Fritz Riemann pszichonalitikus és asztrológus asztrológiai tanácsadásról szóló tanulmánya 1976-ban (!) íródott, ám hihetetlenül aktuális ma is. Az írás az Útmutató asztrológia című művének egyik fejezete. Fordította Mészáros Csilla.

Ha a jelek nem csalnak, az asztrológia reneszánsza előtt áll. Noha ezt már korábban megjósolták, mégis úgy tűnik, mintha éppen a jelenkor nem lenne alkalmas az asztrológia rehabilitálására. Mindazonáltal ez az a kor, amelynek oly hangsúlyozott igénye van az életfolyamatok és a demitologizált világ – amelynek a mítoszoktól való megfosztására oly büszkék vagyunk – racionális megmagyarázhatóságára, kísérleti megvalósíthatóságára, akarati irányítására és befolyásolására. Hiszen a kizárólag természettudományos irányultságnak, amely csak az ok-okozatilag érthető összefüggéseket ismeri el tudományosként, különösen könnyen menne, hogy az asztrológiát „tudományosan megcáfolja” – amit persze többször meg is tett. Hogy a felhasznált módszerek megfelelőek voltak-e a vizsgálandó jelenséghez, azt egyáltalán nem firtatták, mint ahogy ez lenni szokott, ha egy elméleti vagy világnézeti koncepció kedvéért eleve leszögezik, mi az, ami nem létezik, mert nem létezhet.

Meglepő módon az asztrológia mégis növekvő érdeklődésre tart számot

A felnőtté válás jeleként értelmezhetjük talán, hogy ma már nem vagyunk annyira vevők az előítéletekre, s nem utasítunk el valamit csupán azért, mert az nem illik bele a tudomány jelenlegi állásának koncepciójába. Elsősorban a fiatal nemzedékekben van meg az üdítő hajlandóság a vizsgálódásra. A mára oly fontossá vált motiváció-kutatás azt tanítja, hogy a szubjektív tényezőket és látószögünk ezzel adott beszűkülését ott kell figyelembe vennünk, ahol kutatunk, és azokat a motivációkat kell felismernünk, amelyek az egyéntől és szubjektív beállítódásától függenek. S végezetül az asztrológia és más rokon területek iránt megnövekvő érdeklődés hátterében nyilvánvalóan egy olyasvalami iránti igényünk áll, amit más tudományterületektől nem kapunk meg: tudatunk bővítése olyan ősi szimbólumvilág által, amelyet talán nem szabad egyszerűen félrelöknünk és elintézettnek tekintenünk, hiszen lehet, hogy ismét mondanivalója van számunkra. Amennyiben csakugyan sor kerülne az asztrológia reneszánszára, nem várhatjuk el, hogy ez olyan formában történjék, ahogyan ma még sok asztrológus gyakorolja, mivel akkor nincs kilátás arra, hogy komolyan vegyék. Élethelyzetünk más, tudásunk kibővült, és igényeink megnövekedtek. Ily módon az asztrológusoknak újból kell orientálódniuk, és új feladatokat kell kitűzniük maguk elé. A sok felmerülő kérdés közül – Lesz-e hivatalosan szabályozott képzés? Milyen feltételeknek kellene meghatározniuk a gyakorló asztrológusok szakmai helyzetét? Milyen képzés lenne ennek az előfeltétele? Lehet-e az asztrológiát ismét egyetemi tantárggyá tenni? Hol húzódnak meg a terület lehetőségei és határai? És így tovább – csak azt a kérdést akarom most kiragadni, hogy mi a szerepe a gyakorló asztrológusnak, miben rejlenek tevékenységének esélyei és veszélyei.

Mivel a praktizáló asztrológus még nem rendelkezik olyan körülhatárolt szociális szereppel, mint az orvos, a bíró, a lelkész stb., ez utóbbiaknál erősebben ki van téve kliensei homályos elvárásainak és projekcióinak. S annál készségesebben fog ezeknek az elvárásoknak megfelelni, minél kevésbé tisztázott számára a saját szerepe. Ha a tanácsadó túl sokat ígér, és nem ismeri a maga, valamint a szakterülete korlátait, akkor olyan elvárásokat támaszt a tanácskérőben, amelyeket aztán nem tud teljesíteni. Ha a tanácskérők túlságosan naivak és kritikátlanok, túlságosan hisznek a csodákban, és tele vannak gyerekes elvárásokkal, vágyakkal és szorongásokkal, könnyen rávehetik a tanácsadót arra, hogy túllépjen felelősséggel vállalt kijelentésein. Hasonló jelenséggel más területeken is találkozhatunk, ám ott általában világosabb, mit várhatunk el a művelőitől, mit nem. Az asztrológiai tanácsadás helyzete és a benne résztvevők pszichológiája gyakorta oda vezet, hogy a tanácsadó a gyermek szerepébe kényszeríti bele a tanácskérőt, amennyiben hajlandó arra, hogy túl sok felelősséget átvegyen tőle, miként a tanácskérő annak a „mindentudónak” a szerepébe kényszerítheti őt, akinek kezébe kész a sorsát helyezni. Ez természetesen csak azon alapulhat, hogy az asztrológia lehetőségeit és határait széles körben félreismerik.

Itt érkeztünk el véleményem szerint a legfontosabb követelményhez, amelyet a reneszánszába lépő asztrológiával szemben támasztani kell: ez az asztrológia közlési határainak világos meglátása, amire a mai asztrológusok közül (a mű 1976-ban íródott – a ford.) Thomas Ring fáradhatatlanul utalt. Ez az asztrológusok számára azt jelenti, hogy józan, valós elképzelésük legyen tanácsadói szerepükről; a tanácskérők számára pedig azt, hogy józan és megfelelő elvárásaik legyenek a tanácsadóval szemben. Hosszú és kölcsönös folyamatra van szükség, hogy ez a feltétel teljesülhessen. Az a kísértés, hogy a nagy mágus szerepét bármi okból eljátssza, sok asztrológus számára igen erős; nem kevésbé erős a tanácskérők azon hajlama sem, hogy a felelősséget és a döntést átengedjék a tanácsadónak. Mindkettő megnehezíti a horoszkópkifejtés besorolását a lelki segélynyújtás területére, és az egyébként jóhiszemű embereket is újra meg újra szkeptikussá teszi az asztrológiával, de legalábbis annak művelőivel szemben.

Ma még kétségtelenül nehéz helyzetben vannak az asztrológusok. Egyrészt támadják, elutasítják őket és küzdenek ellenük, gyakran méltatlan eszközökkel, méghozzá többnyire olyanok, akik maguk sohasem foglalkoztak komolyan az asztrológiával. Másrészt klienseik projekcióival és elvárásaival találják magukat szemben, s ezek a kliensek többnyire egyáltalán nem azt akarják megtudni, amit az asztrológia valóban felelősséggel közölhet, hanem egyszerűen „jóslatot” várnak. Ilyen körülmények között néhány asztrológus megpróbál feltétlenül tudományosan viselkedni, míg mások mágusi szerepben tetszelegnek.

Az előbbiek statisztikailag akarják alátámasztani vizsgálati eredményeiket – amire ma már a számítógépek technikai lehetőséget adnak -, és úgy vélik, hogy a lehetőség szerinti egyértelmű megállapításokkal „bizonyíthatják” az asztrológia igazságtartalmát. Ezért akarnak minél több olyan “találatot” elérni, amelyek utólag ellenőrizhetőek, s törekvésükben oly messzire mehetnek, hogy a klienseiket felszólítják: megállapításaikat egy későbbi bizonyítás céljából helyezzék letétbe egy ügyvédnél. Bármilyen hasznosak is lehetnek időnként a statisztikai kimutatások, mégsem kellene ezeket túlértékelni; nehogy idővel statisztikailag megragadható hasonlóságokat és elnagyoló analógiákat keressünk csupán azért, hogy nagy számokkal imponálhassunk, miközben egy születés egyszeriségét s egyediségét feláldozzuk egy jellegtelen állításért. Akkor aztán joggal vethetnék a szemünkre, hogy az ilyen állítások a legtöbb emberre illenek. Hisz soha nem létezik „a” konstelláció – „a Mars a 8. házban”, „a Jupiter az MC-n”, stb. -, hanem mindig csak egy bizonyos ember egész horoszkópjának a Marsa vagy a Jupitere létezik horoszkópjának összes további konstellációival együtt, amelyek által minden egyes bolygó hatása egyénileg módosul, és e képletet tovább árnyalják egy ember asztrológiailag nem megragadható adottságai, amelyek mindenkor módosítóan hatnak (pl. az öröklött tulajdonságok). Ebben rejlik az asztrológiai értelmezés művészete, rendkívüli sokfélesége és nagy nehézsége. Véleményem szerint már maga a „találatokra” való beállítódás hibás kiindulásnak számít. Az asztrológiai tanácsadásnál ugyanis nem arról van szó, hogy az asztrológiát vagy saját tudásunkat bizonyítsuk, hanem arról, hogy a tanácsadás folyamán önmaguk jobb megértéséhez segítsük hozzá az embereket.

Egyes asztrológusok azon fáradoznak, hogy a tanácskérővel és önmagukkal szemben is fenntartsák a mágus vagy a próféta nimbuszát, amit gyakran még a ruházatukkal és a környezetükkel, valamint a megfogalmazásaikkal is alátámasztanak; ezek lennének hivatottak a tanácskérőben a mindentudás iránti alázatot kiváltani. Ez a legjobb esetben a szakma gyermekbetegsége, amelyből ideje lenne hamar kigyógyulni. Egyébiránt pedig azt mondhatjuk, hogy a hókuszpókusz és a valódi tudás általában fordított arányban áll egymással. Hiszen az igazi asztrológus nem a saját érvényesülési vagy hatalmi vágyait akarja kielégíteni, és a hozzá fordulót nem befolyásolni akarja, hanem mélyebb önismerethez szeretné segíteni, amihez persze az ő közreműködésére is szükség van.

Most azonban térjünk rá magára a tanácskérőre…

Ki fordul asztrológushoz, és milyen kérdésekkel? Részben magán az asztrológuson múlik, kikből áll a klientúrája: minél inkább eljátssza ugyanis a mágus szerepét, annál inkább rátalálnak a csodában reménykedők. Thomas Ring tapasztalatai alapján sok asztrológus klientúrájánál gyakran azokról van szó, akik „pórul jártak”, és „néhányuknak semmi másra nincs szükségük, mint gyónásra és feloldozásra”, mivel “környezetük megszokott, elítélő hozzáállásával szemben megerősítésre szorulnak”. Nagyon is egyetértek Ringgel abban, hogy az asztrológusnak csak támpontokat és javaslatokat kell nyújtania a kérdező számára, és abban, hogy „az asztrológia mondanivalójának elengedhetetlen értelméhez tartozik, hogy sohasem veszi le a döntést a kérdező válláról”, ám a gyóntató és a feloldozást osztó szerepet kétségbe vonom, és a magam részéről elutasítom. Nézetem szerint ez hibás elvárás lenne mind magunktól, mind a tanácskérők részéről. Ring feltehetően arra a feloldó, felszabadító, néha szinte katartikus hatásra gondolt, amit a horoszkóp egy jó] irányított beszélgetés folyamán kiválthat; ebben az értelemben lehet olyan felszabadító hatása, mint a gyónásnak. Ezt a feloldozáshoz hasonló érzést néha akkor lehet átélni, ha a tanácskérő megtudja például, hogy születése pillanatában nehéz sorsot rendeltek neki, vagy egy nehezen megoldható életfeladat jutott osztályrészéül. Hatalmas megkönnyebbülést jelenthet számára, ha megszabadul vélt kudarcai miatti, indokolatlan bűntudatától és kisebbrendűségi érzéséitől, amely azért alakult ki, mert az életben nem boldogul jobban.

Nagyon könnyű persze elítélni valakit egy elmélet vagy egy bevett nézet alapján, vagy neurotikusnak nyilvánítani, ha nem nekünk kell az ő életét megélni. Éppen a horoszkóp az – a környezet és a genetikus adottságok ismeretével kiegészülve -, amely igazságosabbá és toleránsabbá tehet bennünket mások megítélésében, és rádöbbenthet, mennyire különbözőek is az egyes emberek „indulási feltételei”. Vannak olyan horoszkópok, amelyek rendkívüli feszültségeket mutatnak. Ezeket nem lehet egyetlen neurózis-sémával megragadni, és az érintettek bizonyára nem maguk választották (hacsak nem akarjuk a karmikus összefüggések tanát elfogadni). Néhány asztrológus el is utasítja az ilyen problematikus horoszkóp kifejtését, amit a tanácskérő például egy gyógyíthatatlan betegség diagnózisaként élhet meg, ha nincs tisztában az asztrológia közlési határaival. Tapasztalataim alapján viszont éppen az ilyen horoszkópok tulajdonosai nyitottak az asztrológiai tanácsadásra, amely biztosíthatja lelki helyzetük megértését, és konfliktusaik megoldásához valamelyes útmutatást nyújt. Az asztrológia továbbá felbecsülhetetlen segítséget jelenthet mások megértéséhez, valahogy úgy, ahogy egy indián mondás állítja: „Mielőtt másról ítélkeznél, járj egy mérföldet az ő mokasszinjában.”

Mint praktizáló pszichoanalitikushoz és pszichoterapeutához, hozzám olyan emberek jönnek asztrológiai tanácsadásra, akik valamilyen – szakmai, házassági, családi – válságban vannak, nehézségeik adódtak a gyerekneveléssel, vagy fontos döntés előtt állnak tanácstalanul. Mielőtt elvállalok valakit kliensemnek, ismernem kell a szándékát. Prognózisra vonatkozó kérdések megválaszolására és jövendőmondásra („mikor fogok megházasodni”, „változtassak-e szakmát”, „tartós lesz-e a házasságom” stb.) nem tartom magam hivatottnak. Azt a klienset vállalom, aki hajlandó lemondani azon elvárásáról, hogy a döntést levegyék a válláról, s belemegy egy olyan beszélgetésbe, amelynek során önismeretéről és konkrét problémáiról lesz szó. Saját tapasztalataim tehát csak a tanácsadásnak erről a formájáról vannak, de nekem ez tűnik a legfontosabbnak.

Vegyük először is a pályaválasztási tanácsadást…

Erre közvetett módon már nagyon korán sor kerülhet, miközben például a szülőknek felvázoljuk gyermekeik előre látható vonzalmait, érdeklődési területeit és képességeit, amelyeket a szülőknek kezdettől fogva támogatniuk kellene, de legalábbis nem kellene küzdeniük ellene akkor sem, ha azok esetleg nem felelnek meg a saját elvárásaiknak. Gyakrabban kerül sor pályaválasztási tanácsadásra a szó tulajdonképpeni értelmében az iskolaváltások idején, elsősorban olyan fiataloknál, akik az adott környezetben kevéssé tudták adottságaikat kibontakoztatni. Fontossá válhat a tanácsadásnak ez a fajtája később is, amikor belépünk az öregkorba, és kérdésként merül föl, hogy nyugdíjasként mivel is foglalkozzunk. Sok ember túlságosan egyoldalúan valósítja meg a horoszkópjában adott lehetőségeket, persze gyakran nem is volt módjában másképpen, sokféle okból: olykor nincs meg benne a bátorság ahhoz, hogy változtasson, gyakorta pedig azért, mert lehetősége is alig volt arra, hogy igazi vágyait valóra válthassa.

Valószínűleg a tanácsadásnak ez a fajtája jár a legkevesebb problémával; a beszélgetés során gyakran kiderül, hogy a horoszkópban felismerhető vonzalmak tulajdonképpen mindig is az érintett ki nem mondott vágyai voltak, és a beszélgetés csupán megerősíti saját vonzódásait. Akire a környezete erősebb elidegenítő hatást gyakorolt, annál – bizonyos feltételek mellett – a horoszkóp segítségével juthatunk el először egy ember tulajdonképpeni érdeklődési területeihez, ami aztán rendkívüli felszabadító hatással van rá. Mivel a szakma gyakorlása sokak számára puszta létfenntartó tevékenységgé vált, az ettől eltérő önkifejezési lehetőségek felismerésével nagy segítséget kaphatunk a horoszkóptól, s így tartalmasabbá tehetjük életünket, de talán szemléletmódot is válthatunk azáltal, hogy egy mindeddig problematikusnak megélt konstellációnak hirtelen meglátjuk a pozitív lehetőségeit. Például a kritikus Mars-Szaturnusz konstelláció kreatív levezetésre találhat valamely manuális tevékenységben, pl. a barkácsolásban, aminek egyáltalán nem mellékesen komoly terápiás értéke is lehet.

A házassági tanácsadás már valamivel problematikusabb,

már csak azért is, mert itt teret szoktak kapni az asztrológus személyes értékei és elképzelései is, vagy sablonos képzetei arról, hogy milyen párok illenek össze. Alapkövetelménynek kellene tekintenünk, hogy senkit sem szabad rábeszélni egy kapcsolatra vagy a szakításra, de lebeszélni sem róla. A tanácsadónak arra kellene szorítkoznia, hogy tudatosítsa azokat a nehézségeket, amelyekre az egyéni, valamint az összevető horoszkópok társkapcsolatra vonatkozó részleteiből következtetni lehet. Súlyosabb esetekben az asztrológus azzal segíthet a leginkább, ha átirányítja a párt házassági tanácsadóba, házaspárok csoportterápiájára, esetleg az egyik fél vagy mindkettejük egyéni terápiáját javasolja. Gyakran az jelenti a döntő segítséget, ha a partnerekkel azt próbáljuk megértetni, miként lehet beleélni magukat a másiknak a lelkivilágába, hogyan lehet legalább „egy mérföldet járni a mokaszinjában”. Minden bizonnyal abban rejlik az asztrológiai tanácsadás egyik nagy lehetősége, hogy a partnereknek horoszkópjuk alapján első látásra felfedhetjük addig nem ismert saját problémáikat, és rámutathatunk azokra a pontokra is, ahol a horoszkópok szerint harmonikusan vagy diszharmonikusan viszonyulhatnak egymáshoz. Közben tudatában kell lennünk: a nehéz konstellációknál fokozott mértékben függ a partnerek érettségétől és összetartozási szándékától, hogy miként élnek a kritikus különbözőségekkel, amelyek azonban mindig magukban hordozzák egymás fejlesztésének az esélyét is. Azt is figyelembe kell venni, hogy a nehéz konstellációkat a különböző életkorokban különbözőképpen éljük meg és válaszolunk rájuk, különbözőképpen tanuljuk meg kezelni őket.

Az asztrológia rendkívüli előnyét a tanácsadás más formáival szemben éppen abban látom, hogy a horoszkóp felvázolja azokat az adottságainkat, amelyek miatt magunkat, másokat és a világot másképp éljük meg. Itt megvan az a lehetőségünk – csupán már a tizenkét állatövi jegy által is -, hogy az egyéni megélési módok különbözőségét olyan árnyaltsággal jellemezhessük, amilyet egyébként sehol máshol nem találunk meg. Ez lehetővé teszi számunkra önmagunk és mások megértését; ez a képességünk egyébként (tudattalan ismétlési kényszereink, egyéni megélési módjainkban való megrekedésünk, projekcióink, csalódásaink és félreértéseink következtében) teljesen elsorvadhat. A horoszkópból kitetsző feszültségektől és ellentétektől nem kell megijedni. Végül is a társkapcsolat nem életbiztosítás, hanem feladat is, amelynek teljesítése során a partnerek kölcsönösen segítenek egymásnak problémáik és konfliktusaik megoldásában. Különösen óvakodni kellene az olyan kinyilatkoztatásoktól, mint hogy „magának a Vénusz-Szaturnusz kvadrátjával soha nem lesz boldog párkapcsolata”, és hasonlók. Az ilyen megállapítások felelőtlenek, gyakran az asztrológus szadizmusáról vagy hatalmi igényéről, vagy egyszerűen alkalmatlanságáról és fantáziájának szegényességéről árulkodnak. Szomorú, hogy ma még sok asztrológus mindenféle előképzettség nélkül gyakorolja tevékenységét; sem pszichológiai, sem orvosi, sem pszichoterápiás ismeretekkel nem rendelkezik; azt képzeli, hogy mindenféle szaktudást nélkülözhet, és egyedül a horoszkópból mindent ki tud olvasni. Elolvas néhány szakkönyvet, és annak a szabályait és receptjeit adja tovább sematikusan. A baj az, hogy az ebből eredő felszínes megállapításokat néhány ember készpénznek veszi, s ha egy társkapcsolatban később nehézségei adódnak, nem tesz meg eleget azok megoldásáért, túl korán beletörődik abba, hogy úgysem lenne semmi értelme, mivel neki a csillagokban nem adatott meg a boldog partner kapcsolat. Néhány asztrológus ilyenfajta kinyilatkoztató szerepvállalása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az asztrológiának olyan rossz híre lett. Értelme természetesen csak annak van, ha elemezzük, milyen kommunikációs nehézségekre utal egy ilyen kvadrát, milyen akadályokat valószínűsít, és hogy ezek miként függenek össze a korai csalódásokkal és az ezekből származó tudattalan ismétlési kényszerekkel.

Az asztrológia házassági tanácsadásánál (mint minden más házassági tanácsadásnál is) arról van szó, hogy a partnerekben tudatosítsuk súrlódási pontjaik és konfliktusaik pszichológiai hátterét, majd közösen kidolgozzuk egymás jobb megértésének a lehetséges módozatait. Ha megvan a kölcsönös igyekezet – amire az asztrológus mindig rá van utalva -, akkor gyakran nagyon segítő dolgokat tudunk közölni. Ennek során mindig pontosan meg kellene fogalmaztatni a partnerekkel, mi is a bajuk egymással, mert csak így láthatjuk tisztán, miként „akadnak össze” konstellációik a hétköznapi életben, és mit tehetnek azért, hogy bejáratott hibás viselkedési mintáikat kijavítsák.

Az összevető horoszkóp legjobb tudásom szerint a partnerek olyan, máshol nem fellelhető szembesítését teszi lehetővé, amely rendkívül tanulságos szokott lenni – feltéve persze, ha tudjuk értelmezni is. Amire itt törekednünk kellene, az egy olyan tanácsadó beszélgetés, amely nem ír elő semmit, és semmit sem szögez le; ez fokozottabban igaz az úgynevezett vakhoroszkópra, amikor a jelen nem lévő partner horoszkópjáról mondunk valamit. Aki tudja, mi mindent vetítenek egymásra a partnerek, hogyan hárítják át egymásra a bűnbak szerepét, és a saját realitásuk helyett önmaguk vagy a társ vágyképét tartják valóságosnak, az azt is tudja, milyen óvatosan lehet csak a távol lévő társról bármit is nyilatkozni; mindig számolnunk kell azzal, hogy az elhangzottakat otthon tendenciózusan felhasználják. Éppen ezért mindig a két partner együttes tanácsadását részesítem előnyben, különben a jelen nem lévő partner horoszkópjáról csak annak kifejezett engedélyével beszélek, vagy a velem konzultáló partner horoszkópjának az egyéni tanácsadására szorítkozom.

Hasonló a helyzet az asztrológia nevelési tanácsadásánál…

Itt azok az utalások, amelyek a szülők és a gyerekek összevető horoszkópjait lehetővé teszik, különösen fontosak; hiszen itt nem egy olyan társkapcsolatról van szó, amelyiket adott esetben fel lehet bontani, és amelyikbe önként ment bele az ember, hanem sorsszerű kapcsolatokról, amelyekből nemigen lehet kivonni magunkat. Gyakorta kell a szülőket azzal szembesíteni: abból adódnak a gyermek miatti nehézségeik, hogy olyan vágyképük van róla, amelyik a gyerek jellemző vonásait figyelmen kívül hagyja, ehelyett a gyereknek olyannak kellene lennie, amilyennek ők szeretnék. Talán akadémikust szeretnének nevelni belőle, és bánkódnak rossz iskolai jegyei miatt – amelyek sokszor a gyerek egészséges tiltakozását fejezik ki lényének elidegenítésével szemben. Közben nem veszik észre például, hogy a gyerekük kitűnő gyakorlati vagy művészi tehetséggel van megáldva. A gyermek horoszkópjának ismerete sok elkerülhető bánattól és csalódástól kímélhetné meg a szülőket és a gyerekeket egyaránt. A szülőknek lehetővé kellene tenniük, de legalábbis nem megnehezíteniük, hogy a gyermek a horoszkópjának megfelelően éljen; egyébként szinte biztosan a neurózis felé terelik a gyermeket.

Más szemszögből is hasznos lehet a szülői horoszkóp összevetése a gyermekével; megmutathatja például, hogy az egyik szülő Marsa vagy Szaturnusza a gyermek horoszkópjának fontos helyeit terheli; ha a szülők a gyermek erre adott reakcióit félreértik és küzdenek ellene ahelyett, hogy felismernék, mennyiben idézi elő a saját viselkedésük ezeket a reakciókat, tragikusan reménytelen helyzetek alakulhatnak ki. Az ilyen összefüggésekre természetesen másképpen is rá lehet kérdezni, ám a horoszkópnak megvan az az előnye, hogy a problémák első látásra felismerhetőek és célzottan megközelíthetőek. A szülők és a gyermek horoszkópjaiból olyan tényezők olvashatók ki, amelyek a család szerkezetének dinamikáját mutatják anélkül, hogy az érintettek szubjektív leírása eltorzítaná őket. A családi horoszkóp azért is fontos lehet, mert már a születés pillanatától kezdve támpontot nyújt ahhoz, hogy mit kellene a szülőknek figyelembe venniük a gyermeküknél, hogyan próbáljanak hatni rá.

Az asztrológus feladata az életvezetési tanácsadás is…

Mindenekelőtt aktuális krízisek és fontos döntések előtt keresnek fel minket (tapasztalatom szerint elsősorban nehéz szaturnuszi és uránuszi hatás alatt); jobban meg akarják érteni önmagukat, fel akarják ismerni, hogyan függ össze konfliktushelyzetük a saját viselkedésükkel. Ha a tanácsot kérőnek segítséget nyújthatunk azzal, hogy mi szól a horoszkópjában a tervezett döntés mellett, mi ellene, akkor többnyire elfelejti azt a (titkos) elvárását, hogy levegyék válláról a döntést, mivel olyan személyként kezelik, aki a közösen tisztázott tények alapján képes lesz maga meghozni a döntést.

Ha – véleményem szerint – ma még nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy a tanácsadói horoszkóp értelmezés hatókörét egyértelműen meghatározzuk, az bizonyosan képes elindítani egy tartós, sokszor mélyreható személyiségváltozást, és ezzel egyfajta új hozzáállást teremteni. Ideális esetben sikerül úgy kimozdítani valakit abból a helyzetből, amelyben megrekedt, hogy egyúttal tisztán látja a követendő új irányt is. A tanácsadó horoszkópértelmezés az esetleg szükséges pszichoterápiát természetesen nem pótolhatja, ámde lényegesen segítheti. Ha elfogadjuk, hogy életünk – a tőlünk függő viselkedésmódok nehezen körülhatárolható területén – számos apró lépésből, döntésből, cselekvésből és kitérésből áll össze, amelyek az idő folyamán ismétlődések és összegződések által már sorsformálóan hatnak, a horoszkóp értelmezése rámutathat azokra a fontos alapszituációkra, ahol téves magatartásmódjaink – tudattalan ismétlődési kényszerből vagy lustaságból adódóan – egyre mélyebben bevésődhetnek, de ugyanitt meg is ragadhatjuk az esélyt, hogy problémáinkra új, alkotó választ keressünk, és ezzel életünket megváltoztassuk, amennyire egyáltalán lehet. Az ilyen sorsszerű helyzetek tudatosítása és a bevésődött magatartásmódok ekképpen lehetővé vált korrekciója tartós terápiás hatással lehet. A terápia újfajta viselkedés elsajátítására és megszokás ára irányul, ami többnyire az érintett környezetét is magával ragadja, és ugyancsak más viselkedésre ösztönzi – ezen a ponton érintkezik az asztrológia néhány magatartás-terápia módszerével. Teljesen osztom Thomas Ring nézetét, miszerint „aki nem ragaszkodik fixa ideájához vagy autisztikus bezárkózásához, az nem vonja ki magát a jelentések feltárt összefüggése, az evidencia élménye alól”, amit egy jól irányított asztrológiai beszélgetés jelenthet. Mindenekelőtt más pszichoterápiás eljárással kombinálva lehet ily módon nagy gyógyító erőket mozgósítani.

Ugyanakkor azonban nem győzöm elégszer egyértelműen tudatosítani a horoszkóp, illetve értelmezési lehetőségeink határait: a horoszkóp csak egy, bár rendkívül fontos és másképpen föl nem lelhető személyiségaspektust mutat meg, a „kozmotípust”, ahogyan Thomas Ring nevezi, amelyik kiegészíti a többi (pl. az öröklött) típust. A horoszkópból nem tudjuk meg az illetőnek sem a nemét, sem az öröklött tulajdonságait és a szociális helyzetét, sem a családi környezetét, sem az életrajzát, legalábbis ma még csak nagyon korlátozottan. Ilyeténképpen a horoszkópkifejtésnél hasonló helyzetben találjuk magunkat, mint az álomértelmezésnél: a mélylélektan ismeri ugyan az álom szimbólumnyelvét, és az álomból intuitív módon minden bizonnyal képes megragadni az álmodó benne kifejeződő tudattalan problematikáját, ám – eltekintve az álom különböző felfogásaitól és értelmezési módszereitől, valamint magának az értelmezőnek az egyéniségétől – a pszichoterapeuta megrekedne az álomértelmezés során a tipikusban és az általános érvényűben, ha nem venné figyelembe magának az álmodónak az álommal kapcsolatos gondolatait. Csak ezek teszik lehetővé az álom egyéni konkretizálás át és az álmodó aktuális helyzetéhez való viszonyítását. E meglátások nélkül az álomfejtés vagy csak érdekes játék marad, vagy egy olyan értelmezési eljárás, amelyik a tulajdon közlési határait sem veszi figyelembe, és ezért veszélyes vagy hatástalan lesz.

Ugyanígy az asztrológus természetesen ismeri a horoszkóp szimbolikáját, ám ha nem ismeri a horoszkóp tulajdonosának a személyiségét, ugyancsak az általánosban és a tipikusban kell megrekednie, hacsak nem várunk el az értelmezőtől tisztánlátói képességeket. Némelyik asztrológus sematikusan alkalmazza a szakkönyvekben található útmutatásokat, feledve azt, hogy – mint már fentebb említettem – az ott ismertetett és értelmezett konstellációk „valójában” nem, hanem mindig csak egy bizonyos összkonstellációra, illetve a horoszkóp egészére vonatkoztatva léteznek. S itt kell megtennünk asztrológiai szempontból azt a lépést, amely az elvont tipikustól a konkrét individuálisig vezet. Ezáltal rögtön módosul minden egyes aspektus – úgy, mint az álomban minden egyes álomrészlet -, és mindig újabb variációk keletkeznek, amelyekre nincs, nem is létezhet semmilyen recept. Amilyen kevéssé létezik „a” német, „a” fekete (a mindazonáltal meglévő tipikus sajátosságok mellett), épp olyan kevéssé beszélhetünk – a szintén tipikus közös tulajdonságok ellenére – „a” Bika, „a” Kos vagy „a” szaturnuszi emberről, és így tovább.

Mi, asztrológusok még amiatt is nehéz helyzetben vagyunk, hogy horoszkóp értelmező megállapításainkat a tanácsot kérő számára érthető nyelvre kell lefordítanunk, mivel az asztrológia szimbólumnyelvét csak kevesek ismerik. Így mit sem segítünk olyasvalakinek, aki nem ért az asztrológiához, ha például a következőket mondjuk neki: „Problematikus 11-es háza van”, vagy „Van egy Hold-Uránusz együttállása”, és hasonlók. Meglátásainkat érthető formában és szakkifejezések nélkül kell előadnunk, vagy ha mégis az utóbbiakhoz folyamodunk, ezeket meg kell magyaráznunk. Természetesen az asztrológiakönyvek elvont szabályaiban és „receptjeiben” is mindig van valami találó, hiszen azok hosszú idők tapasztalataiból erednek. Ám nem szabad beérnünk annyival – ahogyan az sajnos túl gyakran történik -, hogy egy horoszkóp „kifejtése” a következőképpen nézzen ki: megvannak a kész papírok az összes lehetséges konstellációra a szokásos értelmezésekkel; azután a tanácskérő kezébe nyomunk, a horoszkópjában előforduló bolygóállások szerint, egy lapot például a Mars-Uránusz szembenállás általános leírásával, egyet a Vénusz-Jupiter trigonjával, egyet az 5. házban álló Szaturnuszéval és így tovább, s ezekből kell(ene) magának a tanácskérőnek összeállítania a horoszkópját.

A vakértelmezések, amelyek csak a horoszkóp alapján, az érintett nemének, társadalmi környezetének és személyének az ismerete nélkül készülnek, csak sejtéseket és jellegtelen, általános érvényű megállapításokat tesznek lehetővé

Egy tudatlan kliens azonban ezzel nincs tisztában, elfogadja tehát, hogy lényét „magasabb helyről” tükrözték le, és úgy véli, „ilyen vagyok tehát”, mert elmulasztották közölni vele: vakértelmezéssel éppen csak közelítéseket lehet adni a személyiségéről, és legfeljebb a konstellációk valószínű hatásairól lehet beszélni. S ha még tovább megyünk, akkor azt mondhatjuk, hogy könnyű utólag például Goethe lényének és élettörténéseinek a vonásait bizonyítani. Ám arra senki sem lett volna képes, hogy a születésekor kiszámított horoszkóp alapján a későbbi Goethét jellemezze, vagy a horoszkóp bemutatásakor megmondja: ez csakis a Goethéé lehet. És mégis, az értelmezés Goethe sok jellegzetes vonását, a képességeit találóan jellemezné; ám, hogy mit kezdett velük – és ez mindannyiunkra érvényes -, az már meghaladja az asztrológia megállapítási lehetőségeit. Az asztrológiai értelmezés célszerű alkalmazása ezen oknál fogva csak a tanácsadó beszélgetésben, a képességek, lehetőségek és veszélyek felmutatásában van, ami az önismeret megszerzésében segíthet – és ez nem lebecsülendő dolog.

Végezetül néhány észrevétel magának az asztrológusnak a pszichológiájáról…

Ki és milyen indíttatásból lesz asztrológus? Gyakran már a motivációban megtalálható a későbbi praktikus tevékenység helyes vagy hibás kezdete. Gyakori motivációt képeznek a hatalmi igények, az az elképzelés, hogy mások sorsát a kezében tarthatja, befolyásolhatja, előre megmondhatja; a mágus vagy jós ezzel összefüggő nimbusza néhány asztrológus számára nagy vonzerővel bír, elsősorban annak, aki ezzel hozzá nem értését óhajtja kompenzálni.

Ilyesmi természetesen más foglalkozásokban is előfordul, és a mindenkori társadalmi presztízs minden pálya kiválasztásánál nagy szerepet szokott játszani. Az emberismeretet igénylő szakmákkal (mint például az orvosé, a lelkészé vagy a pszichoterapeutáé) mindig együtt jár egyfajta hatalom – és fennáll az a veszély, hogy birtokosa visszaél vele. Ez végeredményben az ő személyiségén, érettségén és integritásán múlik. Már említettem, hogy az ilyen hatalmi igényeknek a közönség annyiban ad tápot, amennyiben kész másokra átruházni a felelősséget saját életéért. Az ilyen hatalommániás asztrológusok általában dicsekednek a „találataikkal”, és a horoszkóp értelmezés során mindent határozottan állítanak, sőt leszögeznek.

Mások abból a pozitív hozzáállásból indulnak ki, hogy segítsenek, csakhogy rendkívül bizonytalan, tisztázatlan elképzelésük van a segítségnyújtásról. Ennek legnagyobb veszélye az, hogy a segíteni akarást – tévesen – vigasztaló megnyugtatásnak tekintik; legyintenek a tanácskérő horoszkópjában benne lévő feszültségekre, lekicsinylően félreértelmezik azokat a lehetséges veszélyeket, amelyek az érintett hibás megnyilvánulásaiban rejlenek, és hamis reményeket keltenek vágyainak kitalálásával. Túl sokat ígérnek, az elvárásokat a bekövetkező jó tranzitokra irányítják, amelyekre csupán várni kell, és így tovább. Ha időnként az adott pillanatban vigaszt nyújtanak is, később magára hagyják a tanácskérőt csalódásával, amikor a “jó Jupiter” mégsem hozta el, amit kellett volna. Ez természetesen nem tekinthető segítségnek; a tanácskérőt ilyenkor gyermeknek tekintik, akinek beígérnek valamit a jövőben, amiért semmit sem kell tennie – ahelyett, hogy nagyobb önismerethez és élete megjavításának a lehetőségeihez segítenék hozzá.

Léteznek végül olyan asztrológusok is, akik mindent sötétre festenek, és ezzel egyfajta zavaros fatalizmust képviselnek, amely elől nincs menekvés; ily módon veszélyesen hathatnak a tanácsadó neurotikus vonásai: hatalomvágya, érvényesülési igénye, vagy éppen szadista vágyai. Ezek az asztrológusok nem gondolnak bele, milyen hatással lehetnek értelmezéseik a kliensekre, különösen ha a mágus szerepében tetszelegnek. „Jóslataik” a tanácsot kérőben tudattalan megvalósítási kényszert váltanak ki, aminek következtében a prognózis csakugyan valóra válik, s ezt az asztrológus „sikerként” könyveli el.

Thomas Ring joggal beszél ezzel összefüggésben teljesítési kényszerről, amelyet „a szuggesztív közlések, hátuk mögött az örökkévalósággal” – éppen a labilis és a félénk, tekintélytisztelő embereknél – kiválthatnak. Hasonló jelenség volt és van más területeken is – gondoljunk csak az egyház néhány képviselőjére, akik a pokollal és a tisztítótűzzel vagy az örök kárhozat fenyegetésével álltak elő, miközben a saját neurotikus igényeiket élték ki, látszólag „szent” módon.

Így a hívőknél kialakulhatnak bizonyos vallási neurózisok; már csak ennek analógiája miatt is el kell kerülnünk, hogy a horoszkóp kifejtésével a tanácskérőt neurotizáljuk. Figyelembe kell vennünk tűréshatárát, és tudatosítanunk kell, hogy az éretlenség és a tudatlanság képezi a talaját mindenféle szuggesztiónak. Ez ellen csak az önkritika, az igyekezet és a helyes információk segítenek, amelyek arról tájékoztatnak, mire képes az asztrológia, mire nem. Ez megint csak az asztrológusok ésszerű szakmai képzésétől függ. Hiszen az emberek mindaddig asztrológushoz fordulnak, amíg asztrológusok vannak, márpedig asztrológusok mindig is lesznek, ha nem legálisan, akkor titkosan – ami persze sokkal veszélyesebb.

Az egyetlen értelmes (és már régóta esedékes) dolog az lenne, hogy képzett asztrológusokkal vitassuk meg a meghatározott képzési feltételekkel és a világosan lehatárolt funkciókkal rendelkező asztrológia szakmai helyzetét. Az asztrológia érzelmi, világnézeti vagy egyéb módon motivált elutasítása vagy elnyomása mindenféle szakismeret nélkül nemcsak méltatlan, hanem éppen a veszélyes vadhajtásoknak kedvez.

Amennyiben valóban bekövetkezik az asztrológia reneszánsza, az asztrológusoknak sok tekintetben át kell képezniük magukat. Le kell szállniuk a mágikus prófécia és a sors kihirdetésének a piedesztáljáról az egyszerű, tanácsadói tevékenység szintjére – amely egyébként sokkal nehezebb. Az asztrológián alapuló tanácsadó beszélgetés valószínűleg a jövő pszichoterápiájának részét képezi majd. Ám akkor a horoszkópértelmezés már nem maradhat középkori mágia, vagy sablonos receptek primitív továbbadása. Akkor majd betöltheti azt az űrt, amelyet minden olyan pszichoterapeuta ismer, aki ugyan felesküdött egy bizonyos téma vagy módszerre, de annak lehetőségeivel nem elégszik meg.

Az asztrológia közvetíti ugyanis számunkra a hiányzó láncszemet, azaz egy ember eredeti felépítését még az összes környezeti és elidegenítő hatás előtt, amelyekkel ugyebár mi, terapeuták a pácienst már megismerjük. A pszichoanalízis oki-genetikus kiindulásához a horoszkóp például a célra irányulást teszi hozzá, a benne felismerhető önmegvalósítási lehetőségek és kibontakozási tendenciák által.

Saját tapasztalataimból kiindulva az a meggyőződésem, hogy a horoszkóp bevonása a pszichoterápiás, tanácsadói és orvosi tevékenységbe nagyon eredményes lehet, már csak az átviteli folyamatok miatt is. Tapasztalati tény, hogy nem minden terapeuta tud minden egyes pácienst kezelni – egyesek nem „fekszenek” neki. A saját horoszkóp összevetése a páciensével feltárhatja, miben gátoljuk meg a pácienst, és miért érthetjük meg nehezen, miért nem felelünk meg neki, és ebből új meglátásaink adódhatnak a lényéről – olykor talán még az a belátás is, hogy nem mi vagyunk számára a megfelelő terapeuta. Amennyiben egy embert lehetőség szerint átfogóan meg akarunk érteni – és nem ez lenne-e minden pszichoterápia célja? -, akkor nem kellene lemondanunk horoszkópjának az ismeretéről.

A gyakorlatban ez úgy nézhet ki, hogy a terapeuta javasolja a páciensnek: beszélje meg egy tapasztalt asztrológussal a horoszkópját, és aztán az értelmezést a pácienssel együtt feldolgozza. Vagy kérheti a páciens engedélyét arra, hogy ő beszéljen egy asztrológussal a horoszkópjáról, és azután tájékoztassa a pácienst a megbeszélés eredményéről. Ha a terapeuta jártas az asztrológiában, akkor egy számára alkalmasnak tűnő időpontban természetesen maga is előveheti a horoszkóp megbeszélését.

A „tanítás tisztaságának” kedvéért a freudi irányzat terapeutái tapasztalataim szerint ritkán hajlanak erre, miközben a jungi iskola nagyobb nyitottságot tanúsít ez iránt – mindkettő érthető ezen iskolák emberről alkotott felfogása alapján. Mindazonáltal nem lenne szabad elfeledkeznünk arról, hogy mindenekelőtt a páciens a fontos, és hogy egy olyan rendkívül komplex és bonyolult lénynél, mint az ember, a segítség minden egyes lehetőségét igénybe kellene venni a páciens megértéséhez és önmagunk kontrollálásához, elsősorban az olyan differenciált és mélyre hatoló találkozásoknál, mint amilyen a pszichoterápiás kezelés. A pszichoterapeuták és asztrológusok együttműködése a jövőben sok szempontból kívánatosnak tűnik számomra; mindkét területet kétségtelenül termékenyen befolyásolná, a kutatás és a terápiás gyakorlatok számára hasznosnak bizonyulna.

Amennyire kívánatos lenne egyrészről, hogy a pszichoterapeuták és tanácsadók asztrológiai ismereteket szerezzenek, a maguk, valamint a páciensek és a tanácskérők horoszkópját ismerjék, épp annyira lenne kívánatos és szükségszerű, hogy az asztrológusok pszichológiai, jobban mondva mélylélektani képzésben részesüljenek, és lehetőleg végigcsináljanak egy saját analízist. Ez mérsékelné annak a veszélyét, hogy saját tudattalan problémáikat egy megbeszélendő horoszkópba vetítsék.

Fritz Riemann (1902-1979) Berlinben szerzett pszichoanalitikusi képesítést, és itt működött gyakorló analitikusként. A második világháború után a Müncheni Pszichológiai és Pszichoterápiás Intézet docense és kiképző analitikusa lett Az Academy of Psychoanalysis (New York) tiszteletbeli tagjává választotta.

Share This