 |
a projekció természetrajzáról...
Kicsit kivártam, hogy milyen irányban megy el a topic. Viszonylag
hamar személyessé vált, viszonylag hamar asztrológus-kliens
problémává szűkült le. Célzásokkal jelenlevőkre és nem jelenlevőkre.
Felém is repült nyílvessző, de ezen sem lepődtem meg... Nem
mondom, hogy örülök neki, de bizonyos megerősítéssel veszem
tudomásul, hogy milyen nyilvánvalóan artikulálódott és (véleményem
szerint) igazolódott be mind az, amiről az asztrológus-kliens
kapcsolat lélektani csapdáiról szóló topicban [E.Ticka és az
eti(c)ka] annak idején oda-vissza, pro és kontra megrágtunk.
Ott érintettük az árnyék ill. annak kivetítésének problémáját is. Most én itt szeretnék elvonatkoztatni
a személyes célzásoktól és a konkrét példáktól és maradnék elméleti
szinten.
Kezdjük egy száraz definicióval... Projekció (vagy kivetítés)
az, amikor valaki egy másik személynek tulajdonítja saját hibáit
vagy kívánságait; ez a bűntudat vagy más hasonló érzések kifejeződéseként
értékelhető és az elhárító mechanizmusok közé sorolandó. Amikor
megítélünk valamit vagy véleményt alkotunk, nagy részben saját
tudatalatti és tudattalan tartalmainkat vetítjük ki a másik
emberre. Legtöbb esetben torzítva, differenciálatlanul.
Gyökössy Endre mondja:
„Ha a lelki szemüvegünk piszkos,
azon keresztül a tiszta is piszkosnak látszik (És mikor vagyunk
mi belül tiszták?).”
És ez igaz mind a hétköznapi,
mint az asztrológus-kliens kapcsolatokra is. S, azt se feledjük
el, hogy mindkét oldalra (asztrológusra is és kliensre is)
egyaránt. Az, hogy árnyékainkat vetítjük ki az ugye valószínű.
Erre most nem térnék ki, hiszen bőségesen szó esett erről
a fent említett régi topicban. Inkább azt nézzük meg mikor
vetítünk ki. Itt a felsorolásban egy kicsit Gyökössy Endre
kategóriáira támaszkodom:
# Amikor igazából nem is ismerjük a másik embert
Ekkor a hiányzó tudást tudatalatti és tudattalan tartalmainkkal,
előítéleteinkkel prekoncepcióinkkal pótoljuk. Egy indián mondás
szerint, amíg nem jártam két hétig a másik mokasszinjában,
addig ne mondjak véleményt róla. Ez igaz ám a klienssel való
viszonyra is.
# Ha félünk valakitől vagy valamitől, akkor megelőzzük egy
kivetítéssel. S, ha reagál rá (pl. védekezik), akkor a kivetítésünk
igazoltnak látszik. Minden kivetítés egy kicsit provokáció
is.
# Ha valaki nem úgy gondolkodik, ahogy mi, akkor az könnyen
válik számunkra elfogadhatatlanná, s máris nem szeretjük.
No és ha nincs miért szeretnünk, akkor akár van is miért ellenszenvvel
viseltetnünk iránta. Kiváló terepe a kivetítésnek. Persze akár okot is adhat rá.
# Pelső pszichodinamikai konfliktusaink (komplexusaink) is
projekcióként manifesztálódnak, mint emberi konfliktusaink
és kijelentéseink.
Gyökössy Endre:
„»Minden tiszta a tisztának...« - írja Pál. De ez a megállapítás fordítva is igaz: minden
tisztátalan a tisztátalannak.”
Persze vannak közös, kollektív, társadalmi projekciók
is, de az nem témája ennek a topicnak. Tehát... a projekció
esetén olyasvalamit látunk a partnerben,
ami nincs benne vagy legalábbis csak utalásszerűen. Az ember,
mint ismert, belevetítheti a partnerbe az apját, a testvérét,
a szerelmét, a fiát, a lányát, és így tovább, vagyis azokat
az alakokat, akikhez élete folyamán köze volt. Saját pszichés
struktúrákat is át lehet vinni a társra; felnagyítva látunk
a társban olyan tulajdonságokat, amelyek alapjában nekünk
okoznak gondot. Az átvitel fogalmát ilyen értelmezésben ismertnek
tételezhetjük fel. Kérdés az, hogy van-e pozitív kivetítés?
A projekció értelmében vett átvitellel szemben áll a kapcsolat
vagy a találkozás. Ez utóbbiban a társat annak látjuk, ami.
Olyannak éljük meg, olyannak szeretjük vagy gyűlöljük őt,
amilyen, úgy vitatkozunk vele, mint egy másik, valós emberrel.
Átvitel és kapcsolat magától értetődően többnyire egyszerre
fordulnak elő, és ezeket a jelenségeket nem lehet szigorúan
szétválasztani az egyes esetekben. A legkedvezőbb esetben
az átvitelből kapcsolat lesz. Sok barátság kezdetben átvitel
volt, mielőtt igaz barátság lett belőle. Egy emberrel történő
találkozásunk teljesen viszonyítás nélküli lenne, és semmiféle
teremtő jelleggel nem bírna, ha a másik félre csak mint pillanatfelvételre
tekintenénk. Ha teremtő módon lépünk kapcsolatba vele, akkor
„fantáziálunk” róla és gondolataink lehetőségei
körül keringenek. Különböző képek merülnek fel bennünk az
érintettről és a lehetséges kapcsolatról. Az effajta alkotó
fantáziaképek gyakran nagyon távol állnak az úgynevezett valóságtól;
épp oly valótlanok és épp oly igazak, mint a mesék és a mítoszok.
Ezek az alkotó jellegű fantáziaképek hatással vannak embertársunkra
és felélesztik látens életlehetőségeit. Ez akkor is így van,
ha nem mondjuk ki e képeket.
Gyökössy Endre írja:
„Jézus ránéz Mária Magdalénára,
saját tisztaságát rávetíti, és Máriából, akit Magdalainak
neveztek, megtisztult ember lett.”
Ezeknek a teremtő jellegű fantáziaképeknek nagyon kevés
közük van a (negatív értelemben vett) projekciókhoz; ez utóbbiak
autisztikusak (éncentrikusak); az átvitelben a magunkra vonatkozó
vagy az élettörténetünkkel összefüggő képeket, problémákat
és lehetőségeket vetítjük rá a társunkra. Az átviteli képeknek
vajmi kevés közük van a partnerhez.
Valamit a viszontátvitel veszélyességéről... A kliens állítólag
minden lehetséges alkalommal belevetít az asztrológusba. Az
asztrológus feladata aztán ezt az átvitelt a klienssel közösen
feloldani, és az eredetéhez visszamenni. Ha azonban az asztrológus
részéről kialakul a viszontátvitel - vagyis olyan alakokat,
tulajdonságokat, stb. vetít bele a kliensbe, amelyeknek ahhoz
nagyon kevés közük van, vagy csak választ képeznek annak átvitelére
-, akkor a kliens autonómiáját segítő életvitel segítő tanácsadás
természetesen gátolva van. Persze minden „normális asztrológus”
felismeri általában amikor ez a viszontátvitel jelensége megjelenik
és kontrollálja azt.
Ami ezután itt következne az már átvezetne az asztrológus
és árnyéka témakörbe, amiről pedig (mint már említettem) szó
esett az E.Ticka és az eti(c)ka topicban
tick ervin (stellium) |
|