Chopra írása még az amerikai elnökválasztás előtt megjelent, és a fordítás is még akkor megszületett. Annak idején végül is lemondtam a magyar változat publikálásáról. Ám mostanában újra olvasva, még mindig aktuálisnak érzem, s nem csak Amerika szempontjából. Aki képes a sorok között olvasni, érteni fogja… (Forrás: Huffington Post, America’s Shadow: The Real Secret of Donald J. Trump)

Van egy figyelemre méltó magyarázata Donald Trump sikerének, amit a legtöbb politikai elemző teljesen kihagyott vagy alul értékelt. A legtöbb értékelés Trumpot egy bizarr anomáliaként, rendellenességként írja le, hiszen kezdetben, valószerűtlenűl híres jelöltként, szembeszállt a politika összes íratlan szabályával, hagyományával, és ennek végzetesnek kellett volna lennie ránézve. Ehelyett Trump elsöpört mindent, ami előtte történt a republikánus oldalon. „Zseninek” nevezhetjük akár, ahogy magára vonta a reflektorfényt, és ennek köszönhetően olyan fölénnyel uralja a terepet, ahogy egyetlen modern politikus sem tette korábban.

De valójában Trump nem bizarr vagy rendellenes. Valami olyat képvisel, ami általános és szemmel látható. Ez egy olyan része az emberi pszichének, amit mind szégyellünk és kínosan érezzük magunkat, ami közös titkunkká teszi. Egy évszázaddal ezelőtt, a mélylélektanban az emberi természet rejtett oldala egy különleges nevet szerzett magának: az árnyék.

Az árnyék magába foglalja az összes sötét ösztönt – gyűlöletet, agressziót, szadizmust, önzést, féltékenységet, elégedetlenséget, szexuális perverziót –, ami a szem elől elrejtve létezik. Az elnevezést Carl Gustav Jungtól eredeztetik, de a valódi eredete Freud felismerése, hogy az elménk kettős, élesen elválasztódik a tudat és a tudattalan. A civilizáció emelkedése a jele annak, milyen jól irányítjuk a tudatos elménk és sikerrel nyomjuk el a tudattalan oldalt. De ami az árnyékban rejtőzik, az ki fog törni.

És amikor megteszi, a társadalmakból, amik jól szabályozottnak és racionálisnak, tisztességesnek és igazságosnak, kulturáltnak és kifinomultnak tűntek, hirtelen kitör minden szörnyűség, minden, amit tagadtak: erőszak, előítélet, káosz, irányíthatatlan irracionalitás. Valójában, a keserű irónia az, hogy az árnyék legrosszabb kitörése azokban a társadalmakban történik, ahol látszólag minden rendben van. Ez megmagyarázza, hogy miért pont Európa, a kiszámítható, civilizált viselkedés mintája, sodorta magát a világháborúk poklába.

Trump, mint a legaktuálisabb megjelenése az árnyéknak, mint egy furcsa anomália – ez a megállapítás akkor lenne igaz, hogyha az egyetlen viszonyítási pont a normális, racionális értékrend lenne. Ha az érme másik oldalát nézzük és a tudattalanhoz viszonyítunk, akkor Trump teljesen tipikus. Az árnyék kitörésekor a rossz válik jóvá. Transzagresszívnak(?) lenni megváltásnak tűnik, mivel a kollektív tudat végre tiltott területen barangolhat. Mikor Trump belesüllyed a destruktív magatartásba és ezzel egy időben így szól a zavargó közönségéhez: „This is fun, isn’t it?”, nyilvánosan kifejezi titkolt vágyunkat arra, többé ne kövessük a szabályokat.

(?) Transzagresszió: mindenfajta morális és illendőségi gátlás áthágása.

Azonban például az első világháború szórakoztató jellege, amely szinte vidáman tett el láb alól fiatal férfiakat, gyorsan horrorrá vált, és az árnyék ravasz csapdájává vált. Ha egyszer kiengedtük, nagyon nehéz visszakényszeríteni az árnyékot rejtekhelyére. A republikánus párt évtizedeken keresztül „lassú tűzön sütötte” az árnyékot azóta, hogy Nixon felfedezte hogyan húzzon hasznot a déli rasszizmusból, a kisebbség törvények általi elnyomásából, és a „mi és ők” viszonyulásból a vietnami háborút ellenző mozgalmakkal kapcsolatban. Azért, hogy ne szégyelljék magukat, követték Nixont, aki tiszteletet vívott ki magának. Az irónia az, hogy a civilizált társadalom minél inkább kordában tartja az árnyékot, minél jóindulatúbban cselekedett Reagan vagy Bush, az árnyék annál erősebbé vált a felszín alatt.

Trump lerántotta a felszínt, a szórakozás által megrészegülve, szabadon bocsájtotta démonjait és meglepetésére emberek milliói köszöntötték támogatással. Ha az árnyék nem tér vissza a föld alá, és most úgy tűnik, nem fog, milyen kifejletre számíthatunk a következő hat hónapban? A jelen helyzetünkben a tagadás és a tragédia közé vagyunk szorítva. Tagadás, mikor nem veszünk tudomást az árnyék létéről; tragédia, mikor megadjuk neki magunkat. Anélkül, hogy szélsőségessé válnának, rengeteg amerikai érzi a nyugtalanító érzését annak, hogy elvesztették az ellenőrzést fölötte. Trump dicsőíti a kontrollálatlanságot, mindaddig, amíg a sikeressége tart – aminek végét senki nem tudja megjósolni –, nem fogja figyelembe venni a normális kereteket.

Mit tegyünk közben?

  • Lássuk Trumpot annak, ami, az árnyékkal való szembesítés.
  • Ahelyett, hogy démonizálnánk őt, fogadjuk el, hogy mindenkiben van árnyék rész és mindig is volt.
  • Közben emlékezzünk arra, hogy sosem az árnyék nyer a végén.
  • Mindig kínálkozó alkalmat ragadjunk meg, hogy megerősítsük jó és értelem értékét saját életünkben.
  • Ne az árnyékkal harcoljuk az árnyék ellen, ez az jelenti, hogy ne Trump nihilista szabályai alapján játsszunk.

Amerika mindig szerencsés volt abból a szempontból, hogy ki tudta engedni a gőzt és felismerni, hogy vannak démonaink. A nagy gazdasági világválság idején bankrablók váltak a nép hőseivé, mégsem javasolta senki, hogy Bonnie-t és Clyde-ot elnökké válasszák. A racionális keretek tették az emberi evolúciót sikeressé, ahogy a nagyobb elme felül emelkedett a kisebben. Ez a dominancia még mindig jót tartogat, nem számít milyen közel járunk a primitivizmushoz. Trump az emberi természet egy valós részét képviseli és nehéz időkben a rossz fiúk válnak hősökké. Senki nem tudja megjósolni, hogy a „rossz = jó” egyenlete eljuttatja-e a Fehér Házba. A harc saját árnyékunkkal még nem ért véget.

Kép: © Time Magazines – Nothing to See Here

Share This