„(…) Jelentős megismeréseim felsorolását mindjárt egy tagadással kezdeném. Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszú távon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok. Nem használ, ha nyugodtan és kedvesen viselkedem, amikor valójában mérges és kritikus vagyok. Nem jó, ha úgy teszek, mintha tudnám a megoldást, ha egyszer nem tudom. Nem használ, ha szívélyesnek látszom, ha éppen ellenséges vagyok. Nem használ, ha magabiztosnak akarok tűnni, amikor éppen bizonytalan és rémült vagyok. Azt tapasztalom, hogy még a legegyszerűbb esetben is érvényes a tétel. Nem jó nekem, ha úgy csinálok, mint aki egészséges, ha egyszerre betegnek érzem magam.

Másképpen azt akarom mondani, hogy a többi emberről való kapcsolatomban nem volt célravezető és hatásos módszer az álarc viselése, vagyis olyan látszat keltése, ami belül egyáltalán nem igaz. Úgy vettem észre, hogy ilyen módon nem tudtam más egyénekkel konstruktív kapcsolatot kialakítani. Szeretném azt is világosan megérteni, hogy miközben úgy érzem, meggyőződtem a tétel igazságáról, még nem sikerült kellőképpen hasznomra fordítani. Valójában azt hiszem, hogy a legtöbb hiba, ami emberi kapcsolataimban előfordul, a legtöbb eset, amikor nem tudok másokon segíteni, éppen annak tulajdonítható, hogy valamiféle védekezésből másképpen viselkedem kifelé, mint ahogy belül érzek.

Egy második felismerés talán a következő lehetne – úgy hiszem, hogy hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni. Úgy érzem, az évek során megtanultam jobban odafigyelni saját magamra. Vagyis jobban tudom, mint azelőtt, mit érzek egy adott pillanatban – képes vagyok valakivel szemben; vagy meleg érzések és szeretet tölt el valaki iránt; vagy unom és közömbös számomra, ami történik; vagy nagyon szeretném megérteni ezt az embert, vagy riaszt és félek a hozzá fűződő kapcsolattól. Ezek a különféle viszonyulások olyan érzések, amelyekre oda tudok figyelni saját magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt érzem, sikerül azzá lennem, ami vagyok. Könnyebb elfogadni magamat, mint nyilvánvalóan tökéletlen egyént, aki nem tud mindig úgy viselkedni, ahogy szeretne. Egyesek ezt biztosan nagyon furcsa iránynak tartják, amit követek. Számomra azért értékes, mert az a különös paradoxon rejlik benne, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor megváltozom. Azt hiszem, ezt részben a pácienseimtől tanultam, részben önmagamon észleltem nem tudunk megváltozni, nem tudunk továbblépni onnan, ahol vagyunk, csak ha tökéletesen elfogadjuk magunkat. Ezután a változás szinte észrevétlenül következik be.

Egy másik eredmény, ami abból adódhat, hogy önmagam vagyok, hogy kapcsolataim valóssá válnak. A valódi kapcsolatok attól izgalmasak, hogy elevenek, és sokat jelentenek. Ha el tudom fogadni azt a tényt, hogy dühös vagyok, vagy untat ez a beteg, vagy tanítvány, akkor sokkal valószínűbb, hogy cserébe el tudom fogadni az ő érzéseit is. A megváltozott élményt és a megváltozott érzéseket is elfogadom, amik feltehetően bennem és őbenne végbemennek. A valódi kapcsolatok inkább változnak, mint stagnálnak.

Ezért tartom célravezetőnek, hogy viselkedésemben az legyek, aki vagyok, tudjam, mikor érkeztem el a tűrési határomhoz, türelmem végéhez, s hogy ezt tényként fogadjam el; tudjam, mikor szeretném alakítani vagy manipulálni az embereket, és ezt is tényként nyugtázzam magamban. Ezeket az érzéseket ugyanúgy szeretném elfogadni, mint a kedvesség, az érdeklődés, az engedékenység, szívélyesség érzéseit, amik nagyon is részei valódi énemnek. És amikor igazán elfogadom ezeket a viszonylásokat, mint tényt, mint személyiségem részét, akkor válik kapcsolatom másokkal valódivá, és akkor tud leginkább fejlődni, változni.” (Carl Rogers)

Forrás: http://bocs.hu/3part/rogers-01-02.html – On Becoming a Person, Boston: Houghton Miffin (1961. Pp. 15-27.)

Share This