Elhangzott a IV. Nemzetközi Pszichoanalitikus Fórumon 1972-ben New Yorkban. Fordította Mészáros Csilla. Magyarul megjelent Fritz Riemann Útmutató asztrológia című könyvében (Könyvfakasztó Kiadó, 2002)

„A modern asztrológia egyre inkább közelít a pszichológiához,
és már hallhatóan kopogtat az egyetemek kapuin.” (Carl Gustav Jung)

Engedjék meg, hogy előadásomat Gotthold Ephraim Lessing egyik mondásával kezdjem: „Aki bizonyos dolgok miatt nem veszíti el az értelmét, annak nincs mit elveszítenie.” Nos, az asztrológia ezen „bizonyos dolgok” egyike, hiszen csupán az értelmünkkel nem tudjuk felfogni. Éppen ezért nem illik bele mai világképünkbe: az uralkodó ok-okozati tudományos gondolkodás számára tudománytalannak minősül. Ám meglepetésünkre – sőt, egyesek számára szorongást keltve – a vele való alapos foglalkozás során átéljük, hogy ránk hagyományozott tanításai mégis újra meg újra megerősítést kapnak.

Amióta a tudomány elutasította az asztrológiát,

mivel merő babonának tartja, túlnyomóan „kívülállók” művelik. Emiatt a vele való komoly foglalkozás során számolnunk kell azzal, hogy veszítünk a hitelünkből terapeutaként mind a páciensek, mind a szakma szemében. A kollégák közül mindazonáltal főként a freudi iskolát követő pszichoanalitikusokra érvényes ez; a jungi irányzat terapeutái nyitottabbak az asztrológia és a pszichoterápia összekapcsolására.

Az emberi tudásnak és megismerésnek két forrása van: a tapasztalat, valamint a kinyilatkoztatás. Az utóbbi révén intuitíve, azaz közvetlenül ragadhatók meg az ismeretek és az összefüggések. Az empirikus tudomány alapja a logikus gondolkodás, az ok és okozat viszonyának kutatása kísérletek és a statisztika segítségével. Ez a tudomány megpróbál az egyes jelenségek gyakori megfigyelésén keresztül általános érvényű törvényekhez eljutni, miközben azt állítja, hogy egy jelenség kiindulási körülményeinek ismerete biztos prognózist tesz lehetővé a kimenetelére vonatkozólag. Ennek a gondolkodásnak köszönhetjük a természettudományok rendkívül nagy sikereit.

A kinyilatkoztatási tudomány alapja a teleológiai vagy a célra irányuló gondolkodás, amely az egyes jelenséget és annak értelmét eszméjének, formatervének az egészet átfogó összefüggésrendszeréből próbálja megérteni. Einstein mondja: „A legmélyebb dolog, amit megtapasztalhatunk, a misztika megnyilvánulása. Ez az alapérzés a bölcsője minden igaz művészetnek és tudománynak. Aki ezt nem ismeri, az nem tud többé csodálkozni, már nem éli meg a mély rádöbbenést, szinte teljesen halott; olyan, mint egy eloltott gyertya.”

A kinyilatkoztatás ilyesfajta megéléséből származik feltehetőleg az asztrológia ránk hagyományozott tudásanyaga: minden földi dolog és esemény kozmikus összefüggéseinek, a kozmosz és az ember folyamatos megfelelésének a tana. Az asztrológiai világszemlélet még egy szellemi princípiumot ismer, amely a természet és az élet minden megjelenésében és törvényében megnyilvánul, és amit mi a benne való tudattalan részesülésünk által, intuitív módon megismerhetünk. Ily módon az asztrológia nagyobb, nem csak emberek közötti összefüggésbe helyezi az embert; számára az ember az univerzum egy része, és mint ilyen, alá van rendelve a törvényszerűségeinek.

Pszichoanalitikusként az asztrológiai gondolkodás egyáltalán nem áll távol tőlünk: az asztrológia, valamint a pszichoanalízis közös alapkoncepciója kimutatni a nagyon korai bevésődéseket, amelyek tudattalanok (vagy azzá lettek) és sorsformáló a hatásuk. A pszichológia a gyermekkori, míg az asztrológia a még korábbi (kozmikus környezeti) bevésődésekből indul ki, de mindkettő úgy véli, hogy a személyiségfejlődés e korai bevésődéseken alapul. S mindkettőnek hasonló a célja is: nevezetesen a tudattalan (vagy azzá vált) korai bevésődések tudatosítása az egészséges személyiségfejlődés érdekében. Adottságaink és önmegvalósítási lehetőségeink megismerésében és megértésében rejlik az esély, hogy múltunkat feldolgozva szabadabbak lehetünk. Ha Freud mondását, miszerint „ami voltam, azzá kell válnom”, terápiás gyakorlatunkra érvényesnek tarthatjuk, akkor „csupán” ezt az „ami”-t kell kiterjesztenünk, hogy e mondást az asztrológiára ugyanúgy alkalmazhassuk: a gyakorlati-tanácsadó asztrológiában is a tudattalan dolgok tudatossá tételéről van szó, még ha egy másik dimenzióban is.

„Csak” azt kellene tehát elfogadnunk, hogy a személyes és a kollektív tudattalan mellett létezik egy még mélyebb lelki sík, amelyet „kozmikus” tudattalannak nevezhetnénk. Ha a személyes tudattalan az egyén korai környezeti tapasztalatainak lenyomatát, a kollektív tudattalan pedig az emberi fajhoz tartozó képességeket és ösztönöket tartalmazza, úgy a kozmikus tudattalan a kozmikus rendben, ritmusokban és törvényszerűségekben való részesülésünk, és a belőlük származó bevésődéseket foglalja magába, amelyek a horoszkópból kiolvashatók. A nehézséget számunkra ma csak az jelenti, hogy közben olyan földön kívüli princípiumokat kell figyelembe vennünk, amelyeket egyébként csupán, mint asztronómiai és fizikai tényezőket ismerünk, és amelyeknek nem tulajdonítunk olyan messzemenő hatást a létünkre, mint ahogyan azt az asztrológia tanítja.

E helyen nem tekintem feladatomnak megmutatni, mennyiben igazolja a modern kutatás az asztrológiai tanokat – inkább csak utalnék arra a Time Magazine-ban 1972 januárjában megjelent, az albuquerque-i atomkutatókkal készített riportra, amelyben többek között leszögezik, hogy nagyobb baleseti veszéllyel kell számolnunk, ha a Hold ugyanabban a helyzetben – vagy vele szembenállásban – van, mint születésünkor. Itt és most csak arra akarok koncentrálni, milyen segítséget adhat a terápiás munkához az asztrológia, és kérem a pszichoterápia minden elkötelezettjét, hogy egy kis időre tegye félre elfogultságát az asztrológiai gondolkodással szemben.

A horoszkóp – amely a bolygóállásokat egy bizonyos időpontban és egy bizonyos földi helyen rögzíti – a következő alapelemeikből áll: az állatöv, a bolygók a fényszögeikkel és a horoszkóp házai. Minden egyes személyi horoszkóp tartalmazza ezeket az elemeket, csak mindig más hangsúlyozással és más eloszlásban. Ezáltal minden ember részesedik az egész kozmoszból, csakúgy, mint az emberiség egészéből, amelynek azonban mindig csak egy individuális, mikrokozmikus szeletét képezi.

Kezdjük az állatövvel

A maga tizenkét jegyével statikusnak, változatlannak gondolnánk. Tizenkét őskép vagy eszme foglaltatik benne; pszichológiailag nézve, a világban való emberi létezés tizenkét különböző módját tartalmazza, egy bizonyos felszólító jelleggel. A mélylélektan nyelvén szólva tizenkét archetipikus létezési mintáról beszélhetnénk, melyek közül némelyik mindenkor, mint célkitűzés vagy vezérmotívum található meg bennünk. A ránk vonatkozó jegyek úgy formálnak minket, hogy a valóság teljességéből bizonyos szeleteket különösen élesen, másokat kevésbé élesen és néhányat egyáltalán ne vegyünk észre – mintha olyan szemüveget hordanánk, amely mindig csak bizonyos színeket enged át, és azokat sem egyformán. Ilyeténképpen a jegyek bizonyos vonzalmakat, megélési hajlamokat és érdeklődési irányokat jelentenek, amelyeknek tudattalanul alá vagyunk rendelve.

Mit jelenthet ez a terápiás munka szempontjából? Ennek során újra meg újra érzékelhetünk egy bizonyos űrt, amely abból adódik, hogy pácienseink „alaptermészetét” nem ismerjük, mivel ő már a környezete által befolyásoltan, átalakítva (sokszor egyenesen megnyomorítva) jön el a kezelésre. Így a terapeutának nagyon nehéz valós képet alkotnia arról, miként formálódhatott, s eredetileg milyen meghatározottsággal jelent meg a világban. Vegyünk például egy csendes, introvertált embert: vajon csupán rejtve van meg benne az agresszivitás, vagy narcisztikusan önmagába vonult vissza, esetleg valóban ilyen a belső karaktere? Egy másik ember látható alázatossága lehet pusztán alkalmazkodási kísérlet, de valódi alázat is; egy harmadiknak az uralkodási igénye lehet féktelen érvényesülési kényszer, megalománia is, de lehet, hogy csupán ez a sorsa.

Ki merné ezeket a kérdéseket a páciensnek csupán az élettörténete alapján egyértelműen megválaszolni, és ki tudja magát a saját értékmércéjétől és elméleti koncepcióktól annyira függetleníteni, hogy egy másik ember sorsára valóban nyitott legyen? Az asztrológia felfogása szerint a horoszkóp a maga szimbólumaival ezt a „primer természetet” mutatja, mégpedig olyan differenciáltan, mint ahogyan azt egyetlen más módszer vagy tipológia sem.

Ez azt jelenti, hogy egy ember horoszkópjában megtaláljuk a szülött alapstruktúráját vagy eredeti „tervrajzát” – születése pillanatától kezdve. Miként a szülők és nevelők számára felbecsülhetetlen értékű, úgy a terápiás munka szempontjából is nagy jelentőségű egy ember sorsszerű alapstruktúrájának ismerete. Ezáltal az egyéni sors iránti újfajta tiszteletre tehetünk szert, és megtanulhatjuk, hogy pácienseinkben ne csak a “neurotikust” lássuk, ha valamilyen módon eltérnek attól, ami „normálisnak” számít vagy egészségesnek elfogadott, illetve ha nem felelnek meg a kor és a társadalom követelményeinek, amelyeknek esetleg a neurózisuk is köszönhető.

A tizenkét „lélekterület”, amelyet az állatövi jegyek közvetítenek, különösen fontos az átviteli és viszontátviteli folyamatok szempontjából. Hiszen minden terapeuta azt tapasztalja, hogy néhány pácienst könnyebben, másokat viszont nehezebben tud megérteni, más szóval néhányan jobban, mások kevésbé „fekszenek” neki. Attól a képességtől, hogy a terapeuta mindenkori páciensének lelki világába beleélje magát, végül is a terápia sikere függ. Az orvosok is tudják, hogy a diagnózis megállapításánál és a gyógyszerek kiválasztásánál jobb meglátásaik vannak a számukra rokonszenves pácienseknél, mint akikkel szemben közömbösek. Mennyivel inkább érvényes ez a pszichoterápiában, azon hosszú és bonyolult együttműködés folyamán, amelynek az eredményessége alapvetően függ attól, mennyire tudja az egyik fél empatikusan beleélni magát a másiknak az élményvilágába.

A „viszontátvitelnél” veszélyesebb, ha egy páciens idegen marad, ha a lelkületével az orvos nem vagy csak hellyel-közzel azonosul, ha nem érti meg igazán, hogy az miként éli meg a világot. Ilyenkor fennáll a veszély, hogy a terapeuta a saját világlátása vagy egy elméleti séma alapján ítéli meg a betegét, ezzel alapvetően félreérti, és ezzel könnyen árthat is neki. A világ megélésének különbségeit többnyire egyáltalán nem vesszük észre, mert naivan a saját módozatunkat feltételezzük másoknál is, persze nem tudatosan. Pedig egyszerű népi bölcsességek is utalnak arra, hogy mennyire különbözőképpen éljük meg a világot, olyanok, mint „az ízlések és pofonok különbözők”. A szerelem például az egyik embernek ösztönvágyai gyönyörteljes kielégítését jelenti, egy másiknak a legmagasabb szintű felfokozott életérzést, egy harmadiknak a transzcendencia élményét, egy negyediknek a függőség állapotát. A sorsban az egyik ember az eredendő körülmények előre megszabott, determinált kimenetelét látja, a másik összevissza véletlenek sorát, a harmadik hisz abban, hogy valamely felsőbb értelem vezeti, hogy a rászabott feladatot teljesíthesse, a negyediknek a sors valamiféle kihívást jelent, és így tovább. Általában egyáltalán nem tudjuk, milyen sok saját, számunkra magától értetődőnek tűnő értékelést és nézetet fogadunk el naivul általános érvényűnek, teljességgel eltekintve az általunk ismert osztály- és rétegspecifikus vagy ideológiai különbözőségektől. A pszichoanalízisnek az ösztönökkel szembeni elfogultsága régóta sok mindent túlságosan leegyszerűsített. Ki tud valóban valamit is egy másik ember életérzéséről, amely annak a világban való egész létét átszínezi, amely vele ugyanazt a „realitást” és tapasztalatokat tőlünk teljesen eltérő módon érzékelteti és dolgoztatja fel? Pusztán pszichoanalitikus koncepciókkal túlságosan a tipikusban ragadhatunk meg.

Itt jelenthet nagy segítséget, ha a terapeuta összeveti a saját horoszkópját a páciensével. A világban való létezésnek az asztrológia által közvetített tizenkét különböző módja a maga alapvető leírásában megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy a tőlünk távolabb álló megélési módokba is megértően beleérezzünk. De ami még ennél is több: ezek a leírások minden egyes jegynél felvázolják azt a magasabb és alacsonyabb szintű formát is, amelyen azt meg lehet élni, továbbá bizonyos jegyspecifikus magatartásmódokat, amelyek – miután hosszú időn keresztül összegeződtek – sorssá állnak össze. Ebben benne rejlik a választás, az értelemadás, a felelősségvállalás és a döntés lehetősége, éspedig ideológiáktól és elméletektől függetlenül. Leggyakrabban éppen ebben értik félre az asztrológiát, amikor fatálisan meghatározottnak vélik – és ebben az értelemben élnek vissza vele a hétköznapi asztrológusok is. A horoszkóp azonban pusztán alapvető alkatunk lehetőségeit és veszélyeit mutatja meg, ami – ha megértjük – olyan feladatot ró ránk, amelyet egyedül mi tudunk megoldani.

Minden egyes jeggyel adottak bizonyos félelmek és érzékenységek, amelyekkel szemben védelmet keresünk; ezeket jegyspecifikus védekező mechanizmusokként érthetjük meg. Ezeknek az alkatilag adott érzékenységeknek az ismerete különösen fontos az átvitel és a viszontátvitel szempontjából – ezek ismeretében a terapeuta tájékozottabb lehet többek között a páciens bizonyos tűréshatárairól, amelyeket tiszteletben kell tartania. Ennyit az állatövi jegyekről.

Foglalkozzunk most a bolygókkal

Ezek testesítik meg a horoszkópban a dinamizmust, és viszik át az állatövben rejlő eszméket a földi realitásba; ezek képezik egyúttal Naprendszerünk építő erőit, amelyekből tudattalanul részesülünk. A régi időkben ezeket az alkotóerőket az istenekre vetítették ki; mivel olyan állandó elvek projekciójáról van szó, amelyek lelki megfelelői megtalálhatók bennünk, érthetővé válik a különböző mitológiákban található istenalakok gyakori egybeesése, mivel mindig ugyanazok az elvont fogalmak vetülnek ki, csak az istenek neve változik kultúránként.

A mindig új, egészében soha vissza nem térő konstellációkban – ne feledjük: egyetlen pillanat sem ismétlődik meg a világon pontosan ugyanúgy – a bolygók a létezés örök változásának a szimbólumai. Ha a terapeuta munkája során csak elméleti koncepciókra támaszkodhat, amelyeknek alapján következtethet ugyan a páciens zavarának körülményeire, időpontjára, jellegére és súlyosságára, de elképzelése sem lehet a páciens sorsszerű „egyéni képletéről” – pedig az horoszkópjának bolygóállásaiból kiolvasható. Vagyis ha a páciens sorsát a terapeuta úgy ragadja meg, mint a kozmikus primer behatás, az öröklött dolgok és az emberi környezet összetalálkozásának egyszeriségét, akkor rendkívül fontos terápiás lehetőségekre bukkan.

A tíz bolygó pszichológiailag nézve rész-éneket, résztörekvéseket mutat, amelyek mindannyiunkban hatnak, jól elkülöníthetően és össze nem téveszthető módon. Minden egyes bolygó egy bizonyos alkotóelvet képvisel meghatározott funkciókkal; a bolygó mindenkori jegy- és házállásából, valamint fényszög-kapcsolataiból a lehetséges változatok mérhetetlen bősége adódik. Ha a horoszkóp egy bolygóprincípium túl erős, túl gyenge vagy zavart hatását mutatja, úgy ennek belátható következményei vannak, amelyek megfelelő környezeti körülmények között neurotikus zavarokhoz is vezethetnek.

A bolygóprincípiumok egy részét könnyen átültethetjük a pszichoanalitikus terminológiába. A Napnak, vagyis napszerű részünknek megfelel a szabadság és autonómia iránti vágyunk, amely az egészséges önmegvalósítás, a narcisztikus nagyzási hóbort vagy a bizonytalan önmeghatározás pólusai között mozoghat; a Nap kapcsolódik az „ideális énhez” vagy az „én-ideálhoz”. A Holdon keresztül férhetünk hozzá lelkünk tudattalan régióihoz, amit megélhetünk úgy, mint ősi ösztönös biztonságot, mint álomszerű életet egy valóságtól eltávolodott vágyvilágban, vagy mint gyerekes megrekedést a korai anyai kötődésben; az „orális” pszichoanalitikai fogalmához való kapcsolódás félreismerhetetlen. A Merkúrral a gondolkodás által orientálódunk a világban a megismerés, a mindenre szkeptikus intellektus és a korlátolt gondolkodás pólusai között; ez a bolygó tehát a pszichológia nyelvén az intencionálissal áll kapcsolatban. A Vénusz révén Érosz érint meg minket, szépségre és harmóniára vágyunk, vagy passzívan és kényelmesen élünk a „gyönyörelv” szerint. A Mars által olyan embernek éljük meg magunkat, aki akar valamit, konstruktív vagy destruktív módon; Ő az előrevivő elv, amely az aktivitásba, a cselekvésbe hajt minket, és a világot meg akarja változtatni; a Mars egyértelműen megfelel a „fallikus”-nak. A Jupiter a bennünk lévő értelemadót szimbolizálja, akár vallási-világnézeti, akár társadalmi formában; torz formájában szélhámossá és alakoskodóvá tesz minket, olyanná, aki megpróbál annak látszani, ami lenni szeretne. A Szaturnuszban a határt szabó „realitáselvvel” találkozunk, kívül szükségszerűségként, belül lelkiismeretként megélve; hatása az érett önkorlátozás, a kényszerű megszorítás és a túl erős vagy túl gyenge felettes én közé eshet; a Szaturnusz az „análissal” hozható kapcsolatba.

A Szaturnuszon túli bolygók: az Uránusz, Neptunusz és Plútó megfelelői a pszichoanalízis fogalomrendszerében nem találhatók meg. Asztrológiai-pszichológiai szempontból az uránuszi elvnek az intuíció, illetve a hagyományokon való felülemelkedés impulzusa felel meg, a reformer alkat és a lázadó, a forradalmár pólusai között. A neptunuszi elv a határokat átlépő transzcendencia élményét közvetíti, leginkább ahhoz az „óceáni érzéshez” hasonlítható amelyről Romain Rolland írt egyik Freudhoz küldött levelében, és amelyet Freud önmagában nem ismert fel. A Neptunusz a beleérzést közvetíti, egészen a határokat feloldó azonosulásig; a misztikus élményeknek is, az illuzórikus önbecsapásnak és az őrültségnek is a médiuma, vagy vezethet az én kaotikus feloldódásához, mámorhoz és szenvedélyhez. Végezetül a Plútóban olyan archaikus lelki erőkkel találkozhatunk, amelyeket – az atomenergiához hasonlóan – üdvünkre és vesztünkre is bevethetünk.

Az, amire itt most csak pár szóval utalhattam, az egyéni horoszkóp bolygóinak különböző állásai és kölcsönös fényszögei révén a kombinációk hatalmas gazdagságát adja. Felismerhetővé teszi, milyen erők állnak egymással szemben egy emberben, melyek kaphatnak túl- vagy alulértékelt szerepet, ami egyaránt tévutakra vezetheti az embert. Ilyeténképpen a bolygóállásokból létünknek rendkívül árnyalt modellje tűnik elő; felismerhetővé válnak feszültségek, veszélyek, segítő erők és produktív lehetőségek, amelyeknek ismerete terápiás szempontból is nagyon fontossá válhat.

Végül a horoszkóp tizenkét házában az asztrológia a bolygók és az állatövi jegyek által adott ösztönzéseknek és hajlamoknak a megvalósulási szintjét látja. A bolygóknak e házakban való elhelyezkedése azt mutatja, milyen irányban és mely célokért vetjük be ösztönzéseinket, milyen életterületek felé fordulunk. A házak kapcsolódnak például a hivatáshoz, a párkapcsolathoz és a közösséghez, a betegséghez és így tovább, egyszóval az összes életterülethez.

A horoszkóp leírt elemei – az állatövi jegyek, a bolygók, az utóbbiak fényszögei és a házak – az embert olyan egységes vonatkoztatási rendszerben tükrözik, amelyet nem az emberek „találtak fel”, hanem Naprendszerünk törvényszerűségeinek a leképezése. Az ember úgy jelenik meg benne, mint a kozmikus erőkonstellációk metszéspontja és középpontja egy bizonyos világpillanatban, egy makrokozmikus konstellációból kimetszett mikrokozmikus részlet, amely sorsának mintegy „témájává” lesz.

A sorsszerűséghez tartozik testünk sorsa is

Az asztrológiai hagyomány szerint minden egyes állatövi jegyhez hozzárendelődik egy bizonyos testrész a maga funkcióival. A testi érzékenységek feltérképezésével összekapcsolták az asztrológiát a pszichoszomatikával, tehát a tudattalan testi-lelki összefüggést a megoldatlan lelki problémákkal és azok testi megnyilvánulásaival: a jegyre jellemző konfliktusok és viselkedésmódok ugyanis szomatizálódhatnak. Így például a Rák jegyéhez a gyomrot rendelik; egyúttal a Rák-típust asztrológiailag a következőképpen jellemzik: erősen kötődik a múlt- hoz és az anyához; határozott becsvágy nagyfokú érzékenység, érzelmesség és sebezhetőség mellett; gazdag fantázia és intenzív vágyakozás, együtt azzal a hajlammal, hogy a csalódásokra és bántásokra visszahúzódással reagáljon; menekülés a valóság nehézségei elől a fantázia világába; nagymértékű hangulati labilitás, hajlam a szűk környezettel szembeni zsarnokoskodásra, a vágyak teljesülésének kikényszerítése érzelmi zsarolással; az anyai védelem utáni sóvárgás. Vessük ezt össze a gyomorfekélyes betegek modern pszichoszomatikus leírásával: „Az emberek közötti kapcsolatokban türelmetlenség, látens irigység jellemzi a szociálisan jobb helyzetűekkel szemben, erős elvárása van az anyai oltalomra, visszahúzódik minden helyzetből, amely számára előnytelen, gyakori reagálási módja a csalódottság és a harag.” Remélem, mindenkinek eléggé feltűnőek az egyezések.

 

S végezetül még egy szó a prognózisról,

az úgynevezett tranzitokról, amelyek a születési képlet egyes pontjai felett átvonuló bolygók mozgását írják le. Általuk adottak bizonyos fejlődési ritmusok, melyeknek esedékessége előre látható, egyéni feldolgozásuk azonban nem, mert az mindenkor az egyén életkorától és fejlettségi szintjétől függ. Mindenekelőtt a születési horoszkópban már meglévő fényszögek a fontosak – ez a pszichoanalízisben előforduló ismétlési kényszerre utal; hiszen ilyen ismétlődő konstellációk esetén tudattalanul hajlunk arra – amint ezt a pszichoanalízis az ismétlési kényszernél leírja -, hogy a hasonló helyzetben már megszerzett viselkedési módokkal válaszoljuk meg a kihívásokat, így azonban újra meg újra hasonló tapasztalatokra teszünk szert, s nem tudunk letérni a már kitaposott útról. Mivel azonban ezek a visszatérő fényszögek mindig egy megváltozott teljes konstelláció keretén belül hatnak, abszolút determináltság nem létezik: egy-egy visszatérő fényszög mindig más összefüggésben fejti ki a hatását.

A terapeuta számára a sorsszerűen esedékes fejlődési ritmusok ismerete azt jelenti, hogy bizonyos korlátokon belül előre átláthatja egy páciens kríziseit – például az öngyilkosságra hajlamos vagy a pszichózis által fenyegetett pácienseknél vagy egyéb terheltség esetén. A tranzitok ismerete révén a terapeutának inkább rendelkezésére áll egyfajta ellenőrzési lehetőség a páciens helyzetéről, és terápiás magatartását eszerint módosíthatja, felismerheti a páciens fejlődési kríziseit, amelyeket egyébként talán regressziónak, ellenállásnak vagy szerepjátéknak tekintene. Sokszor már az is segítséget jelenthet, ha a terapeuta felismeri ezen tranzitok időintervallumát.

Összefoglalásképpen:

ha egy terapeuta egy páciens életrajzánál és ösztönrendszeri működésénél többet szeretne tudni, akkor figyelembe kellene vennie a horoszkópját is, mivel ez megkönnyíti számára az egyéni terápia lehetőségét, egy páciens speciális problematikájának célzott megközelítését. A horoszkóp bevonása elsősorban az analitikus munka stagnáló fázisaiban jelenthet nagy segítséget, vagy olyan pácienseknél, akikkel különös nehézségek merülnek föl. Mindeközben az analitikus elfogultságának veszélye nem tűnik számomra nagyobbnak, mint más teoretikus koncepcióknál; inkább kisebbnek, mivel a teoretikus koncepciók – szemben az asztrológiaival – általában sokkal szűkebbek és merevebbek. Az a veszély, hogy az analitikus asztrológiai tudása révén a pácienssel szemben mindentudóvá válhat, a horoszkóp szakszerű felhasználása esetén nem áll fenn – ez egyéb ként az értelmező problémája lenne, nem az asztrológiáé, és ez az asztrológián kívül is előfordul, ha a segítő személy az ellentmondást nem tűrő mindentudás köntösét ölti magára.

A horoszkópból a terapeuta megismerheti tehát a páciens azon oldalait, amelyek a pusztán analitikus jellegű munka során elkerülnék a figyelmét. Ezenfelül észreveszi azokat az eltéréseket, amelyek a különböző megélési módok és alkatok között léteznek, a látszólag hasonló megjelenés ellenére. Saját horoszkópjának ismerete tulajdonképpen alapkövetelmény, mert ez túlmutat azon, amit önanalízisén keresztül megtudhat magáról. A terapeuta horoszkópjának összevetése a páciensével rámutathat azokra a lehetséges kölcsönös átvitelekre, amelyeket a terapeuta egyébként talán nem venne észre; utalhat arra, miben és miként értheti félre, terhelheti meg, várhat el túl sokat tőle vagy frusztrálhatja önkéntelenül a pácienst. A saját horoszkóppal való foglalkozás a tapasztalatok szerint mély önismerethez vezet, hasonlóan a „végtelen analízis”-hez, amelyet a már egyszer megkezdett analitikus folyamat indított be. Ily módon a horoszkóp a páciens lényéhez vezeti el a terapeutát – nem többhöz és nem is kevesebbhez. Aki azt hiszi, hogy nélkülözheti, az a páciens szempontjából legalább épp olyan átfogó, mint differenciált megértési lehetőséget enged el maga mellett.

Fenti fejtegetéseim akkor érnének célt, ha hallgatóim közül legalább néhányan elgondolkodnának, és talán ösztönzést kapnának ahhoz, hogy maguk is foglalkozzanak a témával, saját tapasztalatokat szerezzenek, és véleményt alkossanak. A szkeptikusok a szememre vethetik: fennáll a veszély, hogy asztrológiai tudásomat a pácienseimre vetítem ki, és azután megerősítve látom viszont bennük. A pszichoanalízis és az asztrológia viszont e tekintetben is hasonló: mindkettő oda vezethet, hogy az analitikus vagy az asztrológus egy bizonyos tudást mint elvárást vetít a páciensekbe, és ennek a tudásnak az alapján értelmez – gondoljanak csak az álomértelmezésre. Ám ahogyan a közelmúltban még tudománytalanként elutasított „álomfejtés” a pszichoanalízisnek köszönhetően az álomról szóló jelentős tudomány lett, megtörténhet hasonló az asztrológiával is. El lehetne érni ezt például egy kutatóprogram segítségével, amelyet olyan érdekelt pszichoterapeuták dolgoznának ki, akik egyúttal tapasztalt asztrológusok is. A széleskörű tapasztalatokkal, részletes kezelési és kórtörténetekkel ellenőrizhetők lennének az asztrológia által hangoztatott összefüggések és megállapítások, s ez mindkét terület számára gyümölcsöző lenne. Egyébként a tudás fent említett projekciójának a veszélye mindig ott léphet fel, ahol nem rendelkezünk ellenőrizhető „biztos” tudással – ám az élet mely területén merészelhetjük azt állítani, hogy van ilyen?

Share This