Évek óta tulajdonképpen nincsen asztrológia könyv a polcomon. Bedobozolva pihennek az íróasztal alatt. Évek óta tudom, azok a könyvek pusztán száraz használati utasítások egy önismereti modellhez. Hasznos könyvek…, ahhoz hogy rutinos szakbarbár legyél, de a lelket nem mozgatják meg. A lelket nagy írók nagy könyvei mozgatják meg. Esszék, tanulmányok, fejlődésregények adják az igazi töltekező forrását a munkámnak, mind az oktatásban, mind a konzultációk során. Mint például Márai Sándor…

„A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.

Vadászok és vadak szeretik ezt a pillanatot. Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdő illata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények, az állatok s az emberek is. Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.

Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyaghoz kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát. A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.

Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit ez a szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok. Az álom, a vágy, a hiúság, az önzés, a kéjsóvár kandüh, az irigység, a bosszú indulata úgy lappanganak az emberi éjszakában, mint a puma, a keselyű, a sakál a keleti éjszaka sivatagában.

S vannak pillanatok, mikor már nincsen éjszaka és még nincsen nappal az emberi szívben, mikor a fenevadak előmásznak a lélek odvas rejtekeiből, mikor megmozdul szívünkben és mozdulattá alakul át kezünkben egy indulat, melyet hasztalan neveltünk és szelídítettünk éveken át, néha nagyon hosszú időn át… És minden hiába volt, reménytelenül tagadtuk önmagunk előtt ennek az indulatnak igazi értelmét: az indulat valóságos tartalma erősebb volt, mint szándékaink, nem olvadt meg, tömör maradt. Minden emberi kapcsolat alján van valamilyen tapintható anyag, s hiába minden érvelés, ügyeskedés, ez a valóság nem változik.(…)

S ha egy érzés, egy szenvedély teljesen eltölt egy emberi lelket, a lelkesedés mellett mindig a bosszúvágy is füstöl és parázslik az ilyen máglyarakás alján… Mert a szenvedély nem az értelem szavaival érvel. A szenvedélynek teljesen közömbös, mit kap a másiktól, teljesen ki akarja fejezni magát, teljesen át akarja adni akaratát, akkor is, ha nem kap cserébe mást, mint szelíd érzéseket, udvariasságot, barátságot vagy türelmet. Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.” (Márai Sándor)

Forrás: © Márai Sándor – A gyertyák csonkig égnek
Kép: © Claudio Errico – Deer in the forest

Share This