„Elégedetté tesz, hogy így alakult az életem. Gazdag volt, és sokat kaptam tőle. Ennyi mindenre hogyan is számíthattam volna. Csupa előre nem látható dolog volt, ami történt. Némelyik másképp is alakulhatott volna, ha én magam másmilyen vagyok. De hát úgy történt, ahogyan történnie kellett; mert épp azáltal lett ilyen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Sok minden szándékoltan jött létre, és nem vált mindig javamra. De nagyrészt természetesen és sorsszerűen bontakozott ki. Megbántam sok ostobaságot, ami a konokságomból származott, ám ha nem lettem volna konok, nem érem el a célomat. Így hát csalódtam is meg nem is. Csalódtam az emberekben és csalódtam magamban. Csodálatos dolgokat tudtam meg emberekről, és többet végeztem el, mint amennyit magamtól elvártam. Nem alkothatok magamnak végérvényes ítéletet, mert az életjelenség és az emberjelenség túlságosan is sokrétű. Amint öregedtem, egyre kevésbé értettem magam, egyre kevésbé ismertem magamra, és egyre kevesebbet tudtam magamról.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet. Semmiben sem vagyok egészen bizonyos. Nincs végső meggyőződésem tulajdonképpen semmiről sem. Csak annyit tudok, hogy megszülettem és élek, és úgy érzem, mintha hordozna valami. Létezésem olyan alapon nyugszik, amit nem ismerek. De mind e sok bizonytalanság ellenére is szilárdnak érzem a meglévőt és szükségszerűnek, hogy ilyen vagyok.

A világ, amelybe beleszületünk, durva és borzalmas, de egyúttal istenien szép is. Vérmérséklet dolga, ki mit hisz túlsúlyban levőnek: az értelmetlenséget vagy az értelmet. Ha az értelmetlenség abszolút mértékben túlsúlyba kerülne, akkor magasabb fejlődési fokon egyre nagyobb mértékben szűnne meg az élet értelme. De nem így van – legalábbis szerintem. Mint minden metafizikus kérdésnél, itt is valószínűleg mindkettő igaz: az élet értelem és esztelenség, vagy tele van értelemmel és esztelenséggel. Én pedig aggódva remélem: az értelem kerül túlsúlyba és nyeri meg a csatát.

Amit Lao-ce mond: »Mindenki világos, egyedül csak én vagyok homályos« – ezt érzem én is most, megöregedve.” (Carl Gustav Jung)

 

Kép: Carl Gustav Jung

Share This