Bormester Mihály mondja a Karneválban:

„És mivel saját üdvükért folytatott harccal oly szenvedélyesen el vannak telve, észre se veszik, azzal, hogy önmagukért küzdenek, a másikat összetörik. Ezt én elég korán észrevettem, már házasságom legelső idejében, és elhatároztam, hogy nem fogok tolakodni. Félreálltam. Ezzel a félreállással az az átkozott látszat jár együtt, hogy én magamat a játszmából kivonom. A többit a vízben hagyom. Ironikus. Szívtelen. Holott mindössze bevallottam, nem vagyok képes arra, hogy a másik ember megváltója legyek. A magam életét teljes egészében a másik megváltására fordítani nem tudom. Szóval nem tudom megtenni azt, amit senki se tud megtenni, csak szájuk jár rettenetesen, és hazudnak. Mondom, én igyekszem tisztességesen hazudni. Én, mondom, lehetőleg, saját üdvömért loholva a másikat nem szívesen rúgom fel, csak ha sietek, akkor is, mondom, alázattal, és a dolog egy kicsikét mindig fáj, nem nagyon, de mégis. Politesse? Azt mondta? Szóval gyengédség. Mondjuk szociális charme.

Igyekszem tudomásul venni, hogy a másik ember léte, jelen körülmények között testisége, számomra szakrális tény. Gyermekkoromtól fogva idegent nem szívesen érintettem. Csak azt, akit szerettem. Ez az én privát kódexem első paragrafusa: csak annak testét érintsd, akit szeretsz. Az érintés számomra mindig borzadály volt. A megszólítás is. Sokáig azt hittem, hogy félek. Így is van, de szent félelem ez. Tapintat. Egészen különös szó. Több, mint érintés. Megtapintás, tapogatás. Érinteni lehet hanggal, sőt szemmel is, tapintani csak kézzel. A tapintat elképzelhetetlen jelentősége a szerelemben. A nőt tapintattal megérinteni. A tapintatlan emberek szörnyetegszerűsége. Akik tolakszanak. Az indiszkrétek. (…) Valakinek a zsebébe nyúlni. Paplana alá nyúlni. Borzalom ilyen emberrel (…) együtt élni.

Azt hiszem, Isten szocialitása a tapintat. Oly gyengéden érint, hogy észre sem veszed. Az ember, hogy itt él ebben a zárt testi tömbben, mint a begubózott hernyó, nekem mindig a szentség valamiféle megnyilatkozása volt, különösen a nők, akiknél ez a szentség éppen a lényeg, ez az, ami testük maga. Persze ebből skandalum lett. Az egész vonalon. Az ember rég leszokott arról, hogy önmagát szakrálisan értse meg. A test irtózat lett, bűn, sőt dolog. Legfeljebb ha megrúgják, vagy ha kivégzésre viszik. Én ezzel a tapintatommal eléggé egyedül voltam, és éppen a nők nem értették. Nem különös?”

Forrás: © Hamvas Béla – Karnevál
Kép: © Giuila Pesarin – MaOri Tango project 2013

Share This