Verena Kast svájci pszichoterapeuta legújabb (2005.) könyve kapcsán a Bayerischer Rundfunk-ban  elhangzott beszélgetés írott változatának első része (fordította: Mészáros Csilla).

Mindenek ellenére: Én

Corinna Spies: Verena Kast pszichológia professzorral legújabb könyve kapcsán beszélgetünk. A könyv címe: „Trotz allem: ICH. Gefühle des Selbstwerts und die Erfahrung von Identität.” (Mindenek ellenére: ÉN. Az önértékelés érzései és az identitás megtapasztalása, 2005.) Magában a címben benne rejlik a kérdés, hogy mi az, ami megakadályozza bennünk az „én”-t: mennyire nehéz „én”-né válni és annak megmaradni. Ehhez kapcsolódik az első kérdésem is: Miért téma ez egyáltalán? Az „én” az „én”! Általában úgy képzeljük, hogy megszületünk és már valaki (=én), egy meghatározott szubjektum vagyunk. Mi az, ami ebből a szempontból fenyegethet bennünket?

Verena Kast: A könyv az identitás problematikáját járja körbe. Ki vagyok én? Ki vagyok én másokhoz viszonyítva? Mi különböztet meg más emberektől? Mi tesz engem egyedivé? Milyenné válok az idő múlásával? Alapjában véve folytonosan változunk, és közben mégis mindig ugyanazok maradunk. Ezért lett a könyv címe: „Mindenek ellenére: ÉN”. Felmerül a kérdés, hogy napjainkban létezik-e még egyáltalán olyasvalami, mint az identitás. Vannak művészek, mint például Nancy Sherman, aki azt mondja, hogy minden maskarádé, vagyis úgy jeleníthetjük meg magunkat, ahogyan csak akarjuk. Az ún. belső magot, amelynek a létezéséről a pszichoterapeuták meg vannak győződve, kereshetjük, ameddig csak akarjuk – egyszerűen nem létezik. Alapvetően ez azt jelenti, hogy tetszőlegessé válik. S természetesen ez azt is jelenti, hogy a kapcsolódás (kapcsolat), amely rendkívül fontos, nagyon-nagyon nehézzé válik. A többi emberhez való kapcsolódásaink központi jelentőségűek az énné válás, az önmagunkká válás és egyáltalán az érés (fejlődés) szempontjából. Az identitás kérdése nemcsak arról szól, hogyan képzeljük el magunkat, hanem arról is, hogyan tudnak bennünket a többiek azonosítani. Hogyan jövök ki egyáltalán más emberekkel? Mit teszek hozzá a világhoz?

Spies: Bizonyos társadalmak számára, például a miénk számára is nagyon jól jönne, ha ez az elmélet valóban megvalósulna. Nem létezne identitás, hiszen semmi sem lenne jobban alakítható, mint egy arctalan, önazonosság nélküli tömeg, amilyet a 20. században láttunk és a világ számos részén még ma is láthatunk.

Kast: Éppen ez az oka annak, hogy ezt a könyvet megírtam. Léteznek olyan kutatások, amelyek azt mutatják, hogy ez az ún. diffúz identitás – ami azt jelenti, hogy ma ilyen vagyok, holnap meg olyan; vagyis napjainkban azok vagyunk, ami éppen divatban van – azzal hozható kapcsolatba, hogy már nem köteleződünk el, hogy már nem tudunk igazán elköteleződni. Az önazonosság ezen formája egyre gyakoribb napjainkban. S ez azt jelenti, amire ön is utalt, hogy ezek az emberek nagyon fogékonyak az autoriter hatalmakra – alakíthatóak. S ehhez hozzájön még valami. Úgy gondolom, hogy ezek az emberek tulajdonképpen alacsony önértékeléssel rendelkeznek. S ebből következik, hogy önértékelésüket csak és kizárólag más embereken keresztül szerzik meg. Ameddig „divatosak”, addig rendben van az önértékelésük. Ha azonban már nincsenek „divatban”, akkor már semmijük sincs. Természetesen ez azt is jelenti, hogy alacsony önértékeléssel rosszul mennek a dolgaink. Másrészt, ha alacsony az önértékelésünk, akkor ebből az is következik, hogy nagyon könnyen folyamodunk erőszakhoz. Hiszen ha tehetetlennek érezzük magunkat, könnyen eszünkbe juthat, hogy teljhatalommal ruházzuk fel magunkat. S teljhatalmat erőszakkal szerezhetünk a leggyorsabban. Ilyenkor megkíséreljük, hogy erőszak bevetésével tegyünk szert nagyobb önbecsülésre.

Spies: Összességében ez tehát olyanfajta önértékelés lenne, amit éppen úgy kívülről irányítanak, mint a részvények árfolyamát a tőzsdén. Ha esik az árfolyam, akkor rosszul érezzük magunkat. Egyáltalán hogyan alakul ki az önértékelésünk?

Kast: Az önértékelésünk a kapcsolatainkon keresztül alakul ki. Önvalónk (mély énünk, a „selbst”), amelyet időnként „én”-nek is neveznek, az első kötődési személyekhez való kapcsolatunkban alakul ki. Az érzelmi önvalónk (selbst) szintén így alakul ki. Ha kisgyerekeket látunk az édesanyjukkal és az édesapjukkal, akkor megfigyelhetjük ezt. Ha egy gyerek például hangosan sír, akkor az édesanyja azt mondja neki: Gyere, megvigasztallak. A gyerek ily módon megtanulja az érzéseit irányítani. Azt is észreveszi, hogy az anyánál elérhet valamit. Megjelenik tehát az interszubjektivitás felismerése; megtanulja, hogy ő és anyja két különálló személyek, de mégis elérhet nála valamit. Később, amikor a gyerek megtanul beszélni, kölcsönösen mesélhetnek egymásnak stb. Ez biztosítja a „selbst” fejlődését, vagyis mindig más emberekhez való kapcsolatainkon keresztül alakul ki. Véleményem szerint nem igaz az az elgondolás, hogy kapcsolatok nélkül is fejlődhetünk. Az önértékelés kialakulása másfelől attól is függ, hogy ezt az önvalót (selbst) a külvilág hogyan értékeli. Ha egy gyermek tesz valamit, akkor azt az érzést is meg kell kapnia, hogy tettét elismerik. „Anya és apa nemcsak szívesen játszik velem, hanem élvezik is azt, amit velem játszanak.” – ez az elismerés. Az önértékelésünk kialakulása tehát azon is múlik, hogy a többi ember elismeri, amik vagyunk, amit teszünk. Ám az is számít, hogy mi magunk is el tudjuk ismerni magunkat. Minél inkább elismernek bennünket, annál inkább megtanuljuk mi is, hogy magunkat és azután más embereket is elismerjünk. Ennek a fordítottja azonban ez esetben nem igaz – vagyis ha kevésbé ismertek el bennünket, akkor is megtanulhatjuk magunk és mások elismerését; az ember ugyanis szinte mindent képes megtanulni.

Spies: Generációnk magán viseli az ún. „fekete pedagógia” terheit. Korábban a gyerekeket nagyon szigorúan, és nem gyerekbarát módon kezelték, kis felnőttként tekintettek rájuk. Vajon automatikus-e, hogy ezt a hozzáállást továbbadjuk generációról generációra?

Kast: Ezt nem tudom. Ha azonban megnézzük a mai gyerekeket, akkor az a benyomásunk, hogy túlságosan kevés korlátozásnak vannak kitéve. Ahogyan régebben túl sok volt a korlátozás, vagy túl sokszor keltettek bűntudatot a gyerekekben, úgy napjainkban túl kevés a korlátozás. Hiszen szükségünk van határokra is, hogy érezzük magunkat, hogy lázadhassunk – különösen akkor, ha az identitásunkról van szó. Az identitás ugyanis a határok megtapasztalása is.

Spies: A hiányzó határokkal a napjainkban még mindig érezhető tekintélyelvű nevelés utolsó pilléreire utal?

Kast: Igen. Ha mostanában megfigyelem, hogyan bánnak a szülők kisgyerekeikkel, akkor az részben csodálatos. A gyerekeket komolyan veszik és tisztelik. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, akik azt csinálnak a szüleikkel, amit akarnak, ráadásul olyan formában, ahogyan azt szinte elképzelni sem tudjuk. S itt felmerül az a kérdés, hogy a végén nem kell-e ezeknek a szülőknek segítséget nyújtani. Ugyanakkor ez mégsem lehetséges. Úgy gondolom, a nevelés abból áll, hogy megtanítjuk a gyereket a tiszteletre. Ez rendkívül fontos. Ezen túlmenően a gyereknek egyszerűen megvan a joga az önállóságra, a saját érzéseire stb. Ám egy gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogy a felnőttek helyzetébe képzelje magát. Látnia kell, és meg kell tapasztalnia, hogy határok is vannak.

Spies: Mi az oka annak, hogy nincs meg ez a fajta bátorság bennünk a neveléshez? Elképzelhető,hogy ez egyszerűen csak hanyagság, mert örülünk annak, hogy nem kell konfliktusba keverednünk a gyerekeinkkel?

Kast: Nem, azt hiszem, ez nem így van. Úgy gondolom, hogy az emberek általában jól akarják nevelni a gyerekeiket. Csak néhányan nem akarják jól csinálni. Szinte mindenki azon fáradozik, hogy jól neveljen. Ezen törekvésük következtében és amiatt, hogy tudják, a gyerek kreativitását már nem lehet korlátozni és figyelmen kívül hagyni, mint az ún. „fekete pedagógia” idején, hanem sokkal inkább figyelni kell rá és tiszteletben kell tartani, a szülők ma már nem igazán látják, hol vannak tulajdonképpen a határok. Ehhez természetesen hozzájön még az is, hogy valóban nagyon fáradságos ezeket a határokat betartatni egy gyerekkel. Többnyire sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy „Na jó, csináld csak!”.

(…)

Spies: Ön, ha jól számolom, 18 éves volt, amikor C. G. Jung 1961-ben meghalt, és ön ma jungiánus pszichológus. Hogyan lett önből az? Lehetett volna Freud követője is, vagy választhatott volna egy másik pszichológiai iskolát is. Miért lett önből jungiánus pszichológus?

Kast: Valóban 18 éves voltam, amikor Jung meghalt. Akkor hallottam először a nevét. Éppen a tanárképzés félidejénél tartottam. Volt egy hittantanárunk, aki egy napon dicsőséggel jelentette be: „Végre meghalt a zürichi öreg eretnek!” Mi akkor természetesen még egyáltalán nem tudtuk, ki volt C.G. Jung. Honnan is tudtuk volna? Ám ez a kijelentés, „a zürichi öreg eretnek” felcsigázta az érdeklődésünket. Rögtön elkezdtünk Jung könyveket olvasni és a személye iránt érdeklődni. Amikor később pszichológiát tanultam, úgy gondoltam, hogy a mélypszichológia irányába is el kellene indulnom, mivel a mélység, a titokzatos dolgok és a szimbólumok érdekeltek igazán. Akkoriban ezért jártam Zürichben intézetről intézetre, hogy körülnézzek egy kicsit. A Jung Intézet emberei nagyon tetszettek nekem. Utólag azt kell mondanom, hogy az akkori megérzésem egyszerűen helyesnek bizonyult. Akkoriban ugyan még nem értettem pontosan, de ma azt mondanám, hogy ez egy olyan pszichológia, amely nagymértékben az érzésekkel foglalkozik. S mai tevékenységem középpontjában az érzések állnak. Ez egy olyan pszichológia, amely az ember tartalékaival dolgozik, amely tehát nem csak azt mondja meg mindig, hogy mi a baj. Ehelyett sokkal nagyobb súlyt fektet a fejlődés gondolatára: Mit lehet fejleszteni? A jungi pszichológia nem állítja, hogy nincs fájdalom vagy nincsenek zavarok stb. Kezdettől fogva mintegy kettős látású volt. Mindig egyidejűleg tette fel azt a kérdést, hogy hol vannak a zavarok, és hol vannak a fejlődési lehetőségek. Ez olyasvalami, ami engem emberként mindig is érdekelt. Még ma is ezt mondanám tehát, hogy ez egy jó választás volt.

(…)

Spies: Pszichológusként minden bizonnyal nem ok nélkül ír az ember bizonyos témájú könyveket. Ha felidézzük a könyveit – Neid und Eifesucht (Irigység és féltékenység), Die beste Freundin (A legjobb barátnő), Vater-Töchter, Mutter-Söhne (Apák és lányok, Anyák és fiúk), továbbá Vom Sinn der Angst (A félelem értelméről) és Lebenskrisen werden Lebenschancen. Wendepunkte des Lebens aktiv gestalten (Az élet válságai az élet lehetőségei lesznek. Alakítsuk aktívan az élet fordulópontjait), akkor felmerül bennem a kérdés, hogy ezek a témák az ön személyes témái is voltak-e bizonyos szempontból. Vagy ezek olyan témák, amelyek elsősorban a jungi pszichológiából, a különböző fejlődési szakaszokat felmutató individuációs folyamatból adódnak? Esetleg e könyvek az önmagával folytatott szembenézés egy-egy darabjait is megjelenítik? Hiszen a cezúráknál bizonyos életterek leváltásáról, bizonyos élettervektől való elidegenedésről is szó van. Vagy csak én látok bele valamit ezekbe a könyvekbe? Eredetileg az irigység, illetve a féltékenység címszavakra értettem ezt, amelyek az ön könyveinek címei voltak.

Kast: Ez így van. Úgy gondolom, hogy mindahhoz, amiről írunk, közünk van. Esetenként több, esetenként kevesebb közünk. Én például először a gyászról írtam, és ennek elég sok köze van az életemhez, mivel sok embert elveszítettem még elég fiatalon. Akkoriban még a tanárképzőn voltam, és ott azt hallottam, hogy bátornak kell lennem. Én viszont nem tudtam az lenni. Megvizsgáltam akkor az álmaimat. Az álmok sajnos csak az emberek mintegy 70%-ánál jelennek meg a gyász során. De ennél a kb. 70%-nál mégiscsak nagyon sokat segítenek. Ezután írtam meg az első könyvemet, ami a gyászról szólt. Ez egyértelműen a saját, gyásszal kapcsolatos tapasztalataim feldolgozása volt. A gyász természetesen válságot is jelent. Számomra mindig is fontos volt látni, hogy az életben adódnak ugyan olyan helyzetek, amelyekbe szinte belepusztulunk, ám mégsem tudnak elpusztítani bennünket. Bármennyire is nehéz egy ilyen helyzet, többnyire benne van az esély is. Néha nem tudunk ezzel az eséllyel élni, ez való igaz. Ezért lett számomra a „kapcsolat és a váltás” (átalakulás) olyan témává, amely újra és újra felkeltette az érdeklődésemet. A kapcsolatokat és a váltásokat azonban nem lehet érzelmek nélkül megélni. Pillanatnyilag különben is azon az állásponton vagyok, hogy maguk az érzelmek, az, hogy érzéseink vannak, az ember lényegi részét képezik. Nincsenek pozitív vagy negatív érzelmek, minden egyes érzés mond nekünk valamit. Mit mond nekünk egy bizonyos érzés? Ha az érzelmek témáját magunkévá tesszük, akkor megérkezünk önmagunkhoz. Az érzelmeinken keresztül válunk önmagunkká. Az érzelmek tehát számomra rendkívül fontosak. Azt mondják, hogy bizonyos helyzetekben ne legyünk olyan emocionálisak. Ha ezt várjuk el az emberektől, akkor az érzelmeiktől fosztjuk meg őket. Vegyük csak az állítólag érzelemmentes politikusokat. Őrülten emocionálisak, csak nem veszik ezt észre!

Spies: Itt álljunk meg egy kicsit! Arról van tehát szó, hogy az érzelmek szintjén legalább kezdetlegesen meg kell értenünk, fel kell fognunk az egészet. A kultúránkban azonban van egy rész, amely azt mondja, hogy lehetőség szerint érzelemmentesen, emóciók nélkül cselekedjünk. S erre nálunk néha nagyon büszkék az emberek. Az ön meglátása szerint ez viszont egyáltalán nem lehetséges, ugye?

Kast: Ha az érzelmek elmélete felől közelítjük meg ezt a kérdést, akkor ez nem lehetséges. Az viszont lehetséges, hogy van egy érzésünk, azt tudomásul vesszük, vagyis tudatosul bennünk, s ezt követően bánni tudunk vele. Véleményem szerint éppen az lenne a legfontosabb, hogy hogyan bánunk az érzéseinkkel. Egy politikai vita során például alkalomadtán rendkívül dühös leszek – s ekkor érzékelem a dühömet és azt mondom magamnak: „Rendben, valaki itt átlép nálam egy határt, vagy átlép egy másik embernél egy határt, és én éppen ezt találom megengedhetetlennek.” S ettől a pillanattól fogva már nem kell, hogy dühös legyek, hiszen most már tudom, hogy mit jelentett ez a düh. Ehelyett, ha minden jól megy, viszonylag nyugodtan beszélhetek a problémáról. Az emóciók tehát felhívják a figyelmünket egy problémára. Nekünk, embereknek viszont általában az a problémánk, hogy ha dühösek vagyunk, akkor nagyon is beleragadunk a dühünkbe. Az, amit megtanulhatnánk, és meg kellene tanulnunk, és amire büszkék lehetnénk, az érzelmekkel való bánásmód. Úgy kellene érzékelnünk őket, mint a saját testünk hozzánk intézett üzenetét, és rögtön megkérdezni magunktól, hogy mit kezdhetünk vele. Úgy gondolom, ez a bánásmód jelenti az érzelemmentesség ellentétét – ez lenne helyette az érzelemtudatosság.

Forrás: http://www.verena-kast.ch/Kast_Trotz_Allem.pdf
Fordította: Mészáros Csilla

Share This