Egy Szomatodráma Játék esetleírása. Az közzététel természetesen a Főszereplő engedélyével történik. A nevét megváltoztattam. Vannak Főszereplők, akik mintegy visszavonják a projekcióikat, vagy pontosabban fogalmazva belső személyiségrészeik felé irányítják. Van, amikor ez továbblépés. Van úgy, hogy nyomban itt köt ki a szomatodráma játék. Tapasztalataim szerint a személyes kapcsolatok körének (a direkt projekciónak) az „átugrása” ugyan fejlett önreflexiós hajlamra utal, de egyben néha-néha egyfajta kikerülése is lehet a személyes kapcsolatokban (anya, apa, gyermek, testvér, partner stb.) feszülő konfliktusokkal való szembesülésnek, az érzelmek és indulatok „megtisztító” jellegű átélésének. Berta játéka szép példája a fokozatosságnak, azaz az egymás után következő szintátlépéseknek.

Berta érett, felnőtt, egyedül álló nő. Három nagyfiú édesanyja. Életének első szomatodráma játékában vesz részt. Naprakész téma foglalkoztatja. Aznap költözött el otthonról a fiatal felnőttkorba lépő középső fia. Bertát – bár mindenben segíti a fiú önállóvá válását – érzelmileg nagyon megviseli a történés. Nem tudja hova rakni a felfokozott érzelmeit és a velük együtt járó testi tüneteit. A nagyobbik fiát könnyen elengedte korábban. Nem érti, hogy miért nem képes hasonló természetességgel elengedni a középsőt is.

 

Szereplők

A „friss” történés miatt a testi érzetei is nagyon aktuálisak, így viszonylag könnyen talál rá a játékban megjelenítendő szerepekre. „Gombóc van a torkomban.” – mondatból jön az első két szereplő: a „Torok” és a „Gombóc”. „Nyomás van a mellkasomon.” – mondatból következik a második két szereplő: a „Mellkas” és a „Nyomás”.

(Őszintén bevallom, hogy játékvezetőként nem is emlékszem a kezdőképre, annyira gyorsan változik a helyzet a játék elején. Nagyon rövid idő alatt jut el a játék – úgy gondolom a helyzet fokozottan aktuális voltából következően – az első „sűrűsödési pontjához.”)

A „Torok” és a „Gombóc” interakciója vonja igazán magára a főszereplő figyelmét az előzetes, tapogatózó kérdései után. A „Torok” szomorú, feszengő, görcsös – a „Gombóc” aktív, mobilis, és „köszöni szépen”, nagyon jól van. A Főszereplő a „Torok” érzelmi állapotával azonosul. Jelzem számára, hogy ha ennyire megérintette őt a kép, amit lát, akkor van lehetősége belépni a játékba. A „Torok” szerepét választja. (Ez a fentiek alapján a választása magától értetődőnek tűnhet, de sok olyan játék van, amikor a Főszereplő inkább „kerülgeti a forró kását”.)

 

Belépés a játékba

A Főszereplő a „Torok” szerepében megpróbál kommunikálni a jókedvű és tettre kész „Gombóccal”, de nem nagyon tud mit kezdeni a válaszokkal. Úgy érzi, a „Gombóc” nem veszi komolyan az ő érzéseit. Kérdésemre, hogy emlékezteti-e őt (hát persze, hogy emlékezteti) a helyzet valamire az életében, egyértelmű a felismerés és a válasz – „Ez zajlik most köztem és az elköltöző középső fiam között.”

Azon túl, hogy a bevezető beszélgetés alapján talán várható is volt ez a fejlemény, vegyük észre az Anya-Gyermek poláris archetípus jelenlétét egyfajta kollektív érzelmi mintázatként a személyes és aktuális érzelmi mintázat mögött. A „Gombóc” dinamikus, mobilis, fiatalos, gyermeki viselkedése aktiválja az Anya-Gyermek archetípust. Íme Berta játékának első ún. „szintátlépése”, a megszemélyesítés fázisa. Egy mesebeli (archetipikus) érzelmi mintázatra – „Az anya, aki útjára bocsájtja a fiát.” – ráépül egy személyes történet, egy saját érzelmi mintázat, ami – ahogy azt a folytatásban láthatjuk majd – tovább specializálódik.

(A játék másik két szereplője – a „Mellkas” és a „Nyomás” – már korábban visszahúzódik szemlélő pozícióba. Első szomatodráma játékaik egyikében vannak. Láthatóan megérinti őket a központi jelenet – talán kicsit ki is esnek a szerepükből.)

A főszereplő – immár önmaga „Anya” szerepében – sírva meséli el a „Középső fiának”, hogy nem akarta őt megszülni. A „Középső fiú” kedvesen jelez vissza, hogy ez őt nem érinti, és az anya ne csináljon gondot magának ebből. Természetesen a főszereplőnek nehéz ennek az ajánlatnak átadnia magát, és hosszasan zokog, ám e zokogás közben történik valami fontos. A főszereplő közben ráérez arra, hogy neki nem is a fiától kell a feloldozás, hogy el tudja őt engedni, hanem saját lelkiismeret furdalásától (bűntudatától).

 

Kibékülni önmagunkkal

Ez az a pont a játékban, amit jungiánus szemszögből projekció visszavonásnak nevezhetünk. A főszereplő – végigélve a szomatodrámajáték összes fokozatát – eljut az önmagával való kibékülés lehetőségéig. Első körben felismeri, átéli a „nehéz elengedés” mögött húzódó személyes történet érzelmi mintázatát (bűntudat). A folytatásban pedig a „Középső fiúra” kivetített érzelmi mintázatát visszavonja, amivel elindít egy belső, feldolgozó érzelmi folyamatot. Ennek a folyamatnak a megalapozó fázisához jut el a játék, amikor a főszereplő és az ő „Bűntudata” a feloldozás élményét hordozó hosszú ölelésben kapcsolódnak össze. A játék eddig tart, itt kerekedik le. Ezt az élményt viszi magával tovább munícióként az elindult feldolgozó „lélekmunkához”.

Tick Ervin [asztrológus, szomatodráma játékvezető] | Kép: © Warner Bros. Pictures

Share This