A szeretet melegére való sóvárgás ez, amely sokkal több sors titkos rugója, mint ahogy gondolnánk –

„Engedelmével figyelmét felhívom arra, hogy olyan rendkívül kevesen vannak, akik, mondjuk így, nincsenek legalábbis egy kicsit odakozmásodva –

A vöröshajú nem felelt mindjárt.

Odakozmásodva? Hogyan érti ezt?

Igen közeli esetek egész seregéről tudnék beszélni önnek, de most csak a legközelebbiről szólok. Nézze meg ezt az urat, aki ön mellett fekszik, és úgy tesz, mintha aludna. Ennek az úrnak neve Episztemon, egyébként közhivatalnok. Különös ember. Az orvosokat kora gyermekségétől kezdve a betegségek és nyavalyák egész seregével lepte és lepi meg szüntelenül. Volt sánta, volt vak, volt béna, volt húsiszonya, tér- és víziszonya, dadogott, reszketett a feje, a térde, sőt egyszer egészen rövid ideig süketnéma is volt, de ezt hamarabb feladta, mert a dolog nagyon nehéz és tagadhatatlanul veszélyes is volt. Episztemon úr jelenleg süket. De ön hibát követne el, ha azt hinné, hogy nem hall. Hall ő, kérem, minden szót, s persze azt is hallja, amit róla beszélek –

A segédfogalmazó valamit mondani akart.

Ez így, szólt, egészen sajátságos, mondhatnám –

Nos?

Valami kedélybetegség –

Azt hiszem, ön helyes irányban tapogatózik. De hallgasson meg végig. Én Episztemon urat már tíz évnél hosszabb ideje kezelem –

Ön orvos?

Toporján Antal törzsorvos vagyok.

A segédfogalmazó megdermedt.

Az orvos vállat vont és intett.

Never mind, ahogy az angolok mondják. De hadd folytassam elbeszélésemet. Episztemon úr három hónappal ezelőtt egyik napról a másikra megsüketült. Igen, tökéletesen süket lett, olyan süket, amilyen süket csak a szimuláns lehet. Ez, kérem, nem szélhámosság. Egyáltalán nem. Episztemon úr jellegzetesen olyan ember, aki, ahogy én szeretem mondani, oda van pörkölődve. Ha ön azt mondaná neki, hogy jó napot kívánok, ő rendkívüli előzékenységgel óráját elővenné, és azt mondaná, tizenegy óra negyvenöt. Tökéletesen jól játszik. A süketeknek még azt a szokását is megtanulta, hogy süketségüket igyekszenek palástolni. Episztemon úr jó pszichológus, mint általában azok, akik oda vannak kozmásodva, mind jó pszichológusok.

Toporján friss cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán sima hangon folytatta.

Mivel ebben az esetben magam tehetetlen voltam, két nappal ezelőtt elutaztunk, elvittem őt jó nevű ideggyógyász barátomhoz. Ez a barátom igen józanul kifejtette, hogy a süketség, vagyis a kozmásodás jelen fázisa sem ön-, sem közveszélyes, és legjobb, ha Episztemon urat ebben egyáltalán nem háborgatjuk. Ne zavarjuk őt, mondta, ebben az aránylag ártalmatlan szórakozásában, nehogy valamely veszélyesebb szerepre vállalkozzék. Hiszen el lehet képzelni, hogy ha süketségét feladja, kleptomániás lesz, vagy titkos kéjelgő, vagy morfinista, sőt ki tudja? Valószínűleg átöröklött vagy még a csecsemőkorban szerzett súlyosabb természetű válság következményeiről van szó. Az sem lehetetlen, hogy arról a bizonyos Sehnsucht nach der Liebéről, amelyről Goethe beszél, s melyet Thackeray a Hiúság vására című regényében oly pompásan használ fel. Ismeri? Ajánlom, olvassa el. A szeretet melegére való sóvárgás ez, amely sokkal több sors titkos rugója, mint ahogy gondolnánk –

Amiről ön beszél, szólt a segédfogalmazó, hogy is mondjam csak –

Ha unja, csak szóljon, és feküdjön le aludni –

A törzsorvos elgondolkozva cigarettázott, és a füstöt nézte. A vonat most megállt, de már egy perc múlva ismét elindult az éjszakába.

Igen, a magam részéről azt hiszem, hogy amiért bennünket nem szeretnek eléggé, vagy talán: az a hitünk, hogy bennünket nem szeretnek, sok egyébként megmagyarázhatatlan tettünket érthetővé teszi. Nemcsak nőknél van így, akik úgy látszik, e nélkül a szeretet nélkül nem is tudnak élni, vagy ha igen, csak az őrület különleges formái között. Ez az eset férfiaknál is gyakori, és olyan alakot is ölthet, mint az Episztemon úrnál tapasztalható.

Toporján Antal ismét kisebb szünetet tartott.

Ideggyógyász barátom fölöttébb megszívlelendő véleménye az volt, hogy azok a rendellenességek, amelyeket kedélybetegségeknek nevezünk, igen fontos igényeket elégítenek ki. A betegségek okozta rendkívüli feszültségeket, mondjuk az emocionális szenzációkat, ha a betegtől elvesszük, semmivel sem tudjuk pótolni. Ezért, nehogy a beteg a rosszat még rosszabbal helyettesítse, a leghelyesebb ezeket a betegségeket meghagyni, főképpen ha nem ön- és közveszélyesek. Episztemon úr esetében ideális lenne a zavart valamely apró visszásságra vezetni, mondjuk arra, hogy reggel csak huszonhat fokos vízben tudjon mosdani, és különös aggodalommal mosná meg mindennap a térdét. A rigolyák általában ezt a nevezetes szerepet töltik be, az emocionális szenzációk iránt való szükségletet elégítik ki olyanoknál, akik, mondom kicsit, nem veszélyes mértékben oda vannak pörkölődve. Ha a baj súlyosbodna, fel kellene készülni arra, hogy egy napon Episztemon úr például kolosszális terveket kezdene építeni az egyetemes emberiség életrendjének megreformálására, s így számtalan komoly baj előidézője lenne. A magam részéről tehát azon vagyok, hogy a betegséget ne vegyem el, hanem azt lehetőleg semleges területre vigyem át –

Ön szerint valamely átöröklött vagy csecsemőkori odakozmásodás –

Nem, uram, én ilyet nem hiszek. A magam részéről én óvakodok attól, hogy ilyen másodlagos természetű megfigyelésekből egyetemes érvényű elméleteket építsek –

Nem értem –

Fel kell tennünk, szólt a törzsorvos, hogy Episztemon úr rendellenességei nem zsírpecsétek a ruhán, amelyet itatóspapírral és forró vasalóval ki lehet venni –

Belső –

Ezt a szót talán hagyjuk. Belül, kérem, szervek, izmok, sejtek, csontok, mirigyek, rostok vannak. Azok a dolgok, amelyekről az imént szó volt, nem kívül vannak, vagy belül, mert nem tartalmak, hanem principiális tényezők legalábbis –”

© Hamvas Béla: Karnevál (részlet) | Kép: © Paul Le, Catherine Renzzeti, Audrey Herrmann
Share This