Egy embertársunkkal történő találkozásunk teljesen viszonyítás nélküli lenne, és semmiféle teremtő jelleggel nem bírna, ha a másik félre csak, mint egy állóképre tekintenénk. Ha teremtő módon lépünk kapcsolatba vele, akkor „fantáziálunk” róla és gondolataink a lehetőségei körül keringenek. Különböző képek merülnek fel bennünk az érintettről és a lehetséges kapcsolatról. Ezek a megajánló fantáziaképek gyakran nagyon távol állnak az úgynevezett valóságtól; ám „épp oly valótlanok és épp oly igazak, mint a mesék és a mítoszok.” Ezekben a „fantasztikus” képekben ragadjuk meg a másik ember lényegét, s ezek a fantáziaképek hatással vannak embertársunkra és felélesztik potenciális életlehetőségeit. Ez akkor is így van, ha nem verbalizáljuk ezeket a képeket, melyeket akár pozitív projekciónak is nevezhetnénk.

A hétköznapi kivetítéseknél a magunkra vonatkozó vagy az élettörténetünkkel összefüggő képeket, problémákat és lehetőségeket vetítjük rá a társunkra. Ezeknek a képeknek nem sok közük van a partnerhez. Viszont az úgynevezett pozitív kivetítések („alkotó jellegű fantáziaképek”) a partner lényére vonatkoznak; szimbolikus-mitologikus formában tárják elénk életlehetőségeit.

Hogy fantáziaképeink önmagunkra hatással vannak, az talán szinte evidenciának mondható. Azt már talán nehezebb elképzelni, hogy a társról alkotott fantáziaképeink a társra is befolyással vannak, anélkül, hogy kimondanánk őket. Pedig úgy tűnik így van. A jungi pszichológia éppen ezért két ember kapcsolatán nemcsak két tudat kapcsolatba lépését érti. Ha két ember összekerül, akkor a két psziché teljessége kerül kapcsolatba egymással. Tudat és tudattalan, kimondott és ki nem mondott dolgok, minden hat a társra.

Hogyan történik mindez? Nem tudhatjuk pontosan, csak különböző elméleti modelljeink vannak rá. Viszont újra meg újra tapasztalhatjuk, hogy az egyes ember teljes pszichéje minden vágyával, fantáziaképeivel, érzéseivel és érzelmeivel, egész tudatával és tudattalanjával hat a másik félre, még ha azokat nem is tudatosítják magukban, nem is beszélve a az egyébként kimondandó, de mégis elhallgatott mondatokról. Hamvas Béla ennek kapcsán a Karneválban „paplan alatti én”-ről ír, meg a minden mondatunkban ott rejtőző „zárójelek”-ről. Ám, ha figyelmesek vagyunk, akkor újra és újra feltűnik az a tény, hogy két ember között jelentősen több játszódik le és cserélődik ki, mint amennyit szóban közölnek egymással vagy tetteikkel kifejeznek.

JA kommentár: A jungiánus asztrológia a fentiek miatt (is) a Radixok összevetésénél különbséget tesz a tudat közeli és tudattalan jellegű konfliktusdinamika (kölcsönhatás) között.

Tick Ervin [asztrológus, szomatodráma játékvezető] | Ihletet adó forrás: Adolf Guggenbühl-Craig |
Kép: © Elif Orhan

Share This