A Transzperszonális Asztrológia (TPA) egyik képviselője. Publikál a világhálón is. Innen válogatva, adom közre Lebensmuster című írásának magyar változatát Mészáros Csilla fordításában.

„…tudni mi tartja össze a világot legbelül.” (Goethe, Faust)

Talán néhányan Önök közül úgy voltak vele, mint én: már kislányként foglalkoztatott az a kérdés, miért teszik azt az emberek, amit tesznek és miért oly módon teszik, ahogyan teszik. Úgy, ahogyan a többi kisgyerek szétszed egy játékot, hogy lássa, hogyan működik, én embereket vizsgáltam volna meg legszívesebben átható tekintettel vagy rövid időre szívesen belebújtam volna a személyükbe. Ma csakúgy, mint akkoriban teljességgel elbűvöl az embereket mozgató belső dinamika.

Mindegy, hogy a saját életemet vagy egy másik ember életét veszem szemügyre, mindig fel lehet ismerni titkos, szövevényes mintákat, amelyek alapján ez az élet zajlik. Megélésünknek rendet és struktúrát adunk, miközben bizonyos ránk jellemző érzelmi állapotokat és viselkedésmódokat ismétlünk.

Közelebbről szemügyre véve kiderül, hogy ezek a minták korántsem annyira a sors által adottak, mint amennyire azt mi érzékelni véljük. Sokkal inkább azzal a móddal függenek össze, ahogyan mi azt az individuális valóságot megteremtjük, amelyben élünk. Gyakran rábukkanunk egy olyan belső összefüggésre, amelyben életünk legkorábbi idejéből származó tapasztalatok ismétlődni látszódnak. Ugyanazokat a félelmeket, visszautasításokat és veszteségérzeteket éljük meg, de a boldogság és a megerősítés ugyanazon érzéseit is, amelyeket már gyerekként ismertünk, új emberek és helyzetek által kiváltva és érzékelésünk számára lényegileg mégis oly azonosnak.

Utazunk az időben. Miközben itt és most kapcsolataink vannak és az életünket éljük, úgy tűnik, mintha elmúlt és jelenbeli dolgok egymásra rakódnának. Úgy látjuk a dolgokat, ahogyan megtanultuk látni őket, olyannak látjuk őket, amilyennek hisszük őket, s amilyenek hitünk szerint mindig lesznek. Egy belső elvárási magatartást követünk, amelyik, úgy tűnik, azáltal nyer megerősítést, hogy oly gyakran éljük meg ugyanazt vagy legalábbis valami hasonlót.

 

Hogy jutunk el ezekhez a mintákhoz?

Bizonyára nem egyetlen egy hatás termékei vagyunk, hanem mibenlétünket több tényező kölcsönhatása határozza meg. Jelentős tényezőt képez öröklött alapunk, amely testi és lelki fejlődésünk irányát megszabja. Kódja határozza meg kinézetünket, ösztönös reakcióinkat és képességeinket. Időközben bebizonyosodott, hogy elődeinktől tapasztalatokat is örökölünk.

Ily módon nem fehér lapként jövünk a világra. Már az anyaméhben rendelkezünk egy ősjelleggel, amely azonban sokféle szempontból még nagyon képlékeny. Létezésünk pillanatától, tehát már magzatként ki vagyunk téve környezetünk befolyásainak, amelyek alapkészségeinkkel kölcsönhatásba lépnek. Ahogyan egy darab agyag megformálódik, úgy egész életutunk a formálódás folyamatából áll, amelynek eredményére a korai kapcsolati személyekkel szerzett tapasztalatok, a nevelés, képzés és a társadalom a maga kulturális, vallási és politikai normáival hatást gyakorolnak.

Jelleg és környezet összjátékát mindazonáltal még egy fontos kérdés befolyásolja és ez a kérdés abból áll, mivel járulunk hozzá mi magunk az eredményhez. Minden emberben megvan a kreatív dinamika potenciálja. Azt, hogy mi dönt végül is arról, hogy mi magunk kihozunk-e a legnehezebb körülményekből olyasvalamit, ami megelégedettséggel tölt el bennünket, vagy génjeink és a környezet játékszere maradunk-e, nem lehet pontosan meghatározni.

Ahhoz, hogy az életünkben több autonómiához jussunk, ismernünk kell valós, mélyen rejlő és gyakran titkos motivációinkat. Ezek a motivációk vezérfonalként húzódnak végig életünkön mindig visszatérő érzések és reakciók formájában. Hasonló társas, szakmai és társadalmi helyzeteket keresünk magunknak nemcsak a jóban, hanem a rosszban is, és új tapasztalatokat a már megszerzettek alapján értelmezünk. Közben átsiklunk afölött, hogy minden egyes helyzet, minden egyes ember és minden egyes kapcsolat egyedülálló és hogy maguk az elvileg összehasonlítható élmények sem valóban azonosak. Tesszük ezt mindaddig, amíg fel nem ismerjük a belső összefüggést és meg nem tanulunk túlnőni ezen.

Ez az állhatatosság érzéseinkben és cselekedeteinkben adja meg számunkra az önazonosság érzését. Tudjuk, kik vagyunk és mit várhatunk az élettől. Ezenkívül rendelkezünk minden szituációra egy kész reakciómintával, egy olyannal, amelyről többnyire már gyerekkorunkban megtanultuk, hogy beválik. Ha ezeken a határokon belül maradunk és semmi újat nem próbálunk ki, akkor nem is vállalunk semmi kockázatot. Biztonságban hisszük magunkat. Megtartjuk tehát ezt a mintát és nem vesszük figyelembe, hogy már nem vagyunk gyerekek, és következésképp más, megfelelőbb lehetőségeink vannak.

Érzelmi mintánkat lényegileg azok a tapasztalatok formálják, amelyeket az anyaméhben és később az anyánkkal vagy az őt helyettesítő személlyel szerzünk. Mérvadóan azt a részünket befolyásolja, amelyik passzívan felvevő és amelyik védettséget és ősbizalmat keres. Ha az anyaképünk pozitív, akkor képesek vagyunk kikapcsolódni és nyugodtan hagyni, hogy a dolgok hassanak ránk, míg nem érzünk természetes késztetést arra, hogy aktívak legyünk.

Az anya archetipikus képe az asztrológiában a Hold. Ha tehát az élet ezen aspektusával szerzett tapasztalatainkat akarjuk megvizsgálni, akkor a horoszkópban azokat a területeket nézzük meg, amelyek a Holdelv alá tartoznak, azaz a 4. házat és magát a Holdat. Ez akkor is érvényes, ha a 4. ház csúcsa nem a Rákban van, hiszen a 4. ház az alapjelentésében mindig Rák-ház.

Ennek megfelelően az apai archetipikus képe a Nap. Mivel a Nap az Oroszlánban uralkodik és ezáltal az 5. ház alaptematikáját határozza meg, az apánk általi benyomásokat az 5. házban és a Napon keresztül találjuk meg. Az apánk, illetve a vele szerzett tapasztalatok formálják viselkedésmódunkat. Bármikor akarunk valamit, bármikor hozzálátunk valamihez, a róla alkotott képünk aktívvá válik.

Bár sem a 4. sem az 5. ház nem olyannak mutatja a szüleinket, amilyenek ők egész személyiségükben, mégis pontosan azt mondják ki, amilyennek megtapasztaltuk őket, és hogy milyen hasonlóságok vannak közöttük és közöttünk. A praxis szempontjából ez azt jelenti, hogy e két ház értelmezésén keresztül gyermekkorunk legfontosabb hatásaira bukkanhatunk rá újra. Felfedezzük magunkat, felfedezzük, milyen érzések jellemzőek ránk, és hogy azok ebben a formában jót tesznek-e számunkra vagy sem, és rálelünk viselkedésünk gyengeségeire és erősségére. Ha ezeket a felismeréseket összevetjük megszerzett tapasztalatainkkal, akkor az életünk egy lényeges kulcsával rendelkezünk.

 

„A tapasztalat nem valami olyasmi, amivel szembetalálkozunk; hanem, hogy mit kezdünk azzal amivel szembetalálkozunk” (Aldous Huxley)

Életterv

Az a mód, ahogyan megélt dolgainkat értelmezzük, a hozzákapcsolt érzések és cselekvésmódok, azok a következtetések, amelyeket a tapasztalatainkból újból leszűrünk egy élettervben foglalhatók össze. Egyéni valóságunk építési terve, életünk állomásainak és megrendezett jeleneteinek forgatókönyve. Szoros kapcsolatban áll azzal, amit identitásunknak tekintünk.

Ez az életterv olyan lelki alaphangulatra, egy olyan elváró magatartásra épül fel, amit az élet számunkra készenlétben tart. Két alapvető vezérfonala van: egyfajta „célterv”, tehát az, amit el szeretnénk érni az életben, és egy „elkerülő terv”, az, ami semmilyen körülmények között ne következzen be. Normális esetben széles körben egyik sem kivehetően tudatos, és egyik sem egyértelműen definiált. Többé-kevésbé diffúz elképzeléseket tartalmaznak arról, hogy mi a teendő és mi a megengedhető, és az élet minden területére kiterjednek: a követendő életstílusra, a teljesítményekre, pályaválasztásra és sikerre, a megfelelő társ kiválasztására és a szexualitáshoz fűződő viszonyunkra, a társkapcsolatra és a házasságra, vallási nézetekre és abbéli döntésünkre, hogy miért akarunk vagy miért hisszük azt, hogy felelősséget kell vállalnunk.

Élettervünk esszenciális témái már nagyon korán kialakulnak. Szüleink és a korai légkör tapasztalatai, más gyermekek és felnőttek megfigyelése, de a történetek és a mesék, filmek, amelyeket látunk, az, amit olvasunk, az élményeink, mindez hatással van arra, hogy életünk forgatókönyve egyre terjedelmesebbé és részletesebbé válik. Ha felnőttek beszámolnak arról, melyik volt a kedvenc meséjük vagy kedvenc hősük, vagy hősnőjük, akkor ezekből könnyen kiolvashatók azok a témák, amelyek az életüket átszövik.

Az Eric Berne által megalkotott tranzakcióanalízis az élettervet szkriptnek nevezi. What Do You Say After You Say Hello? könyvében (magyarul Sorskönyv címen jelent meg – a ford.) Berne a szkriptet „pszichológiai erő”-nek nevezi, „amely az embert sorsához űzi – akár legyőzi azt, akár azt hangoztatja, hogy a saját szabad akaratáról van szó”. Továbbá kifejti, hogy nincs szándékában az összes emberi magatartásmódot és az összes emberi életet egy formulára (script) redukálni, s hogy mégis az emberek nagy része – úgy tűnik – ezt a formulát követi.

Hasonló gondolatot fejt ki Gurdijeff, amikor „az alvás elleni harc”-ról beszél. Amíg nem ébredünk fel és nem ismerjük fel azokat az erőket, amelyek az életünket kormányozzák, addig nem tudjuk mi magunk az életünket irányítani. Ha az élettervünk alapjában véve konstruktív és életigenlő, s ezáltal jól érezzük magunkat, akkor nincs mit változtatnunk rajta. Ám ott, ahol állandóan visszatérő problémákkal találkozunk és ahol a boldogság elpártolni látszik tőlünk, fontos, hogy rávilágítsunk a problémára.

Az életterv az emberben rejlő erős és kreatív erő, a cselekvés motorja, amely, ha helyesen éljük meg, az érzelmi kiteljesedés érzésével adományoz meg bennünket. Problematikus oldalai késztetnek minket arra, hogy dolgozzunk magunkon és fejlődjünk.

Élettervünk egyidejűleg tesz minket individuumokká, mint ahogyan olyan lényekké is, akik bizonyos alapvető, az emberek nagy részében közös ösztönöket követünk. Nincs még egy olyan ember, akivel közös lenne a szkriptünk, és mégis léteznek bizonyos archetipikus minták, amelyekben másokkal osztozunk, csak a saját speciális módunkon éljük meg azokat. Így lesz minden egyes ember életútja egyedülálló és mégis minden emberrel összeköthető. Az identitás érzése az által alakul ki bennünk, ami az élettervünkben szerepel.

A horoszkópban megtaláljuk egy ember tapasztalatainak képét szintúgy, mint ahogyan az azon hajlamának vázlata is, ahogyan a dolgokat értelmezi és a valóságát alakítja. A Hold, a Merkúr, a Nap – a Michael Roscher által kifejlesztett kibernetikus modell első szabálykörének bolygói – a valóság megközelítését írják le. Ha ezeket az értelmezéseket kiegészítjük a 4. és 5. ház értelmezéseivel, akkor megkapjuk az emocionális minták és az abból adódó reakciók és viselkedésmódok plasztikus képét, az életterv képét, amely a horoszkóp minden egyéb értelmezési faktorával kiegészíthető és elmélyíthető.

Végezetül szeretném Oliver Saks-ot idézni, a Der Mann, der seine Frau mit einem Hut verwechselte (A férj, aki összecserélte a feleségét egy kalappal) és a Der Tag, an dem mein Bein fortging (Az a nap, amikor a lábam elhagyott) című könyvek szerzőjét. Könyvei az identitás és annak elvesztésének kérdésével foglalkoznak:

„Minden egyes ember egyedülálló elbeszélés, amely észlelései, érzései, gondolatai és cselekedetei által … szüntelenül, tudattalanul fejlődik tovább…, hogy az identitását, önvalóját (Selbst) megőrizze. Ha tehát egy embert valóban meg akarunk ismerni, akkor kérdezzük meg a történetét.”

Kép: © Abhinendra Chauhan – Lost In Time

Share This