 |
 |
 |
 |
   |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
A JUNGI ASZTROPSZICHOLÓGIAI ANALÍZIS 03
Az anyag összeállításánál szabadon használtam Dr. Süle Ferenc, Adolf Guggenbühl-Craig, Fritz Riemann, Stephen Arroyo és Hajo Banzhaf írásait. |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
a tudattalan az archetípusokról általában |
|
 |
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
a tudattalan |
|
 |
„Mindenekelőtt
az a döntő, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a tudatot
és a tudattalan tartalmakat. Utóbbiakat úgyszólván izolálni
kell, ez pedig úgy megy a legkönnyebben, ha megszemélyesítjük
őket, majd a tudat felől kapcsolatot létesítünk velük. Csakis
így foszthatjuk meg őket attól a hatalomtól, amellyel különben
fölébe kerekednek a tudatnak.”
(C.G. Jung)
„Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. Az érzelmekkel
töltött képek pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá
és jelentőségteljessé válnak. Az archetípusok az élet részei
– képek, melyek az érzelmek hídja révén szervesen kapcsolódnak
az élő individuumhoz.”
(C.G. Jung
|
|
|
Az ismeretlen
oldal talányos. Nem ismerjük, de évről évre megismerünk belőle
egy kicsiny részletet. Ez a felfedezés soha nem ér véget Folyamatos
meglepetésben van részünk. Mindig van a személyiségnek egy
része amely tudattalan, vagy éppen most válik azzá, vagy most
tudatosodik. Befejezetlenek vagyunk, folyamatosan változunk.
A tudattalan fogalma átfogja mindazokat a lelki tapasztalatokat
és tartalmakat, melyekkel nincs nyilvánvaló kapcsolatban az
Ego, illetve a tudat. Miután a nyugati civilizáció számtalan
szimbólum, tradicionális jelkép kihalását eredményezte, ezért
azok tartalma a tudattalanba kényszerült. Jung szerint korunkban
a lélek tudattalan tartományában erősen aktív élet zajlik.
A mindennapi egészséges átlagember esetében a psziché mély
rétege csak közvetett módon, felsőbb rétegek (személyes tudattalan)
„álruháiba” öltözötten jelenik meg.
Személyes tudattalan
A nevelkedésünk, társadalmi beilleszkedésünk során a tudatos
személyiségünkből kelleténél több lökődik a tudattalanba:
pszichológiai értelemben elfojtódik. Ezek az elfojtott hajlamok
a személyes tudattalan tartományába kerülnek. Hogy kinél mi
tudatos, és mi nem, az változó.
Kollektív tudattalan
Bizonyos tudattalan tartalmak eredete teljesen ismeretlen,
vagy nem az egyéni élet során szerzettek. Van egy közös sajátosságuk
viszont: mitológiai karakterük. Ezeket a kollektív mintákat
Jung archetípusnak – ősképnek nevezte el és a kollektív
tudattalan tartományába sorolta. Szerinte ebben nincs semmi
misztikus. Az elmének éppúgy megvan a maga története, mint
a testünknek. A kollektív tudattalan a testünkhöz hasonlóan
a múlt emlékeinek tárháza. A gyermek bár nem születik tudatos
lénynek, pszichéje mégsem tabula rasa (tiszta lap).
Tudattalanunk legmélyebb rétegében az ember már nem egyéniség.
Lelke kitárul és beleolvad az emberiség közös tudattalanjába.
Kollektív szinten nem vagyunk elkülönültek. Az archaikus közösségekben
ismert a szubjektum és az objektum egysége (misztikus kapcsolat).
A tudattalan (személyes és kollektív) egyes körülhatárolható
elemeit, archetípusait (árnyék, anima, animus, Anya, Apa,
Gyermek, Gonosz, stb.) analógiába hozhatjuk az asztrológia
princípiumaival, építőelemeivel.
A jungiánus asztropszichológia (JAP) a radixban viszgált
planétákat a fentiek alapján dominánsan tudatközeli planétákra
illetve a tudattalan tartalmakat hangsúlyosabban képviselő
planétákra osztja. A konfliktusdinamika (aspektusok) értékelése
során is e szempont alapján ítéli meg a planéták közötti viszonyt.
|
|
 |
|
|
|
|
 |
 |
|
|
|
az archetípus |
|
 |
„A »természetes
szimbólumok« a psziché tudattalan tartalmaiból származnak,
ezért az alapvető archetipikus képek nagyszámú variációit
reprezentálják. Sok esetben visszavezethetők archaikus gyökereikhez,
azaz azokhoz az elképzelésekhez és képekhez, amelyekkel a
legősibb feljegyzésekben és a primitív társadalmakban találkozhatunk.”
(C.G. Jung)
Ismételten szembetalálom magam azzal a félreértéssel, hogy
az archetípusok tartalmilag meghatározottak, azaz tudattalan
képzet-félék volnának. Ezért hangsúlyoznom kell: az archetípusok
nem tartalmilag, hanem csupán formailag meghatározottak, mégpedig
csak nagyon feltételes módon (...) Az archetípus önmagában
véve üres, formális elem, mint valami facultas praeformandi,
a képzetformának a priori adott lehetősége. Nem a képzeteket
öröklik, hanem a formákat, amelyek e tekintetben pontosan
megfelelnek a szintén formálisan meghatározott ösztönöknek
(...) (C.G.Jung)
Az archetípusoknak szükségük van bizonyos körülményekre vagy
szellemi áramlatokra, bizonyos korjelenségekre, hogy aktivizálódjanak
és megéljék őket. Voltak olyan időszakok és helyzetek, amelyekben
a művész archetípusa nem érvényesült; vagy békés időkben a
harcos archetípusa nem kap nagy szerepet. Egy módfelett domináns
női archetípus az anyáé; szinte minden korban rendkívül erősen
megélték és meghatározta a legtöbb nő viselkedését. A gyerekeknek
szükségük van anyára; nélkülük kihalna az emberiség. (A. C-G.)
A férfiak szempontjából nem sok minden
változott meg. A férfiaknak
évezredek óta több archetipikus lehetőségük van, mint a nőknek.
Árész archetípusa, az egyszerű, brutális harcosé és katonáé,
mindig is a rendelkezésükre állt, de Odüsszeusz, a ravasz
harcos és férjé szintúgy;
a pap, az isteni dolgokban jártas
ember archetípusát a férfiak mindig is megélhették. Nem volt
elzárva előlük egyebek között a gyógyító ember, az orvos archetípusa,
Hephaisztos, az okos technikus vagy Hermész, a ravasz kereskedő
és tolvaj archetípusa sem.
(A. C-G.)
Az a kijelentés, hogy csupán önmagam akarok lenni, körülbelül
annyira értelmes, mint azt
állítani, hogy a saját nyelvemet
akarom beszélni.
Azon a nyelven kell beszélnünk, amelyet gyerekkorunkban
átadtak nekünk vagy azon, amelyet később elsajátítottunk.
Nem beszélhetünk viszont „saját” nyelven. A többiek
nem értenének meg bennünket. Ilyeténképpen nem találhatjuk
meg önmagunkat sem, hanem pusztán archetipikus szerepjátékon
keresztül fejezhetjük ki önmagunkat; és ebben önmagunkra lelhetünk.
(A. C-G.)
|
|
|
Egy archetípust
úgy definiálhatunk, mint magatartásunk azon velünk született
lehetőségét, amelyik az emberiség történelmének folyamán vagy
még korábban kifejlődött. Az emberek archetipikusan reagálnak
valakire vagy valamire egy tipikus, mindig újból ismétlődő
szituációban. Az anya archetipikusan reagál a fiára vagy a
lányára, az apa ugyanezt teszi, egy férfi archetipikus formában
reagál egy nő viszonylatában, és így tovább. Ilyen értelemben
bizonyos archetípusok úgymond kétpólusúak. Az archetípus eredeti
helyzetében benne foglaltatik a polaritás.
Azt természetesen nem tudjuk, pontosan hogyan alakult ki az
archetipikus viselkedés. Talán kezdetben valamikor az archetípus
egyik pólusa az emberi individuumban volt, míg a másik pólus
rajta kívül, például egyik embertársában. Ezzel szemben az
ember pszichológiájában, ahogyan történelmi idők óta ismerjük,
mindkét pólus ugyanabban az individuumban található meg. Úgy
születünk, hogy az archetípus mindkét pólusa bennünk van.
Ha az archetípus egyik pólusa megjelenik a külvilágban, akkor
az kiváltja a belső pólus aktiválódását; ám az aktiválás nélkül
is működésbe léphet.
A gyermek anyai viselkedést vált ki az anyában. Minden egyes
nő pszichéjében megtalálható az anyai viselkedés veleszületett
lehetősége, ami titokzatos úton-módon azt feltételezi, hogy
a gyermek már bennfoglaltatik az anyában. Talán nem kellene
az anya archetípusáról, a gyermek archetípusáról vagy az apa
archetípusáról beszélnünk. Helyesebb volna, ha egy anya-gyermek
vagy apa-gyermek archetípusról beszélnénk. Hiszen gyakran
már most sem csak senex (öreg) archetípust vagy puer (fiú)
archetípust emlegetünk, hanem senex-puer (öreg-fiú) archetípust.
Az emberi pszichének nem könnyű elviselni a polaritásokat.
Az én szereti az átlátszóságot, és megkísérli kiirtani a belső
ellentmondásokat. Az egyértelműség iránti igény azzal járhat,
hogy a poláris archetípusok bizonyos szempontból szétválnak.
Az egyik pólust elnyomhatják, és az a tudattalanban kezd el
hatni. Az archetípus elnyomott része kivetítődhet a külvilágba.
Az anya például a gyermekre vetítheti a a belső gyermeket,
a gyermek pedig az anyára projiciálhatja a belső anyaképét.
Az archetípus egyik pólusának a külvilágba történő kivetítése
pillanatnyilag kielégítő helyzetet teremt. Ez azonban hosszabb
távon azt jelenti, hogy a pszichés folyamat elakad. Ez a helyzet
azt jelenti például a személynek, hogy már semmi köze sincs
a kivetített pólushoz. Rajta már nincs felelősség. Például
az iskolás gyerekek, akik azt hiszik, csak a tanárnak kell
dolgoznia az órán.
Az archetípus egyik pólusának elnyomása a tanár esetében fordított
helyzetet eredményez. Az a benyomása támad, hogy semmi köze
nincs a diák archetipushoz. Úgy érzi, ő a tanár; a tudtalanság
csak a diák problémája, ő maga mindent tud. Létrejön a kizárólagos
tanár, és a kizárólagos diák. A kapcsolat egyértelműen asszimetrikussá
válik. A polaritás két pólusának újraegyesítés a hatalom által
megy végbe.
Mellesleg felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon egyébként
is gyakran előfordul-e, hogy az archetípus két pólusát hatalom
által egyesítik újra. Mindegyik archetípusnál így történik
ez? Az biztos, hogy meglehetősen gyakori jelenségről van szó.
Ha például az anya-lánya archetípus szétválik, akkor a hatalom
problémája nagy szerephez jut az anya és lánya közötti kapcsolatban.
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az anya csak anya, elfelejti,
hogy neki is van egy belső lánya, egy úgymond lánygyermeki
része. Megpróbál tökéletes, gyengeségek nélküli anya lenni.
A lánygyermek ez esetben tisztán gyermek lesz, aki gyámoltalannak
bizonyul, és teljes mértékben az erős anyára hagyatkozik.
Az anya a hatalom birtokában uralkodik lánya felett. Semmi
„anyaféle” nem alakul ki magában a lánygyermekben.
Nem fejlődik ki benne az a rész, amelyik anyai módon gondoskodna
róla. S az anyában semmiféle lánygyermek nem aktivizálódik.
Ez egy erős, uralkodó anya és egy gyenge, függésben levő lánygyermek
közötti kapcsolat. A hatalom és az alávetettség iránti vágyban
fejeződik ki az a kísérlet, hogy a szétvált archetípust újra
egyesítsék. (lásd. Demeter-Perszephoné)
A Radix egy archetipikus primer kiinduló állapotot ábrázol.
Egy-egy planéta több archetípust (viselkedésmintát), ill.
archetípus párt képvisel. A poláris archetípus egyik pólusával
azonosulva, a másik pólus kivetítésre kerül. A körülöttem
lévő emberek, szituációk egymástól eltérő vetítővászonként
funkcionálnak számomra. Más és más értelmezést, megnyilvánulást
adva ugyanannak a kivetítésnek. Ez a differenciált visszaigazolás
gazdagítja személyes élménnyel a planéta speciálisan személyre
szabott jelentéstartalmát. A személyiségfejlődés során így
az egyes planétákban fokozatosan kialakul és elválik egymástól
a személyes jelleg, az adott kulturális közeg jelentéstartalma
és az archetipikus jelentéstartalom.
Az állatok tevékenységeit részint velükszületett viselkedésminták
határozzák meg. Az állatok viselkedése tehát nem tudatos elgondolás
eredménye. Az állat „ösztönösen” reagál, de nem egy
ködös, határozatlan késztetés értelmében, hanem pontosan szabályozott
viselkedésminták szerint, amelyek az adott helyzet vonatkozásában
többnyire értelmesnek bizonyulnak.
Az emberek mások, bár nem teljesen. Ők is hordanak magukban
velükszületett viselkedésmintákat; ezeket archetípusoknak
nevezzük. Persze az emberek viselkedésmintái többnyire bonyolultabbak
és részletében kevésbé pontosak az állatokéinál. Az emberi
viselkedésminták esetében inkább a cselekvés hátterében rejlő
általános irányvonalakról beszélhetünk. Másrészt ugyan több
viselkedésmintával rendelkezünk, életünk folyamán azonban
nem mindegyiket használjuk fel; sok közülük parlagon hever.
Minden egyes ember számos olyan viselkedésmintát hordoz magában,
amelyek éppen az ő életében szinte semmilyen szerepet nem
kapnak.
Az ember képes arra, hogy megvizsgálja viselkedésmintáit,
reflektáljon rájuk; olykor sikerül ezeket az archetípusokat
többé-kevésbé tudatosítania. Ez azonban többnyire nem logikus
gondolkodás és megfontolás, hanem képek, szimbólumok, mitológiák,
történetek és hasonlók útján megy végbe.
Azzal tisztában kell lennünk, hogy nem csak egy női archetípus
és egy férfi archetípus létezik. Tucatnyi női és férfi archetípus
létezik . Mindenesetre sokkal több, mint amennyit rendszerint
feltételezünk. Persze nem az összes archetípus jut domináns
szerephez az egyes ember életének egy-egy adott szakaszában.
A viselkedésünket azok a sémák határozzák meg, amelyek az
adott pillanatban a kollektív pszichében dominálnak.
Tévedés ha a pillanatnyilag uralkodó női és férfi archetípusokat
álatalánosan a női vagy a férfi archetípusoknak tekintjük.
És ebből vezetjük le, mi tekinthető a „férfi”
vagy a „női” elvnek. Ez a félreértés vezetett
el oda, hogy a jungi pszichológiában például azt állítják,
hogy a férfi princípium azonos lenne a logosszal (tudás),
a női princípium pedig az érosszal (szeretet). Továbbá a női
lényegiség személyesebb, inkább a másik emberre figyelő, passzívabb,
több benne a mazochizmus, a férfi lényegiség absztraktabb,
intellektuálisabb, agresszívebb, aktívabb, több benne a szadizmus
és így tovább.
Ezekre a megállapításokra csak azért juthattak, mert az érintett
kultúrában az éppen akkor uralkodó archetípusokat az egyedül
létezőknek tekintették. Mivel napjainkban az anya-archetípus
és a Héra-archetípus kevésbé hangsúlyosak, más archetípusok
nagyobb mozgástérhez jutnak. Számos egyéb archetípus töltődik
fel lelki energiával; a mai nőnek több lehetőség áll rendelkezésére,
hogy a legváltozatosabb archetípusokat megélje.
Az átmenet egyik archetípustól a másikhoz, vagy új, eddig
elhanyagolt archetípusok felélesztése mindig rendkívül nehéz.
Minden egyes ember élettörténetében ismerünk ilyesfajta átmeneteket.
Serdülőkorban a gyermek-archetípus háttérbe szorul és helyére
lép a férfi-archetípus. Ha tehát egy archetípust levált egy
másik, akkor úgy nevezett életválság-depresszióval nézünk
szembe: ez az ismert kamasz- és változókori depresszió. Az
egyes ember életében beköszönő depresszió e fajtája leküzdhető,
mivel pontosan tudjuk, hogy melyik archetípus váltja le az
előzőt.
Az archetípus kidolgozása, megélése és finomítása, továbbá
emberivé tétele által vagyunk mindazok, amik vagyunk. Soha
sem tudunk kilépni az archetípusból. Az archetipikus viselkedés
mindörökre meghatározza cselekedeteinket. Ezt a viselkedést
kultiválhatjuk, képekbe foglalhatjuk, tudatosíthatjuk és alakíthatjuk.
Fontos ügyekben viszont ritkán tudunk úgymond az énből kiindulva
cselekedni. Másképp mondva: cselekvésünket csak akkor éljük
meg értelmesnek, ha kötődik az archetipikus alapokhoz. Egy
anya sohasem tud kielégítően anyaként működni, ha ezt csak
megfontolás vagy érzelmek alapján teszi. Nem fűzheti pusztán
személyes viszony a gyermekéhez. A gyermekhez fűződő viszony
voltaképpen személytelenül archetipikus. Egyszerűen az „anya
és gyermeke” archetípus számít, és csak erre alapozva
lehet felépíteni a személyes „anya-gyermek” kapcsolatot.
Arra sem vagyunk képesek, hogy tudatos énünkkel, döntések
alapján válasszunk archetípust. Ez adott számunkra a külső
helyzet és a kollektív tudattalanon keresztül. A kollektívben
uralkodó archetípusok uralnak bennünket is. Hogy mely archetípusok
uralkodnak a kollektívben, kiderül a domináló jelképekből,
mitológiákból és a filmekben, reklámokban, népszerű történetekben
megjelenő alakokból.
|
|
 |
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
| |
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
|
|