 |
|
|
|
   |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
A HÉT HALÁLOS BŰN
A Magyarországon is jól ismert Hajo Banzhaf jelen írása az Astrologie Heute 88. számában jelent meg, de megtalálható a szerző honlapján is (www.tarot.de). Fordította: Mészáros Csilla |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
 bevezető kevélység restség irigység bujaság harag torkosság fösvénység mit tegyünk? |
|
|
|
|
|
|
|
|
bevezető |
|
|
|
|
|
A Vízöntőkor kezdetén elő lehet-e venni teljes komolysággal
a molyládából valami oly régi dolgot mint a hét főbűn? Most,
amikor mindannyian a kozmikus tudat felé haladunk és legfeljebb
már csak „light és ólommentesen” vétkezünk? Mit
keres akkor itt egy ilyen idejétmúlt, dohos gyóntatószékbe
kívánkozó téma? Aki egyszer kitisztítja a bozótot és letörli
a port, aki felhagy a fenyegető gesztusokkal és túllép azokon
az értékeken, amelyeket az egyház kovácsolt eme legsúlyosabb
tévedésektől való félelmében, az minden bizonnyal még ma is
értékes felismerésekhez juthat, ha ezt a koncepciót veszi
alapul.
A bűn szó a német nyelvben az „elkülöníteni” szóra
vezethető vissza, és az Istentől való elkülönülést jelenti.
A bűnös ember ennek megfelelően Istentől távol, teljesen elveszve
él. Ha az istenit középnek, értelemnek és mélységnek tekintjük
(olyan értelemben, ahogyan a bázeli vallásfilozófus, Hans
Urs von Balthasar a spiritualitás célját definiálta), akkor
ez az elveszett állapot a közép, életünk középpontjának az
elvesztésévé lesz. Ugyanerre utalnak azok a szavak is, amelyeket
a Biblia a bűn megjelölésére használ. A héber chato, illetve
a görög hamartia szavak is eredetileg „a lényeges elvétését”,
„a cél elvétését” és „a közép elvétését”
jelentik. A bocsánatos bűnökkel ellentétben a halálos bűn,
amennyiben a közép elvétését, az egyoldalúvá válást jelzi,
azt jelenti, hogy a legnagyobb árat kell fizetni érte: az
életünkkel fizetünk érte.
Míg a középkorban a büntetést lelki üdvünk elvesztéseként
és örök kárhozatként a túlvilágra helyezték, addig mi, ha
alaposabban szemügyre veszzük, azt látjuk, hogy már evilági
életünkben vezekelünk érte. Már földi életünkben feláldozzuk
elevenségünk, életenergiánk és életörömünk javarészét, ha
elkövetjük ezeket a bűnöket. Így ez a téma épp oly aktuális
ma, mint valaha. A hét főbűn nem rendelkezik egységes koncepcióval.
Még a számuk sem volt mindig ugyanaz. Mai összetétele I. (Nagy)
Gergely pápára vezethető vissza, aki a 6. század végén a hét
halálos bűnt így foglalta össze: Kevélység, (jóra való) Restség,
Irigység, Bujaság, Harag, Torkosság és Fösvénység.
Még ha a hét főbűnnek a hét bolygóhoz való hozzárendelése
nem tekinthető sem eredendőnek, sem egyértelműnek, mégis nagyon
régi időkre nyúlik vissza. Már az ókor lélekvándorlásról szóló
tanaiban felfedezhető az a kép, amikor a lélek – alászállván
az égből a földre – áthalad a hét szférán, és eközben
elsősorban a negatív, bűnös bolygóenergiákkal „fertőződik
meg”. A megváltás az ellenkező irányú mozgás során az
ugyanazon hét szférán keresztül történő mennybemenetellel
megy végbe. Ez a kép arról árulkodik, hogy az eredendő egységből
való kiszakadás egyoldalúságba taszít, amelyből csak az ellentétes
irányú mozgás vezethet vissza minket az egységbe.
A bolygók és aspektusaik fény- és árnyékoldaláról számos asztrológiai
értelmezés létezik. A hét halálos bűn eme régi koncepciója
azonban minden egyes bolygóprincípium problematikus oldalát
rendkívül sajátságos módon világítja meg. Mindeközben persze
nem új receptúrákat adok, amelyekből megbízható módon ki lehetne
venni, hogy hogyan kell állnia egy bolygónak a horoszkópban
ahhoz, hogy a főbűnök egyikének a „jelöltjévé”
váljon. Sokkal inkább arról van szó, hogy bepillantsunk a
bolygók sötét területére, amely akár a legkedvezőbb és legjobb
aspektusok esetén is megnyilvánulhat az egyoldalúság és a
mértéktelenség következtében. |
|
|
|
|
|
|
|
| |
„A kisemberek
jellemzője, hogy elbizakodottá lesznek, midőn észreveszik, hogy szükség van rájuk.”
(Friedl Beutelrock) |
|
|
kevélység (Nap) |
|
| |
Kevélység: arrogancia,
önelégültség, hiúság, büszkeség
Létezik egészséges büszkeség, amelyet boldog megelégedettségként
tölt el bennünket, ha elértünk valami értékeset. A beteges büszkeség,
a kevélység ezzel szemben nagyképűségben, illetve önelégültségben
mutatkozik meg, és szélsőséges esetekben nagyzási hóborttá fokozódik.
Ez a főbűn a legelterjedtebb és rendszerint az első helyen említik,
annak megfelelően, ahogyan asztrológiai megfelelője is –
a Nap – mint a legfontosabb bolygó mindig az első helyen
áll. Tipikus egó-betegségként, az én felfuvalkodottságaként
sokféle nevet kap ez az eltévelyedés, és önteltnek, arrogánsnak,
beképzeltnek, dölyfösnek, kényeskedőnek és nárcisztikusnak mutatkozik
meg, szájhősként, sztárként vagy fontoskodó alakként jelenik
meg.
A büszkeséget azonban nemcsak a tűz-elemben, különösen az öntudatos
Oroszlán-jegyben feltételezhetjük, sokkal inkább éppen az egó-gyengeség
miatt fejlődik ki. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelől
terhelhető, másfelől kellő mértékben hajlékony, addig egy éretlen
egó ide-oda ingadozik a kőkeménység és a viaszos lágyság pólusai
között. Olykor tapintatlan, lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki
és tele van teljhatalmi képzetekkel, s aztán ismét hiú és érzékeny,
mint egy primadonna, legyen akár nő vagy férfi, aki folytonosan
meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus reakciómódjában
nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá,
mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint
szükségtelenül elnyújt.
A kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában
látszólagos ellentétében is megjelenhet: nagymértékű szerénységben
és szemérmes igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet
el bennünket, ha nem vagyunk büszkék. Egy valami közös a kevélység
minden formájában: az a mély, időnként csak titokban vagy messzemenően
tudattalanul megélt érzés, hogy egészen különlegesek vagyunk.
Így tehát nem is csodálkozhatunk azon, hogy eme legelterjedtebb
halálos bűn következtében kivétel nélkül minden ember kivételnek
tartja magát. A kivételek pedig nem az általános érvényű feltételekhez
viszonyítják magukat, hanem magától értetődő módon igényt tartanak
külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön
státusszal rendelkeznek. Ez természetesen makacs problémákhoz
vezethet, ha például azt hiszik, hogy egyszerűen okosabbak másoknál,
és ezért mindenféle kétkedéstől mentesen belebocsátkoznak olyan
üzelmekbe, amelyekről semmi fogalmuk nincs. Vagy ha például
túl különlegesnek tartja magát ahhoz, hogy kitanuljon egy szakmát,
mert hát, ugye, zseninek született, vagy ha kusza gondolatmeneteit
szívesen adja elő filozófiaként és nem képes megérteni, miért
nem figyeli a világ a nagy igazság visszafogott lélegzetével.
Életveszélyessé akkor válik ez, ha túl különleges ahhoz, hogy
problémái legyenek, és ezért senkivel sem beszél azokról, nemhogy
felkeressen egy terapeutát vagy egy orvost. S hogy mily sok
szükségtelen bosszúságot szerzünk magunknak a mindennapokban
ezzel a magatartással, azt mindenki tudja, aki nem tartja szükségesnek,
hogy elolvassa a használati utasításokat. A legszívesebben azonban
az autarkia álmát álmodja a büszke egó, amely álom a tökéletességre
való törekvés vagy a megvilágosodás utáni folytonos vágyakozás
mögé rejtőzik el. Alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül,
hogy a szülött a megcélzott állapottól azt reméli, hogy végre
megszabadulhat az evilági feltételektől, zárt rendszerként önmagában
nyugodhat, és ezért senkire sincs szüksége, senkitől sem kell
segítséget kérnie, soha többé nem él meg függőséget, tehetetlenséget
vagy sérüléseket.
Mindezek az egó nagyon is emberi szüleményei, amelyeknek mindazonáltal
semmi közük a megvilágosodáshoz. Az az ember viszont, aki azt
hiszi, már olyan „messzire” jutott, hogy a dolgok
fölött áll, és természetesen minden olyan dologért kár neki
erőfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé megvilágosodottaknak
még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektől fosztja meg
magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie.
Ez gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által
egyre jobban és jobban kivonul az életből. Az elevenség ára,
amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, magas: a meghajlás
hiányos képessége egyáltalán nem is teszi lehetővé, hogy fontos
tapasztalati területekre lépjünk.
Oskar Adlernek, a huszadik század egyik neves asztrológusának
köszönhetjük a Nap és a Hold együttműködésének szemléletes képét.
E két bolygó erőjátékát olyan hőlégballonhoz hasonlította, ahol
a Nap a felfelé törő erőt testesíti meg, a Hold pedig az ellensúlyt,
vagyis földhöz kötődő természetünket. Helyes keverés esetén
lassú, ám folytonos felfelé haladó fejlődésre kerül sor, amely
egy egészséges érési folyamatnak felel meg. Mivel a Nap arra
hajlik, hogy a dolgok fölött lebegtessen bennünket, ha túlsúlyba
kerül, akkor elemelődünk és kiszakadunk a földi mélységekből.
Ha viszont a Hold-erők hangsúlyosak, akkor földhözkötöttségünk
oly nagy, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlődés nem megy
végbe, de a problémamezők legyőzése sem. A szülött pusztán ösztöntermészetének
fogságában marad, és úgy érzi, életproblémáinak tehetetlenül
ki van szolgáltatva és többnyire szenved. Pontosan ez a következő
eltévelyedés problémája.
Kérdések:
1. Hol vagy milyen körülmények között lenne számomra borzalmas,
ha segítséget kellene kérnem?
2. Milyen gyakran tekintek valamit zaklatásnak?
3. Mikor bizonyítottam be valakinek öntelten, hogy nincs rá
szükségem?
4. Milyen területekről vonultam vissza rezignált büszkeséggel?
5. Mikor és hol nézek le olyan embereket, akik még nem jutottak
el a szintemre?
6. Milyen gyorsan háborodom fel?
7. Mennyire esik nehezemre segítséget kérni? |
|
|
|
|
|
|
|
| |
„Valójában
teljesen más vagyok, csak hát oly ritkán tudom megmutatni!”
(Ödön von Horváth) |
|
|
restség (Hold) |
|
| |
Restség: szeszélyesség,
felelőtlenség, közönyösség, reménytelenség
Ezt a főbűnt sokszor kinevetik, mivel az emberek azt gondolják,
hogy minden bizonnyal kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan
ambícionisták találták ki. Ám itt nem arról a lustálkodásról
van szó, amely élvezetet okoz, nem arról az „időkérésről”,
amelyet valóban megérdemlünk. Ha valaki valódi pihenőt tart,
annak semmi köze nincs az itt felsorolt restséghez, különben
ezt a halálos bűnt – hasonlóan a pihenéshez – napjainkban
a kihalás veszélye fenyegetné. E mögött a hibás magatartás mögött
sokkal inkább az húzódik meg, hogy képtelenek vagyunk elérni
valamit, mivel hiányzik hozzá az erőnk és a kitartásunk. Ehelyett
inkább előbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza,
a krónikus kedvetlenség állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve
hagyjuk elmenni magunk mellett az életet.
Folytonos elégedetlenség mindazzal, amit talál, állandó ócsárolás,
valamint az a képtelenség, hogy valamin változtasson szintén
tipikus szimptómák, csakúgy, mint a kitartó tagadása annak,
hogy megérdemli az életet. Máskülönben az energiájából csak
annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa vagy
az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban
változtasson.
Éppen ebben tükröződik az asztrológiával való párhuzama. Míg
a Nap egyenességünket és akaraterőnket testesíti meg, amely
ellenállásba ütközvén növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus
természete olyasfajta ingatag energiának felel meg, amely inkább
látszatvalóságokban keres menedéket és csodás megoldásokat remél.
Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem tesz azért,
hogy leküzdje a belső „gazfickó”-t és valamit alapvetően
megváltoztasson. Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak,
vagy a negyedéves akciók látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor
például a saját szűk területén (saját négy fala közt) hatalmas
energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután mintegy
az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten
hátradőlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésről
lépésre ismét teret nyer, egészen a következő negyedéves akcióig.
Sajnálatos módon ez a halálos bűn – a többihez hasonlatosan
– csak ritkán párosul a saját hibánk belátásával. Még
ott is, ahol az önmagunknak tett szemrehányások valóságos tirádáira
kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak maradnak, mivel megrekednek
a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is megváltoztatnának.
Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors aljasságának
tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások
sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerűen
kedvezőbb kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat,
protekciót vagy éppen szerencsét, amelyről Jean Cocteau találóan
a következőt mondja: „Hinnünk kell a szerencsében, máskülönben
hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét, akiket nem szívelünk?”
Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás
épp oly magától értetődő módon tartozik ehhez a halálos bűnhöz,
mint mások hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve
egy olyan keverék, amelyből végezetül mélyről fakadó kárörvendés
szintúgy előjöhet, mint depressziós állapotok és mérhetetlen
reménytelenség. Az elevenség ára, amelyet ez a halálos bűn követel,
nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa, reménytelen
elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított
lehetőség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára
kerül. Életünk előrehaladtával azonban mindannyiunk számára
egyre fontosabbá válik, hogy ezt az egyenleget pontosan szem
előtt tartsuk. Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg ne gyűljön
össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetőségek
mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez
az egyenleg sokkal attraktívabb, mint a megélt élet összege,
akkor elkeseredettség, neheztelés és rosszakarat van előirányozva
életünk második felére.
Kérdések:
1. Mi az, amit a sok nekifutás ellenére a mai napig nem valósítottam
meg?
2. Milyen nagy „nem megélt” életem kontója?
3. Kínos-e nekem, ha a beszélgetés olyan témára terelődik, amelyet
voltaképpen már rég el kellett volna intéznem?
4. Hol áltatom vagy csapom be magam azon hitemmel, hogy „tulajdonképpen”
már sokkal előrébb tartok? |
|
|
|
|
|
|
|
| |
„Az irigy
embereknek kétszeresen nehéz: nemcsak a saját szerencsétlenségükön bosszankodnak, hanem mások szerencséjén is.”
(Hippias) |
|
|
irigység (Merkúr) |
|
| |
Irigység: féltékenység,
káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyűlölet
A harmadik halálos bűnt, az irigységet vagy a féltékenységet,
mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális
értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást
tekinthető agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon
vannak e területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban
is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás,
ezzel szemben nem tartoznak a halálos bűnök közé, még akkor
sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettől,
és ezzel együtt a közép és az út felismerésétől.
Ezt a problematikát egy egészen egyszerű képpel tehetjük szemléletessé.
A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb eső bolygó olyan közel kering
a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található
meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében
állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király,
a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban,
hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban
és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthető.
A legnagyobb zsarnokok is ősidők óta szívesen vették udvaroncaik
hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire
szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerő
képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól,
hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítő híreket feltálalja.
Sokkal inkább kiszűri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig
gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket
a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat,
amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan
visszatart az önismerettől és utunk felismerésétől. Az élethazugság
ennek ellenére nem tartozik a halálos bűnök közé.
A féltékenység sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor
romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz
szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél
kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire
jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki,
tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.”
Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlő azzal, hogy rendbe tettük, hanem
csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már)
nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben,
hiszen a „gyilkos” halálos bűnökhöz tartozik. A
gyilkosságok számottevő része valóban a számlájára írható.
Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett
büszkeség következtében fejlődik ki, és egyfajta ösztönként
mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag
jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás
teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni,
hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol,
s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben
akkora romboló erő lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat
is szétrombolhat, mivel a teljesen hű társ előbb vagy utóbb
megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie,
vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly
annyira meg van győződve a másik hűtlenségéről, hogy a társ
egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bűn sokszor
éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik
pusztán a szerelemre.
Irigység formájában előbukkan szomszédok, barátok és testvérek
között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd
autója, egy barát boldogsága, nővérünk szépsége, a kollégánk
előléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár
megnyerő bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító
ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított
irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe
burkolózik, úgyhogy az irigykedő valójában nem is tudja, mit
tesz, sőt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni.
Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat
és az őszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt,
amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük
valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgező
légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak.
Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító
is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt
minden életörömtől, és leplezetlen gyűlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem
a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál
találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes
karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-ből,
midőn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentő beszámolóit.
Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes
életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.
Kérdések:
1. Előfordul-e, hogy semmiképpen sem kívánok valamit egy embernek?
2. Mikor okoztam valakinek „teljesen tárgyilagosan”
rosszat?
3. Mik voltak a valódi indítékaim?
4. Előfordul-e, hogy mások szerencséje, sikere, gazdagsága felborítja
lelki békémet?
5. Mikor okozott nekem örömet mások balszerencséje?
6. Mikor tölt el (töltött el) a gyűlölet?
7. Mennyire nyűgöznek le a katasztrófa-beszámolók? |
|
|
|
|
| |
|
|
| |
„Az evilági létezés összes
baja a mohó vágyból ered.”
(Buddha) |
|
|
bujaság (Vénusz) |
|
| |
Bujaság: mohóság, a pazarlás
szenvedélye, hatalomvágy, szexuális őrület
A negyedik halálos bűnt, a bujaságot a Vénusz-hoz rendeljük.
Többnyire a testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként
kinevetjük és jelentőségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem
korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. A bujaság azt
jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtető objektumának
oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg
újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és
ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne.
Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthető ki és minden
egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés
útja a következőképpen jellemezhető. Éppen úgy, ahogyan az a
kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb
szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság
is nagyon gyorsan átvezet a minőségtől a mennyiséghez, az élvezettől
a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb
időn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a
pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet,
hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul,
mivel a megélés kényszerű ellaposodása nem teszi lehetővé a
mély kielégülést.
Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa,
amelyet a Vénusz annyira szeret. És ezért éljük meg az egész
világot előbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus
csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés
rosszindulatú elkeseredéssé, gyűlöletté lesz, amelyet minden
olyan objektumra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tőlünk
vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor
szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk,
nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk,
amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.
Kérdések:
1. Mi az, ami folytonosan béklyóba köt és olyan dolgokra bír
rá, amelyeket tulajdonképpen (már) nem akarok megtenni?
2. Mely területen vétem el újra meg újra a célt, a helyes mértéket?
3. Miben vagyok megszállott? Kábítószer, játék, computer, evés,
szex?
4. Hol érzem azt, hogy belül érzéketlen lettem? |
|
|
|
|
| |
|
|
| |
„A pusztítás a reményt
vesztettek és megnyomorítottak kreatív tette, az a bosszú, amelyet a meg nem élt élet önmagán vesz.”
(Erich Fromm) |
|
|
harag (Mars) |
|
| |
Harag: düh, pusztító vágy, bosszúvágy
A Mars-nak megfelelő halálos bűn a harag, a düh. Egyik legszélsőségesebb
formáját „ámok”-nak nevezzük, ami egy maláj szó
a harag kifejezésére. Teljesen nyilvánvaló, hogy a „gyilkos"
halálos bűnök közé tartozik, mivel spontán kitörése gyakran
épp úgy veszélyezteti a saját, mint mások életét. A düh kitörő
erővel bír, ami elhomályosítja a tudatot és haragra lobbantja
a lelket. Legkönnyebben a tömegtudat mélyéről tör elő váratlanul,
amikor is előre nem látható módon az önmagukban civilizált egyénekből
uszító bandát csinál. Ha féltékenységgel és megsértett büszkeséggel
párosul, bosszúvágy lesz belőle, rendkívül destruktív energia,
amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen a harag az
a szó, amellyel az Illiász kezdődik, amelyben Homérosz Trója
pusztulásáról beszámol.
Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegű,
addig szubtilis formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít,
gyakran félreismerik. Ezt a fajta destruktív energiát, amely
másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán úgymond közvetetten
kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsősorban
abban fejeződik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak
épp oly értelmetlenül, mint rosszmájúan elrabolja az idejét
- életükből visszahozhatatlan éveket vesz el. Mindenféle provokáló
piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató, végeláthatatlan
sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú
nehézkessége is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál
a fizetés körüli idegölő várakozás.
Rendkívül elegánsan el tud rejtőzni ez a destruktív energia
a nem-értés ártatlan mezében. Aki tartósan nehezen ért meg dolgokat
és beszélgető partnerét folyamatosan udvarias formában arra
kéri, hogy egy önmagában egyszerű tényállást újra meg újra magyarázzon
meg neki, előbb vagy utóbb dühbe hoz másokat. Az a fajta szadizmus,
amelyik ebben a magatartásban megjelenik, eklatáns módon nyilvánul
meg abban az értelmetlen pusztításban, amelyet azok a számítógépvírusok
visznek végbe, amelyeket cinikus módon „I love you”
néven terjesztettek szét a világban.
Mindenekelőtt akkor, ha ez az erő – tehetetlenség, gyávaság
vagy erkölcsi aggályoskodás következtében – nem nyilvánulhat
meg kifelé a düh voltaképpeni forrásával szemben, befelé fordul
és önpusztítóvá lesz. Ekkor például munkamániaként saját testünk
kizsákmányolásához vezet, erről vallanak a büszkeség jegyét
magukon viselő emberek szívinfarktusai, mint egyfajta érdemrendek.
Vagy a szerelmi csalódás fázisain keresztül a tönkrement dolgok
romantikájához vezet, amelyben saját testünk meggyötrését, kimerítését
és túlhajszolását a legkülönfélébb kicsapongások révén mintegy
elégtételként éljük meg. S amit ezért a halálos bűnért feláldozunk,
az a békesség, az egészség és természetesen minden, ami egy
dührohamnál széttörik.
Kérdések:
1. Mikor lobbanok hirtelen haragra és csapnék oda a legszívesebben?
2. Hol állok bosszút (megsértett büszkeségemért), midőn barátságosan
rámosolygok valakire, ám hagyom éhen halni?
3. Milyen könnyen engedem, hogy a türelmetlenségemből vigyázatlanság
legyen?
4. Milyen gyakran hallanak engem szitkozódni?
5. Milyen gyakran állok bosszút úgy, hogy közben magamnak ártok? |
|
|
|
|
| |
|
|
| |
„Jóból is megárt a sok.” |
|
|
torkosság (Jupiter) |
|
| |
Torkosság: mértéktelenség
A Jupiter-nek megfelelő halálos bűn a mértéktelenség. Rokonságban
áll a bujasággal, így könnyen össze is téveszthető vele. Ám
míg ott a vágy egy gyönyört ígérő tárgynak szól, itt egyszerűen
egy válogatás nélküli magunkba tömésről van szó a következő
mottó alapján: „a túl sok nem elég”. Ahol a Jupiter
nem fejleszt ki valódi érzékiséget, ott elmerül az értelmetlen
bőségben, úgymint a mértéktelen evésben és ivásban, hogy ezzel
küzdje le belső ürességét. Eme halálos bűn ismertetőjegye egyfajta
negatív transz, kábulat, amely az értelmetlenség érzését leplezi.
Ezt szolgálja mindaz, amit mértéktelenül fogyasztunk, legyen
az akár órák hosszat tartó tévézés, állandó zenehallgatás, számítógépes
játékok, szörfözés az interneten, maguk a könyvek, ha mértéktelenül
olvassuk őket, eltérítenek minket attól, hogy reflektáljunk
a tartalmukra és észrevegyük az értelemre irányuló, mélyre hatoló
kérdéseket.
Az a folyamatos ingeráradat, amelynek a modern társadalomban
kitesszük magunkat, nagymértékben hozzájárul ehhez a transzhoz.
De a munkalkoholista is, aki túldolgozza magát, hogy belső ürességét
ne érezze, és nem tud betelni azzal az érzéssel, hogy fontos,
ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, csakúgy mint a mániás
vásárló és az, aki mértéktelenül meditál; hiszen ez mind eljuttathat
egy olyasfajta transzhoz, amely a mélyebbre hatoló, az értelmet
kutató kérdéseket elfedi. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy
állandó meditálással rendszeres befizetéseket eszközölhetünk
megvilágosodás-számlánkra, ami azonban egyértelműen mint „ámító-számla”
lepleződhet le. S hogy mit jelent a túl sok a jóból, mindenki
átélheti, aki látja, hogy jóléti társadalmunkban a gyerekeket
nemcsak karácsonykor árasztják el úgy ajándékokkal, hogy már
semmi kívánságuk nem marad. Ekkor vágyak nélkül maradnak –
mindenesetre kéretlenül boldogtalanok lesznek. S amit eme halálos
bűnért feláldozunk, az a valóság megélése, hisz a valóságot
csak ködösen érzékeljük, valamint egy értelmesen megélt élet.
Kérdések:
1. Mi az, amivel nem tudok betelni?
2. Mi az, amit se hall, se lát módon tömök magamba?
3. Mivel kábítom magam?
4. Mely területen tűnik úgy számomra, hogy „minél több
- annál jobb”? |
|
|
|
|
| |
|
|
| |
„A fösvény számtalan végrendeletet
készít. Vonzza őt, mint egyfajta pénzkiadás, amelyről tudja, hogy úgysem
éri meg.”
(Sigmund Graff) |
|
|
fösvénység (Szaturnusz) |
|
| |
Fösvénység: kapzsiság
A hetedik halálos bűn, amelyet a Szaturnusz bolygóhoz rendelnek,
a fösvénység. Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni
akarásával” az alapprobléma itt abban rejlik, hogy nem
akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin.
Ily mód a fösvény emberből zsarnok lesz, aki mindig mindent
magának akar megtartani. Az őrültség mindazonáltal abban áll,
hogy a begyűjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és főleg
nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzéből, ami önmagában
egy hatalmas potenciált képez, egyszerűen holt papírok és érmék
halmaza lesz.
A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem
kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenően megakadályozza
a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is.
Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi
támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségről. A fösvénység
mindenféle segítőkészségtől oly mértékben megfoszt, hogy még
egy egyszerű tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény
embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert
fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit.
Így közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse
magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban
elszigetelődjön és minden iránt az életben elveszítse az érdeklődését,
kivéve a vagyona iránt, amelyet azonban soha nem használ ki.
S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan „hosszabbíthatná
meg" ki nem használt életét, midőn egy nap örökül hagyja
a vagyonát. Mivel azonban a lehetséges örökösök és azok gyermekei
újra meg újra méltatlannak bizonyulnak, mert fantáziájában semmi
más buzgóságot nem ismernek, mint összespórolt vagyonát dínomdánom
közepette eltékozolják. Manapság egyre gyakrabban kerül sor
alapítványok létrehozására, amelyek több előnnyel is járnak:
a jogszabályok segítségével a vagyon efféle felélését messzemenőkig
meg lehet akadályozni, az örökösödési adót teljesen vagy legalább
részben meg lehet spórolni, és az alapítványok mindenekelőtt
a fösvény ember nevét viselik, akit így bizonyos mértékig megörökítenek.
Az ár, amelyet ezért a halálos bűnért fizetünk, az, hogy élő
holtak leszünk.
Kérdések:
1. Mi az, amit semmiképp sem tudok mással megosztani?
2. Mi az, amire vágyok, ám nem engedem meg magamnak, bár könnyen
megengedhetném?
3. Hol és mit halmoztam fel egyszerűen a felhalmozás kedvéért?
4. Eladtam-e a lelkemet valami biztonságot adó dologért?
5. Mely területen élek a lehetőségeim alatt? |
|
|
|
|
| |
|
|
| |
„Az ember nagy bűne, hogy
minden pillanatban visszafordulhatna és mégsem teszi meg.”
(Martin Buber) |
|
|
mit tegyünk? |
|
| |
Ha áttanulmányoztuk a bűnök eme katalógusát, és néhány, esetleg
mindegyik eltévelyedésben magunkra ismerünk, akkor természetesen
felmerül bennünk a kérdés, hogy mit tegyünk, mit tehetünk. Bízzunk
az ellenszerben, a hét erényben, amelyeket az egyház folytonosan
ajánl nekünk? Ekkor a büszkeséget alázattal gyógyítjuk, a renyheséget
szorgalommal, az irigységet embertársi szeretettel, a bujaságot
erkölcsösséggel, a dühöt szelídséggel, a torkosságot absztinenciával
és a fösvénységet szegénységgel. Bizonyára ebben a felfogásban
is rejlik némi igazság, mint minden ősi, ránk hagyományozott
dologban.
Ám mennyit használ valójában, ha büszke emberként feltesszük
magunkban, hogy mostantól alázatosak leszünk?
Mennyi időbe telik, míg alázatosságunkra büszkék nem leszünk?
S a torkosságból valóban át kell esni a másik extrémitásba,
az absztinenciába, a bujaságból az aszkézisbe?
Ha ezek az erények mint egyfajta érési folyamat eredményei szinte
maguktól bekövetkeznek, akkor minden bizonnyal jelentősek és
nemesek. Ha azonban erőszakosan belekényszerítjük magunkat egy
szoros fűzőbe, a régi problematikát nem oldjuk meg, csak elrejtjük
és elfojtjuk. S ez azt jelenti, hogy régi eltévelyedéseinket
tudattalanul továbbéljük, ami inkább továbbront a helyzeten,
hiszen ismeretes, hogy a belátás és ezzel együtt a tudatosodás
jelenti az első lépést hibáink kijavításához. Számomra hasznosabbnak
tűnik egy másik gondolat: a teremtésben semmi sem jó vagy rossz
önmagában véve. Egyedül a mérték dönt. Túlzott mértékben a legjobb
dolog is rosszá válik, ezzel szemben viszont megfelelő hígításban
még a legerősebb méreg is gyógyszer lesz.
E tekintetben az számít tehát, hogy visszataláljunk a helyes
mértékhez, a középhez. Ehhez a másik szélsőségen átvezető kerülőút
is lehet alkalomadtán a helyes út. Minden bizonnyal segít azonban
a tudatosítás, ami rögtön éberré tesz minket, ha megszokásból
ismét a következőket gondoljuk vagy halljuk:
–
„Nélkülem! Ez csak a káromra lesz. Ebbe még egyszer nem
megyek bele.”
– „Mindez nem ér annyit.”
– „Ez nekem kell. Bármi áron!”
–
„Többet akarok.”
– „Hogyhogy ő
és nem én?”
– „Kikészítem!”
– „Mit akar már megint tőlem?”
Mindeközben persze szem előtt kellene tartani, hogy a kislépések
fontosak, mivel önmagunk túlértékelése nagyon gyorsan kudarchoz
és elbátortalanodáshoz vezet.
„Hiszen
az emberek és az autók abban hasonlítanak, hogyha rakománnyal
vagy bűnös szenvedélyekkel vannak megterhelve,
nehéz le-, illetve
megfékezni őket.” (Heinz Erhardt) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
