Aki úgymond önfeláldozó, az lehet, hogy azért önfeláldozó, mert nem mer kiállni saját érdekei mellett? Aki ún. ön(én)feláldozó, annak egyébként van mit feláldoznia? Van szilárd és erős identitása?

Vagy inkább egyszerűbb
a szeretet
vagy a sajnálat
vagy az azonosulás
jegyében lemondani az én képviseletéről?

Szép dolog az önfeláldozás, de csak akkor, ha van „én”, amit alárendelek valaminek, amit fontosnak tartok. Az empátiára mondjunk igent. A totális azonosulásra és énfeladásra mondjunk nemet.

Egy régi hasszid szövegben olvasom:

„Ha én nem vagyok önmagamért, akkor ki lesz értem? Csak te vagy abban a pozícióban, hogy tudj magadról. Önzőnek kell lenni abból a szempontból, hogy más nincs abban a helyzetben, hogy elmondja, ki vagy, hogy mit akarsz és mit nem akarsz. Ha te nem harcolsz magadért, ki fog harcolni érted? Először magamért kell lenni, és ha már önmagam vagyok, és önzően és őszintén vagyok a világban, akkor van még egy csomó energiám. És azzal az energiával még lehetek másokért, olyanokért, akik meg tudják mondani, hogyan tudok őértük lenni. Mert elég önzőek ahhoz, hogy kifejezzék magukat annyira, hogy tudjak nekik segíteni. Nekem is önzőnek kell lennem annyira, hogy ha segítségre van szükségem, ki tudjam mutatni, hogyan segítsetek.”

Önfeláldozó attitűddel nehéz nemet mondani is. A döntés felelőssége a miénk, de ne tegyünk olyat, ami nem jó nekünk, csak azért mert nem szép dolog nemet mondani.

Hamvas Béla írja egy helyen:

„Szeresd magadat, mint embertársaidat. Szeresd magadat, mint ahogy Istent szereted. Nagylelkűen és mélyen és önfeláldozással, és ne sajnáld magadtól azt, ami a legnagyobb. Nincs szíved önmagad iránt. Mindig attól félsz, hogy önző leszel. Ez a legnagyobb vétek. Szeresd magad, és nem leszel önző…” 

Kép: © Francine Lasevitch

Share This