„Teljes hát az embertelenség palettája. Véget ért a kis herceg bolygóutazása, s nem marad más belőle, csak egy kis szomorkás irónia: úgy látszik, ilyenek, ilyen furcsák, mulatságosak, különösek a: »fölnőttek« mind. Nem is baj, ha egy gyermek szemével végre tisztán, hamisítatlanul látjuk a lét negatív oldalát, a maga szánalmas szegényességében. Ha így áll a dolog a felnőttekkel, akkor bizony jobb, ha »gyermekek« vagyunk, s azok is maradunk.

De hát ki váltja meg a felnőtteket a »felnőttségük«-től, és hogyan? Végtére is ez a döntő kérdés. Ha hiszünk »A kis herceg«-nek, akkor a felnőttek tényleg menthetetlenek, és ennek oka azonos a nyomorúságuk okával. Magányosak és önzőek, elzárkóznak mindenkitől, ám fantasztikus energiával, mint megannyi megszállott, hajszolják életük boldogságát, míg csak teljes boldogtalanságba nem fulladnak. Állandó monológok és monomániák foglyai, képtelenek odafigyelni a másik emberre, netán még tanulni is tőle – láthatólag lehetetlen a felnőttekből embert varázsolni.

Ám éppen ez, a változtatásról való lemondás jelzi »A kis herceg« érvényességének határait is. Mert nem elég megrajzolni egy mégoly igaz, groteszk horrortablót a felnőttek kényszeres cselekedeteiről, az ördögi körről, melyben keringenek, meg kellene érteni, miért is vált ilyen torzzá az életük.

Fel kellene deríteni a KIRÁLY EMBEREK magányos bolygóján a félelmüket, szorongásukat önnön tehetetlenségüktől, jelentéktelenségüktől, és a szeretet, mely elég erős ahhoz, hogy visszaadja a saját életük értékébe vetett hitet, feloldhatná a trónushoz való görcsös ragaszkodást.

Meg kellene látnunk a HIÚ nagyképűségében a kegyetlenül mardosó önértékelési zavart, azt, hogy képtelen elfogadni önmagát, halálosan fél, hogy lenézik és semmibe veszik. Csak ha saját szeme tükrében fedezné fel végre önnön szépségét, akkor hagyna fel a külső elismerés hajszolásával.

Meg kellene értenünk az akaratgyenge ISZÁKOS-t is: miközben feledést remél az italtól, lelke mélyén kétségbeesett vágy él, szeretne valami nagy tettet végrehajtani, amivel kielégíthetné az önmagával szemben támasztott túlzott elvárásokat. Ha valaki bízna benne, és bizalma elég erős lenne, hogy belső szilárdságot adjon neki, az megtörhetné az önpusztító frusztráció láncreakcióját.

Észre kellene vennünk, mennyire fél az ÜZLETEMBER a szegénységtől, nyomortól, attól, hogy egyszer nem tud válaszolni a külső egzisztenciáját érintő kihívásokra. Csak a halálfélelemtől megszabadító reménység tehetné a belső életét olyan gazdaggá és tartalmassá, hogy feleslegessé váljon az anyagi javak hajszolása.

Át kellene éreznünk azt is, mennyire szorong a LÁMPAGYÚJTOGATÓ hogy mihelyt akár hajszálnyit is eltér a parancstól, rosszul és jogosulatlanul cselekszik. Fél a szabadságtól, retteg a káosztól, önmaga elől menekül az előírásokba. Ha félelmeit egy mélyebb életigenlésre válthatná, ha saját életét kezdené élni, amiért saját maga viseli a felelősséget akkor még ez a kötelesség-rabszolgaság is megtalálná a maga egyensúlyát kötelesség és kedvtelés között.

Nem utolsósorban pedig fel kellene ismernünk, hogy a GEOGRÁFUS a valóságtól fél tulajdonképpen: az érzelmek mélységétől, a lelkesedés szárnyalásától, a vágyak végtelenségétől. Retteg mindentől, ami nem egzaktul meghatározható, ami múlékony és illanó. Csak ha sikerülne vele megláttatni, hogy az örök és változatlan dolgok kicsiben visszatükröződnek a mindennapi élet látszólag oly apró és mulandó jelenségeiben – akkor tanulhatná meg, még ő is, az élet tudománya helyett az élet művészetét.” (Eugen Drewermann: A lényeg láthatatlan)

Kép: © Armando Carrasquel

Share This