Egy Szomatodráma Játék esetleírása, ezúttal „belülről”. Első Szomatodráma játékaim egyike, melyben szereplőként vettem részt. Talán tanulságul szolgál arra, hogy bár nem az én játékom volt, mégis micsoda élményeken, utazáson, önmunkán megyünk keresztül akkor is, ha „csak¨ szereplői vagyunk valaki más játékának.

Fekszem a szőnyegen egyfajta magzatpózban, és nagyon dühös vagyok egy hölgy játékának résztvevőjeként a „Gyomor” szerepében. További szereplők a „Pajzsmirigy” és a „Méh”. A Főszereplőnek speciális női jellegű egészségügyi nehézségei vannak. Nem jegyzem meg a betegség nevét, de nem is akarom. Nem az én dolgom… Az én dolgom most az, hogy én vagyok a „Gyomor”.

Nos, fekszem a szőnyegen és tombol bennem a düh, olyannyira, hogy ütni szeretnék. Teljesen zavarban vagyok. Eddig meg voltam győződve róla, hogy nincs az a szerep, amiben rám általában nem jellemző vérmérséklettel nyilvánulnék meg. S tessék, most ütni szeretnék. A Főszereplő úgy rendezte el a játék kezdőképét, hogy a „Méh” a hátamnak dől. A „Pajzsmirigyet” nem érzékelem. Meg akarom ütni a „Méh”-et, de még mindig tudatosan kontrollálom magam („De hát ez nem illik hozzám!”). A Játékvezetőnek jelzem, hogy ütni szeretnék, de nem merek. A Játékvezető biztat, hogy nyugodtan adjam át magamat a szerepemnek (s ezzel együtt az indulatomnak). Végül is ütök, de csak jelzésértékűen. Nem okozok fájdalmat a „Méh”-nek, de egyértelműen érzékeli.

Nem tudok fekve maradni. Nyugtalan vagyok, fel kell állnom. Ide és oda mozgok a játéktér kerületén. Így próbálom valahogy az indulatomat kezelni. Forrong bennem az agresszió, hőhullámaim vannak, próbálok könnyíteni a ruházatomon. A játék többi szereplője kívül esik a látóteremen. Nagyon keveset érzékelek belőlük, s nincs is kapcsolódásom velük. Aztán egyszer csak a Főszereplő belép a játékba, mégpedig a „Méh” helyébe, s egyben ugyanakkor nézőpontváltás is történik. A „Pajzsmirigy” az „Anya” szerepébe emelkedik, én a „Gyomor” „Apává” válok. A Főszereplő is innentől önmaga: a „Lánygyermek”. Archetipikus a kép.

Főszereplő megpróbál megnyugtatni, ám „Apa”-ként ambivalensen érzem magam. Érzékelem a szelíd nyugtató szavakat, ugyanakkor egyfajta csábító nőiséget is érzékelek. Ennek hangot is adok. Közlöm a zavaromat a „Lánygyermek” felől érkező csábító nőiséget illetően. A Főszereplő meg sem lepődik, jelzi a megértését, s megpróbálja felém tisztázni a helyzetet. Érzékelem a szoros kapcsolatot a Főszereplő és az édesapja között.

Rádöbbenek az „Apa” szerepében, hogy nagyon félreértettem a Főszereplő szeretettel teljes közeledését, s elszégyellem magamat. S szinte sorakoznak az érzelmek: bűntudat, meghatódás, bocsánatkérés igénye. A sírás határán állok (nem hittem volna, hogy idáig jutok). Magamhoz ölelem a Főszereplőt, és meghatottan bocsánatot kérek tőle. Ő kedvesen, feloldozó módon nyugtatgat. Úgy hiszem, itt kerekedik le a történet, és ér véget a játék. Semmi emlékem egyébként arról, hogy közben a „Pajzsmiriggyel”/„Anyával” mi történt.

A játék végén, miközben jövök ki a „Gyomor”/„Apa” szerepéből, végigfut bennem a személyes érintettségem. A gyomorégésem, ami mögött ez esetben egyfajta dühöt voltam kénytelen felfedezni. Úgy tűnik, a düh, az indulat témája itt mozog bennem. Már csak azért is, mert más szerepekben is megtalál csakúgy, mint a „Félelem” szerepe. Sőt az „Indulat, düh” egyik saját játékomban része is az induló képnek. A játékot kísérő rövid megbeszélésben a Főszereplő megköszöni a részvételünket és jelzi, hogy számára ez a játék egy újabb állomás az öngyógyító munkájában, és még folytatása következik. Szó esik még a játék különböző fázisairól is, de én csak kapkodom a fejem, szinte semmire nem emlékezem. Ám ezúttal ezt jó jelnek veszem. Azt hiszem, ez az első játék, ahol teljes mértékben átengedtem magamat a szerepemnek, s szabad utat engedtem az érzelmeimnek, köszönhetően a tapasztalt Játékvezető biztonságot adó jelenlétének és segítségének is.

Tick Ervin [asztrológus, szomatodráma játékvezető] | a kép forrása: Google

Share This