„Homályos színek melankolikus sötétje zárja magába az akkordok belsejében a világos s a ragyogó színeket. Zárkózott, titkos szépség válik láthatóvá, mely környezetének akadályozó tényezői miatt nem tud szabadon kibontakozni.”

„1928-ban festőnövendékeim egyik osztályának harmonikus színakkordokat diktáltam. Zárt körfelületeket kellett festeniük belőlük tetszőleges nagyságú körszeletekkel. Akkor még nem közöltem velük a harmonikus színek definícióját. Körülbelül húszpercnyi munka után az osztályban nagy nyugtalanság támadt. Megtudakoltam tőlük az okát, s ezt a választ kaptam:
»Az a véleményünk, hogy a lediktált akkordok nem harmonikus színösszeállítások. Kellemetleneknek és diszharmonikusaknak érezzük őket.«
Azt válaszoltam: »Jó, fessen hát mindenki olyan akkordokat, amelyeket harmonikusnak és kellemesnek érez.«

Az osztály nyomban megnyugodott, és mindannyian azon igyekeztek, hogy bebizonyítsák, mekkorát tévedtem én a harmonikus színakkordjaimmal. Egy óra múlva azt mondtam, teregessék ki kész munkáikat a padlón. Tanítványaim, pusztán érzésükre hallgatva, mindannyian több hasonló akkordot festettek alapjukra. E lapok azonban mind nagyon különböztek egymástól. Tanítványaim csodálkozva állapították meg, hogy a harmonikus színakkordokról mindegyiküknek egészen másféle elképzelése van.

Hirtelen ötletnek engedve felvettem az egyik lapot, s megkérdeztem egy leányt:
»Maga festette ezeket az akkordokat?«
»lgen« – válaszolta.

Kiválasztottam egy második, harmadik és negyedik lapot, és mindegyiket odaadtam annak, aki készítette. Hangsúlyozni kívánom, hogy a lapok keletkezése közben be sem léptem a munkaterembe, nem tudhattam tehát, hogy melyiket ki festette. Tanítványaimnak most úgy kellett maguk elé tartaniuk lapjaikat, hogy egyszerre lehessen látni az arcukat és a színakkordokat. A kezdeti csudálkozást derültség követte, hiszen mindannyian észrevehették, hogy arcuk színbeli kifejezése különös módon megegyezik az általuk létrehozott színakkordokkal. Az izgalmas órát ezekkel a szavakkal fejeztem be: »Az, amit önök itt, külön-külön harmonikus színösszeállításokként kidolgoztak, az az egyes ember szubjektív érzése. Ezek a szubjektív színek.« Ezt az első kísérletet a következő években még nagyon sok további követte.

(Ahhoz, hogy az efféle kísérletek sikerüljenek, a festési feladatokat végrehajtó személyeket először általánosságban érzékennyé kell tenni a színek iránt. Ha nem foglalkoztak már előzőleg is intenzíven a színek lehetőségeivel, ha nem küzdötték át magukat rajtuk a gyakorlatban, ecsettel és festékkel, akkor nem is juthatnak megbízható eredményekre.)” (Johannes Itten)

Kép: © Johannes Itten
Forrás: Johannes Itten – A színek művészete (Göncöl – Saxum, 2002)

Share This