Mit kezdjünk azzal, hogy Don Quijote polcán ott van a Don Quijote első kötete…

Talán a dominánsan vizes karakterem miatt mindig is elbűvölt, hogy Don Quijote csak óvatosan veri a fejét a sziklába szerelmi bánatában, hiszen ez „csak egy regény”. De még inkább izgalmas amikor a Don Quijote második részében Don Quijote könyvtárában ott van a könyvespolcon a Don Quijote első kötete.

Ugyanez a borzongás fut végig rajtam, amikor az Ezeregyéjszaka több szálra bomló történeteiben egyszer csak eltévedek. De aztán jön a csúcspont, amikor a 602. éjszakán Seherezádé el kezdi mesélni az Ezeregyéjszaka meséjét. Azaz a szultán a saját történetét hallja.

Aztán arról is olvastam, hogy a Ramajána mítoszában a Ráma fiainak olvasókönyve a Ramajána mítosza. Azt hiszem egyszer ha megöregszem, erre a könyvre mindenképpen időt kell szánnom.

A Hamletben is az tetszik, hogy a Hamlet által meghívott színészek a Hamlet egy részletét adják elő Polonius „nagy örömére”. Még érdekesebb Tom Stoppard filmje: a Rosencrantz és Guildenstern halott. Ebben a filmben az egyébként két mellékszereplő főszereplővé avanzsál és az ő szempontjukból kísérhetjük végig a háttérből Hamlet történetét. (az hogy Richard Dreyfuss a filmben a vándorszínészek vezetője, sejteti hogy milyen fontos szerepet kap itt is a „színház a színházban” jelensége)

Hasonlóan fura film Robe-Grille Szép fogolynője. A történetben egy férfi álmába keveredünk bele, majd miután a film végén a főszereplő felébred és mi a nézők fellélegezhetünk, megjelennek a szereplők az álomból és kivégzik a férfit.

A szép fogolynő című filmet René Magritte néhány szürreális képe ihlette. Ennek ráadásul a címe is: A szép fogolynő (La Belle Captive)

És még sorolhatnám. Én például rendszeresen azt álmodom, hogy álmodok valamit („álom az álomban”), majd álmomban felébredek és azt hiszem, hogy fent vagyok. Így aztán az ekkor kezdődő történet félelmetesen reálisnak tűnik.

Vajon miért fura számunkra a „színház a színházban”, az „álom az álomban”, „kép a képben”, a „térkép a térképben”, „mese a mesében”. Mert, hogy nyugtalanító az biztos. Jorge Luis Borges erről azt írja: „az efféle megfordítások azt sejtetik, hogy ha lehetséges, hogy egy képzelet alkotta mű szereplői olvasók, illetve nézők, akkor az is lehetséges, hogy mi olvasók, illetve nézők merő fikciók vagyunk.”

Kép: © Carlos Palma – Bosquejo en la Mancha
Share This