpió jegy analógiasorába: skorpió » pók » kígyó » sárkány » sárkánygyík » gyík. Nem lehet, de nem is szándékozom fejlettségi sort felállítani ezekről a történetekről, hiszen eltérésük csupán a kulturális közeg eltéréséből adódik. Annál inkább figyelemre méltó a skorpióhoz társítható állatok, események, cselekvések jelenléte – a legtöbb esetben persze nem direkt formában – ezekben a mítoszokban. A „halálmesék” ismertetését ezért a skorpió (Skorpió jegy) analógiák megmutatkozására figyelve folytatnám.

• Az emberek Isten figyelmeztetése ellenére elalszanak, amikor halhatatlanságukról esik szó. Így a kígyó az, aki megszerezvén az eredetileg az embereknek szánt halhatatlanságot, örökké életben marad.

Ebben a mesében tehát előbukkan a Skorpió jegy egyik analógiája a kígyó, amely azért jelképezheti a halhatatlanságot, mert vedlései során újjászületik. Egyébként a skorpió és a pók (a pók, mint a Plútó analógiája, kötődik a Skorpió jegyéhez) is vedlik a kígyóhoz hasonlóan. Sőt, néhány kultúrában az ember is a vedlés képességének elvesztésével válik halandóvá. Ezt két rövid történettel mutatnám be.

• Egy afrikai mese szerint az emberek kezdetben vedlettek, és így állandóan megfiatalodtak. Ennek azonban titokban kellett történnie. Egyszer valaki megleste, megzavarta a vedlő személyt, és így a vedlés abbamaradt és megszűnt az örök élet lehetősége.

• Egy másik mítosz – ezúttal Óceániából – szerint egyszer egy ilyen megfiatalító vedlés után a gyermekek nem ismerték meg az anyjukat. Addig sírtak, amíg az vissza nem vette magára régi bőrét. Így az emberek elvesztették megfiatalodási képességüket, és azóta meghalnak.

Lépjünk tovább, és nézzük meg milyen szoros kapcsolatban van egymással e történetekben a szexus és a halál fogalma, akárcsak a Skorpió jegy esetében.

• Isten megtiltotta az embernek, hogy gyermekei szülessenek, de ő a tiltást megszegi, ezért halandó lesz. Van olyan történet, ahol egyenesen a szexuális kapcsolat van megtiltva. (Afrika)

• Egy maori tanítás szerint Maui (a hős) utolsó nagy tetteként a halhatatlanságot akarja elhozni az embereknek. Ehhez azonban az alvó Hiva holdistennő testébe kell behatolnia a vagináján keresztül, és aztán a száján kibújnia. Egy kismadár nevetése azonban felébreszti a holdistennőt, aki szétroppantja a combjai között lévő Mauit. Azóta meghalnak az emberek.

Látható, hogy már a legősibb történeteknél milyen szorosan összefügg a halál és a nemiség (illetve maga az aktus). Az élet megújulásának ugyanis nincs jelentősége, ha az ember halhatatlan. A születés és halál egymás nélkül nem létező fogalmak. A régiek a szexussal a halált is választották. Ide illik egy Mircea Eliade által is kiemelt indonéz mese a rossz választásról.

• „Kezdetben az ég nagyon közel volt a földhöz, és a Teremtő az embereknek szánt ajándékait kötélen engedte alá. Egy nap egy követ engedett le. De az ősök nem kértek belőle, és így szóltak az alkotójukhoz: Mármost mit tegyünk ezzel a kővel? Adj valami mást helyette. Az Isten így is tett, kis idő múlva egy banánt engedett alá, amit az emberek örvendezve fogadtak. Azután azonban hangot hallottak az égből. A banánt választottátok, legyen tehát életetek is ahhoz hasonlatossá. Mikor a banánfa sarjat hoz, elmúlik; így haltok ti is meg, és gyermekeitek lépnek a helyetekre. Választottátok volna a követ, életetek ahhoz lett volna hasonlatossá, öröklétűek és halhatatlanok lettetek volna.” (M. Eliade: Bevezetés a halál mítológiájába)

A történet egy gyönyörű paradoxon, hiszen lehet, hogy a kő örökkévaló, de terméketlen, élet nélküli. Míg a banán romlandó, azaz halandó, ám élettel teli és termékeny. A kő által felkínált élet tulajdonképpen egy merev, élet nélküli öröklét. A banán a születés és meghalás örök körforgásával az élettel teli változatlanságot ígéri. Ez a mese kiválóan mutatja be a régiek bölcsességét az élet és a halál szoros kapcsolatáról. Mintha azt üzenné, hogy ami nem hal meg, az előtte nem is élt.

Most azonban maradjunk még a természeti népek mítoszainál. Mint láthattuk, életközegükból egyenesen következik az animisztikus látásmód, azaz történeteiknek elsősorban állatok illetve állatok szellemei a szereplői. A halálmítoszokban ezért – mint ahogy már említettem is – kitüntetett szerepe van a vedlő állatoknak, a kígyónak, a gyíknak, a póknak, a skorpiónak.

A másik szimbólumkör a növényekkel, és mai fogalmaink szerint az élettelennel kapcsolatos analógiák köre. Ezek értelmezése változó, hiszen egyik helyen (Indonézia) a kő halhatatlan és a növényzet elpusztuló [de újjászületik (T.E.)], másik helyen (Észak-Amerika) a kő, miután vízbe dobtuk, elsüllyedve meghal, viszont a fadarab pillanatnyi alábukás után a felszínen lebeg. Meg kell említeni még a Holddal kapcsolatos történeteket, hiszen a Hold fogyása („meghal”) és növekedése („megszületik”) minden természeti nép számára egyértelmű jelképpel szolgált az élet és halál ciklikusságára.

Az archaikus társadalmak a halált mindenesetben átlépésnek tekintik egy szellemi minőségű új dimenzióba, mely megfelel egy második születésnek. Az első csak az ember biológiai születésének tekintendő. A második, a szellemi önmagában nem adott, hanem a bevezető 1. részben már említett rituális beavatással jön létre. Azaz a halál beavatás; mint konkrét biológiai életvég, és úgyis, mint bevezetés egy új létezési módba. Ennek a bevezetésnek irányítója a sámán (a táltos, a varázsló, a gyógyító ember), aki maga is szembesült a halállal, és bejárása van az alsó és felső világokba. Elnevezése kultúrkörfüggő, ezért sokféle megnevezés lehetséges. Továbbiakban a „sámán” elnevezést, mint általános érvényű fogalmat használom.

• „Beteg voltam, álmokat láttam. Álmomban elvittek az őshöz, és egy fekete asztalon darabokra vagdaltak. Fölaprítottak, beledobáltak egy katlanba, főztek. [...] Ezt mind láttam. Amikor engem darabokra aprítva főztek, a borda körül találtak egy csontot, lyuk volt a közepén. Ez volt a fölösszámú csont. Emiatt lettem én sámán. Mert az emberek csak úgy válnak sámánná, ha találnak bennük ilyen csontot. Amikor keresztül néz ezen a csonton, s mindent látni, tudni kezd, akkor válik sámánná... Ezután megszabadultam ebből az állapotból, felébredtem. Ez azt jelenti, a lelkem hazatért. A sámánok most már közölték velem: Olyan ember vagy, aki sámánná lehet. Sámánná kell válnod, hozzá kell kezdened!” (Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén)

A sámán tehát innentől kezdve ismeri az utat, képes megtenni azt, szembe mer szállni a szellemekkel, a közösségnek létfontosságú információkat tud beszerezni. Kíséreljük meg mai fogalmainkra lefordítani:
1. Egy határhelyzet olyan válságos állapotba hozza, mely kikerülhetetlenné teszi a gyökerek keresését.
2. Integrálja magában a kollektív tudattalanjának archetípusait, miáltal eggyé válik a Világgal.
3. Önismeretre, azaz önuralomra tesz szert, és mert a Világ és Ő eggyé válik, ezért a Világon is uralkodni kezd.
4. Megfigyeli a folyamatot („tudatpont-elmozdítás”), hogy ezek után bármikor megtehesse ezt a transzformációs aktust.

Tisztán felismerhetőek a Plútónak, mint kollektív tudattalanunk egyik megjelenítőjének, az analógiái. Mint tudjuk a Plútó a túlhaladottat, a „meghaltat”, a változásra érettet nehéz válságos, transzformációs pillanatok során keresztül megsemmisíti, elpusztítja, de egyben lehetőséget is teremt regenerációra, a megújulásra, az újjászületésre.

Hogy lássuk mennyire az emberi lélek mélyén gyökeredző, szinte érintetlen archetípusról van szó a sámánutazás esetében, nézzük meg milyen tapasztalatban volt része Hoppál Mihálynak az USA-ban egy mai „modern sámánszemináriumon”.

• „[...] És a néprajzos kutató legnagyobb megdöbbenésére – aki pontosan tudja, hogy csak egyetlen elérhetetlen angol nyelvű publikáció szól a sámán földarabolásáról, amit a fiatal számítógépes szakember bizonyosan nem olvasott –, révüléses utazásai során ez a fiatalember egyszer csak elmesélte, hogy ő úgy érezte, mintha a testét földarabolták volna. Lehetséges tehát, hogy archetipikus beavatási élmény ez , melyet akkor és ott ő is át élt!” (Hoppál Mihály: Sámán-utazás)

Nézzük meg közelebbről, hogyan is néz ki az a világmodell, amelyben a sámánutazás megtörténik, és nem utolsó sorban mivel történik. Az „utazás” eszköze legtöbb esetben a sámándob, ütemes verése segíti a sámán transzformációs képességét kiteljesedni. Létrehozza azt az eksztatikus állapotot, melynek során az előre eldöntött cél alapján megkezdi az útját a „világokba”. A dobon, mely a sámán mitikus segítőjének, a lónak a patadobogását hivatott megtestesíteni mindig megjelenik a három Világ szimbolikus rajza is. A Felső, a Középső, és az Alsó Világ megfelel az Életfa (Korona, Törzs, Gyökér) vagy Világfa három szintjének.

• Felső Világ: a magasrendű lelki-szellemi világ. Ide indult, ha egy kérdésére a szellemi vezető válaszát várta. Itt válik tudatossá az ember egysége a teremtett világgal.
• Középső Világ: (az anyagi világ) az ember élettere, innen indul minden „utazás”.
• Alsó Világ: a nemiség, a nemi energiáink, a gyökereink világa. Itt lakik a Sárkány. Ide indult, ha a cél az Erő megszerzése volt, vagy az Ősökkel akarta felvenni a kapcsolatot. Ennek a tudatszintnek az elfojtását köszönhetjük a kereszténységnek. Plútói energiákról van szó, amelyeket visszafogni nem lehet, legfeljebb transzformálni.

Fontos leszögezni, hogy a sámán óriási erőkkel dolgozik és ezért hatalmas a felelősége. Az önmagukban semleges energiák az ember, jelen esetben a sámán révén válnak pozitívvá (harmónia, rend, fény), vagy negatívvá (ártás, rontás, káosz, teremtés). Íme az út, ahol az Alsó világbeli Sárkányból (» Kígyó » Sátán) Felső világbeli Sas(» János evangélista) lehet, hogy a két ide illő Skorpió analógiára is felfigyeljünk. Ez a Világfa a mikrokozmosz szintjén megfelel a sátor középső oszlopának, a hét- vagy kilencfokú létrának. A makrokozmosz szintjén megfelel az Élet Fájának, a Világ tengelyének a Tejútnak, de ez már átvezet a következő 3. fejezet gondolatkörébe.

A sámánok „utazásai” járultak végül is hozzá, hogy kialakult egy strukturált kép az emberiségben a hétköznapi realitás és halálon túli realitás közötti viszonyról. Ugyanakkor mítoszaikat már a kezdetektől a csillagos égbolt „üzeneteihez” igazították. Ebben a fejezetben láthattuk, hogy a halál az ember történelme során már nagyon korán egyfajta magasabbrendű létezési módba való átmenetté értelmeződött, és tulajdonképpen az élet minden jelentős változásának gyakorlati sémájává vált. A következő fejezet arra keresi a választ, hogy ez a modell miképpen jelenik meg az égbolt mítoszaiban.