Ez a cikk a „Rätsel Chiron – Was bedeutet er für die Astrologie?” (Chiron rejtélye – Mit jelent az asztrológia számára?) gyűjteményes kötet egyik írása. Forrás: Astrodienst. A könyv Chironnak az asztrológiában megnyilvánuló különböző oldalait tárja elénk. Tizennyolc jó nevű szerzőt kértek meg annak bemutatására, hogyan látják ők ma a Chiront. Nyilvánvalóvá vált, hogy még számtalan rejtélyt tartogat még számunkra. De talán éppen ez a feladata: kérdéseket feltenni és a dolgok átgondolására ösztönözni, hogy megtaláljuk a helyes megoldásokat.

Az asztroállítás

Senki sem akarja Chiront. Barátságos arccal közelít Uránuszhoz, ám ő elutasítóan reagál: Ha Chiron felém közeledik, még erősebb a szívdobogásom. Távolodjon el tőlem, mert fenyeget. Chiron láthatóan meglepődik, és így válaszol: „De hát nem kell tőlem félned. Törődni szeretnék veled.” Uránusz az állítás kezdetétől fogva nincs valami jól; úgy jellemzi az állapotát, mintha megkövült volna a szíve. Alig tud mozogni, mintha görcsben lenne, semmiképpen sem hasonlít egy eleven Uránuszra. Ám a képviselők közül egy sem veszi ezt észre, mindannyian magukkal vannak elfoglalva. Vénusz, az egyetlen további elem a horoszkópból, akit beállítottunk szenvtelenül néz befelé a körbe, a kliens „férje” (1) a kliens fókuszát bámulja szemrehányó tekintettel, nem igazán vesz tudomást arról, ami tőle jobbra és balra történik, a „ház” pedig csukott szemmel dülöngél előre-hátra. S itt van még a kliens „anyja”, ám ő is csak szomorúan tekintget hol a „házra”, hol a „partnerre”. Senki sem veszi észre, hogy Uránusz rosszul érzi magát, és ha észre is veszi, nem érdekli – még magát a fókuszt sem. Csak Chiron van itt. Uránusz viszont nem akarja őt. Megkérdezem Chirontól, milyen változást érzékel, tapasztalva Uránusz reakcióját. Chiron válasza: „Egyértelműen látom, hogy segítségre van szüksége. Úgy, ahogyan ő viselkedik, az Uránusz egyszerűen nem viselkedik. Itt valami nem stimmel. Valamit tennem kell, ám ő ezt nem hagyja, és kitér előlem. Pedig én egyszerűen csak jelen szeretnék lenni a számára (hogy segíthessek).” Chiron szavai azonban nem váltanak ki megértést vagy éppenséggel megkönnyebbülést Uránuszból, ellenkezőleg: még inkább feszültté válik.

(1) Az idézőjel azt jelenti, hogy ez esetben nem a valódi férj beszél, hanem a férj képviselője. A képviselő olyan személy, akit az a személy választ ki, aki az állítás segítségével szeretné a problémáját megjeleníteni, ő testesít meg bizonyos, a probléma szempontjából fontos aspektusokat. A képviselők megjeleníthetnek bizonyos személyeket, mint ez esetben, tárgyakat, mint jelen esetben a „házat”, vagy pedig elvont fogalmakat, mint később látni fogjuk, a „bölcsességet”. Az asztrorendszerű állításokban a horoszkóp elemeinek a képviselői is hozzájönnek, mint itt a Vénusz, az Uránusz vagy éppen a Chiron. A horoszkópállításokkal ellentétben csak azokra a tényezőkre állítunk, amelyek a probléma szempontjából elengedhetetlenek. Ezt egy előzetes beszélgetésben tisztázzuk a klienssel.

Számomra mint állításvezető számára azonban Chiron szavai megerősítik azt a gyanút, hogy az Uránuszra projektálódott valami, amivel dolgoznunk kell. Megkérem a fókuszt, hogy vegye fel a szemkontaktust az Uránusszal. Aztán az egyik kezemmel eljátszom (2), hogy az Uránusz mögött valami felbukkan, és ezt a gesztust a következő szavakkal kísérem: „Tegyük fel, hogy az, amit itt látsz, olyasvalami, amit eddig Uránusznak tartottál, ami most megmutatja magát” – az eddigi Uránusznak jelzem, hogy lépjen oldalra – „és így megjelenhet a tényleges Uránusz” – rámutatok a kezemre, ami most már láthatóvá válik – „mi változott meg a számodra?” (3)

(2) Csurgó Sándor (szakmai lektor) megjegyzése: A szerző az úgynevezett kataleptikus kéz technikát alkalmazta. Ezt szintén Mathias Varga von Kibéd és Insa Sparrer dolgozták ki. Lényege: az alkart és a nyitott tenyeret egy speciális állásban megmerevítve, tőlünk „függetlenné” tesszük. Ezzel nyerünk egy gyors tesztelésre alkalmas „új” képviselőt. Elsősorban összecsúszásoknál, projekcióknál alkalmazzuk, oly módon, hogy a kataleptikus kezet az adott képviselő mögé, elé, illetve síkjába helyezve kérdezzük az érintett képviselőt, hogy érzékel-e valahol változást.

 

(3) Az asztrorendszerű állítási munka a rendszerszemléletű szerkezetállításokon (SySt®) alapszik, ahogyan azt Mathias Varga von Kibéd és Insa Sparrer kifejlesztették és tanították, és amely a Steve de Shazer és Insoo Kim Berg szerinti megoldásfókuszú, rövid idejű terápia hagyományában gyökerezik. Az effajta állítási munka jelllemző ismertetőjegye az, hogy a különbségekre kérdez rá, és nem az állapotokra, a közérzetre. Nem azt kérdezzük tehát, hogy „Hogy vagy?”, hanem azt hogy „Milyen különbséget észlelsz (az előző állapotodhoz képest)?”

A fókusz zavartan szemlélte az eddigi Uránuszt, ám amikor az félreállt és a felemelt kezem alakjában felbukkant az új Uránusz, arcvonásai ellazultak, és még mosolygott is. „Igen – mondta –, így sokkal jobb. Most végre oda tudok nézni.” A régi Uránusz szintén megkönnyebbültnek látszott. „Most egyszerűen már csak én magam vagyok. Ez jó érzés.  Megszabadultam valamitől” – mondja. Megkérek egy résztvevőt a megfigyelő csoportból, hogy foglalja el az új Uránusz helyét, majd megkérdezem tőle, hogy milyen különbséget érez a tényleges Uránusz helyét elfoglalva. „Egyértelmű az érzésem. Jól vagyok. Van bennem valami kompromisszummentes. Egyértelműen idetartozom.” Ez már sokkal inkább Uránuszosan hangzik!

Felteszem a kérdést, ki az, aki változást érzékel, miután az új Uránusz foglalja el a régi helyét. Az összes képviselőnő pozitív értelmű változásnak ad hangot. És Chiron? Eltávolodott. Senki sem vesz már róla tudomást, miközben ő volt az, aki ehhez a beavatkozáshoz a döntő lökést adta.

 

Még egy jelenet

A „férj” és a fókusz (4) – a kettejük közötti feszültség elviselhetetlenné válik. „Annyira bűnösnek érzem magam, hogy igazából rá sem tudok nézni, ugyanakkor semmi másra sem tudok koncentrálni” – vallja meg a fókusz halkszavúan.

(4) A rendszerszemléletű szerkezetállításban a fókusz a kliens képviselője. Ő képezi úgymond azt a látószöget, amelyből adott esetben a rendszert szemléljük.

Egyébként is egyre gyerekesebb vonásokat ölt, testtartása is olyan lesz, mint egy gyereké, aki rosszul érzi magát, amiatt, hogy szülei – nem tudván, miket csinált – istenítik őt. A vegytiszta rossz lelkiismeret. A férj közönyösnek mutatkozik, kemény arcvonásai, szúrós tekintete magáért beszél, nem ismer bocsánatot. Sokéves állításvezetői tapasztalataim alapján tudom, hogy ilyen helyzetek akkor alakulnak ki, ha a rendszer egy része különösen sérült, és úgy érzi, fájdalmában nem értik meg. Az életben is oly gyakran választjuk ilyenkor azt, hogy önkéntes száműzetésbe vonulunk, visszahúzódunk, s úgy akarjuk megoldani a helyzetet, hogy kivonjuk magunkat a kellemetlen eseményből. Ám ez csak látszólag sikerülhet, hiszen a rendszer részei maradunk, akár akarjuk ezt, akár nem. S mivel a rendszer részei vagyunk, ténylegesen nem hagyhatjuk el. Érthető a kívánságunk, hogy sarkon forduljunk és elmenjünk, ez azonban illúzió. A férjet – jelezve megértésemet – arra kérem, hogy kezdetnek távolodjon el pár lépésre. (Állításvezetői tapasztalatom szerint) gyakran enyhül a feszültség, ha a képviselők között bizonyos távolság van. Ám ő a fejét csóválja: „Ez nem segít. Hátat akarok fordítani.”

Minden egyes állítás új kihívások elé állít engem mint vendéglátót. Vannak bennük olyan pillanatok, amelyekben már csak zűrzavart érzek magamban és tényleg nem tudom, hogyan tovább. Túl jól ismerem ezt az állapotot, és időnként örülök is neki, ha bekövetkezik. Mathias Varga von Kibéd emelte ki többször is, hogy értékes pillanatok ezek az állítás során, hiszen ilyenkor nem állja meg a helyét egyetlen előfelvetésünk, hipotézisünk sem, és az állítás az, ami feltár nekünk valamit. ’A zavar rügyéből bontakozik ki a rácsodálkozás virága’ – idézte mindig szívesen a szufistáktól. Mit tegyünk tehát? S ekkor megszólal egy hang: „Én is üdvözölném, ha elfordulna.” Chiron szólalt meg. A hangja tiszta és rendíthetetlen, és számomra bizalmat sugároz. Azt veszem észre, hogy mindvégig átlátja a helyzetet, még akkor is, ha a rendszer egyéb részeitől kapott sorozatos elutasítások miatt kissé a háttérbe húzódott. Ám a folyamat fontos pillanataiban mindig jelen volt. A többi képviselő – mintegy a merevségéből kizökkentve – helyesel: „Igen, forduljon el.”

Megtanultam hinni a rendszer bölcsességében. A rendszer tudja, mi jó neki. Steve de Shazer mondta egyszer: „Ha van egy hipotézised, akkor telepedj be egy sarokba, vegyél be egy aszpirint és várd ki, amíg elmúlik a roham.” Ezzel azt fogalmazta meg, hogy a kliensekkel való bánásmódunkban nem egy bizonyos modellt kell követnünk, hanem képesnek kell lennünk arra, hogy megbízzunk a folyamatban. Más állítási formáktól eltérően az asztrorendszerű állítási munkában nincs előre kitűzött cél, nincs ideális rend, amelyre törekszünk. A rend magának a rendszernek a szükségleteiből jön létre, magától kialakul az állítás folyamán. Ha még kissé kellemetlen érzéssel is, de hagyom elfordulni a „férjet”. S ekkor a következő dolog megy végbe: Amint megfordul, a kliens szemébe néz, aki – utasításom ellenére, hogy maradjon ülve – felállt, és pontosan a „férj” mögött helyezkedik el. A férj érezhetően megkönnyebbül. „Végre látom a feleségemet” – kiált fel. „Olyan jó látni, hogy itt van.”

Ez az – a rácsodálkozás. És ismételten Chiron volt az, aki a döntő lökést megadta. Megerősítette a rendszert abban, hogy megkockáztasson olyasvalamit, ami valójában konvencióellenes, aminek az eddigi előfeltevéseim alapján a helyzeten inkább rontania kellene. Ám éppen az ellenkezője következett be: Miközben a „férj” elfordul, megváltja a fókuszt, aki most már gyermeki állapotában leledzhet. Az „eredeti személy”, a kliens maga kerül be a képbe. A felnőtt nő találkozhat önmaga fiatalabb énjével, amely belső részeként tovább élt benne, az összes akkoriban elszenvedett, de fel nem dolgozott sérüléseivel – amelyek most láthatólag ismét előjöttek. Most, amikor végre azok lehetnek, amik, el lehet fogadni és integrálni lehet őket. Az állítás pozitív fordulatot vesz.

 

Kissé később

A gyermeki rész szemben áll a klienssel, a felnőtt nővel. A kettejük közötti távolság érezhető eltávolodás, mindketten láthatóan feszültek, s alig tesznek bármit is, hogy közeledjenek egymáshoz. Aztán a kliens belső impulzusát követve megszólal, szinte könyörögve: „Bízhatsz – mindenek ellenére.” A fiatalabb rész nem mozdul. Kis idő múlva így válaszol: „Nem hiszek neked.” A kliens tanácstalan – én is az vagyok. Arra kérem a klienst, hogy mondjon valami ilyesmit a fiatalabb részének: „A 12 éves nem tudhatta, hogy lesz majd valamikor a 36 éves.” A kliens megismétli a mondatot. Ezzel azt kell kifejeznie, hogy a felnőtt nő időközben megszerezte azokat a kompetenciákat, amelyekkel úrrá lehet az akkoriban még megoldhatatlannak tűnő nehézségeken. Arról van szó, hogy a fiatalabb énje félelmeit tiszteletben kell tartania, de integrálnia is kell. Ám a fiatalabb része csak a fejét rázza. Ekkor közeledik Chiron, a „12 éves” háta mögött bukkan fel, és óvatosan ráteszi a kezét a vállára, támaszt nyújtván neki. A „12 éves” nekidől. Megkérdezem tőle, milyen különbséget érzékel most, hogy támaszt nyújtanak neki. „Az rendben van, hogy hátulról támaszt kapok – de mindenképpen Chirontól kell ezt megkapnom? Úgy érzem, hogy tolni akar engem. Én viszont ezt nem akarom.” Chiron a kliensnő fiatalabb énjének a vállán tartja a kezét és ezt mondja: „Egyáltalán nem akarom tolni, csak itt akarok lenni és a folyamatot szeretném támogatni.” Ugyanakkor a többi képviselőnő is elutasítja Chiront. Maga a kliens így szól: „Nem, egyáltalán nem illik oda. Nem akarom, hogy ott legyen.” Az eredeti Uránusz, aki itt egyfajta bölcs instanciává változott, a következőképpen kommentálja a helyzetet: „Mindennel egyetértek, csak Chiron nem való ide, az az én helyem.” Ekkor Chiron bólint és készségesen leengedi a karját. A bölcsesség elfoglalja a helyét és most már ő támogatja a „12 évest”. „Sokkal jobb így” – mondja megkönnyebbülten a kliens. Az új Uránusz, aki eddig némileg érdektelenül szemlélte a jelenetet, egyszerre felélénkül és megszólal: „Úgy érzem, kettejük közé kellene állnom.” A kliens és annak a fiatalabb énje közötti térre utal. Arra kérem, hogy tegye meg, amire késztetést érez. Miután elfoglalta a helyét, a kliens és a „12 éves” megkönnyebbülten felsóhajtanak. „Most minden világossá vált számomra” – ismeri be a kliens. „Ez a témám. A flexibilitás megóv a fájdalmammal való találkozástól.”

Chiron, akiről rajtam kívül senki sem vesz tudomást, csak bólint, úgy, mintha előre látta volna ezt a fejleményt. Kissé később azt mondja: „Tudom, hogy csak szabaddá tettem a helyet, de hogy ez nem az én helyem. Csak kitárom az ajtót, hogy mások átmehessenek rajta – még akkor is, ha nekem vissza kell maradnom.” S aztán hozzáfűzi, miután időközben a többi szereplő megtalálta a számára megfelelő, komfortos helyet a képben: „Mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a megoldást – én azonban tudom, hogy ez a kezdete a fejlődés egy új szakaszának. Lassan oldódik meg – és ehhez még több időre van szükség. S ezért vagyok én itt. S ez így rendben van. A megfelelő időben ismét kinyitok egy további ajtót. Itt leszek majd.” A szavai nyugodtnak tűnnek, ám egy enyhe kis remegés a hangjában elárulja, hogy mennyire megérinti ez őt. Az egész állítás folyamán ő volt az, aki a döntő utalásokat megadta, hogy újra és újra kibontakozzék előttünk a megoldás. Most, amikor valami megoldódott, amikor létrejött egy belső rend, kissé félrehúzódva áll, szinte bánatosan tekint a többiekre; egy kizárt személy, akinek a munkáját, miután bevégezte, tovább már nem értékelik. Nem tartozik ide – és mégis ő volt az, aki az összefüggés felismerését lehetővé tette, és elegyengette az utat.

 

Chiron mint a megoldás kulcsa

Újra és újra találkozom ezekkel a tipikus jelenetekkel, ha az állításba a Chiront is bevonjuk. Ebben az esetben azért választottuk be, mert az asztrorendszerű állítást megelőző beszélgetésben a 2-es házas Uránusz és a 8-as házas Vénusz-Chiron együttállás oppozíciójáról beszéltünk. A téma: Hogyan tehetem stabilabbá az életemet? Az indíték: egy olyan ház kiépítése, amelynél ott lebegett a levegőben az a – kevéssé racionális – félelem, hogy minden összeomlik körülöttem. Ez a terv régi félelmeket hozott elő a kliensben, olyan félelmeket, amelyek az állításban megmutatkozhattak, tudomást szerezhetett róluk és dolgozni lehetett velük. Időnként szívesen teszem meg a Chiront egyfajta szabad elemnek. A rendszerszemléletű struktúraállításban így nevezzük azokat a képviselőket, akik az állításban folyamatosan önmaguk kereshetik meg a helyüket. Ezáltal a folyamat egyfajta fokmérőivé válnak, és így önmaguk dönthetik el, mely pontokon akarnak megnyilvánulni és melyeken nem. A Chiron ily módon mintegy segéd-állításvezető lesz. Nagyon jó tapasztalatokat szereztem ezzel kapcsolatban.

Ebben az állításban különösen Chiron utolsó szavai voltak rám döbbenetes hatással, már csak azért is, mert a Chiront képviselő férfinek semmiféle asztrológiai előképzettsége nem volt. Ez volt az első találkozása a kentaur szerepével. Annál is meglepőbb, amit Chironként való fellépésével láthatóvá tett: emlékeztetett Chiron szimbólumára, ami számomra olyan, mint egy kulcs. Chiron megnyitja a felismerés kapuit, amelyen a többiek áthaladnak – míg ő visszamarad. Folyamatosan azon fáradozik, hogy a nagy egészet szolgálja, ám senki sem méltányolja erőfeszítéseit, senki sem hívja meg, hogy az egész részévé váljon. Olyan belső részeinket képviseli, amelyeket nem szeretnénk integrálni, amelyek azonban továbbsegítenek bennünket az életutunkon. Nehezünkre esik még csak megpillantani is őket, elutasítást váltanak ki belőlünk. Olyan mások vagyunk itt, mint amilyenek lenni szeretnénk, eltérünk a normától, de ez nem tölt el minket büszkeséggel, mint ahogy az Uránusz esetén, amelyik azt mondja, hogy abban, amiben mások vagyunk, mint a többiek, különlegesek is vagyunk, és ez előnyös a számunkra. Nem, Chiron másfélesége fájdalmas, hiszen olyan aspektusainkat, részeinket érinti, ahol kizárva érezzük magunkat a világ többi részéből, ahová pedig oly szívesen tartoznánk. Ez nem az, amire büszkék szeretnénk lenni, sokkal inkább olyasvalami, amit elrejtünk.

Szinte mindig eszembe jut, amit Stephen Gilligan Self-Relations terápiájának 6. ismertetőjegyeként így fogalmazott meg: „Egyedül járod az utadat: gyógyíthatatlan deviáns vagy.” Úgy tűnik, hogy Chiron az állításokban és a horoszkópban nagyon gyakran azt a részt testesíti meg bennünk, amelyik arról gondoskodik, hogy valamiképpen mások legyünk, mint embertársaink, és amely (részünk) ijesztő a számunkra, és gyakran „ferde”, vagy fura jelzővel kategorizáljuk. Nem akarunk ilyenek lenni, mivel nem szeretnénk, hogy mások „különcnek” tartsanak minket mindazokkal a problémákkal, amelyek foglalkoztatnak bennünket. Chiron megmutathatja nekünk, hogy ha el tudjuk fogadni a normától való ezen eltérésünket, nagy szívességet teszünk ezzel magunknak. Felhagyunk azzal a szándékunkkal, hogy mások kedvéért megváltozzunk. „Ha más lennék, mint amilyen vagyok, akkor végre mindenki szeretne!” Chiron rávilágít arra, hogy jobb, ha nem követjük ezt a vágyat, hiszen az önmagunk megtagadásához és önmagunk gyűlöletéhez vezet. Megmutatja, hogy a tüneteink jelzések, amelyek felhívják a figyelmünket arra, hogy nem a saját életünket éljük, hanem valószínűleg egy olyan életet, amilyet mások elvárnak tőlünk. Joseph Campbell mondta egyszer, hogy időnként felkapaszkodunk egy-egy létrán a magasba, hogy aztán fenn felfedezzük, hogy rossz falhoz támasztottuk őket. Ez a felismerés fájdalmat okoz. Ám ahhoz, hogy az életünkben tovább mehessünk a boldogság és a megelégedettség irányába, ismét le kell másznunk (a létrán), hogy egy új, jó falhoz tudjuk támasztani – függetlenül attól, hogy ez mekkora fájdalommal jár. Ez az az ajtó, amelyet Chiron a kulcsával megnyit számunkra.

 A szöveg az alábbi műből származik: Reinhardt Stiehle (Szerk.): Rätsel Chiron – Was bedeutet er für die Astrologie? (Chiron Verlag, Tübingen, 2009) Fordította: Mészáros Csilla | Szakmailag ellenőrizte: ifj. Csurgó Sándor (Rendszerakadémia)
Kép: © Dan Cuellar – Sagittarius the Centaur Archer

Share This