„Az a tapasztalatom, hogy bizonyos rákfajták a léleknek abból az igényéből fakadnak, hogy növekedni szeretne. Néha azt mondják, hogy a rák „a növekedéstől való félelem, az önkifejezéstől való félelem, a keserűség eredménye; a befelé fordított harag erős, mély érzése”. Sok emberben mégsem ez lehet az oka; nekik esetleg a növekedésre van igényük, hogy elismerjék őket, hogy megjelenjenek a világban. És lehet, hogy a testben lakó személynek tudnia kell erről a lehetőségről.

Egyetlen év leforgása alatt három olyan emberrel dolgoztam, akiknek ízületi gyulladásuk volt a lábukban; mindhárman a sebészeti beavatkozás várólistáján voltak – három pár láb, melyek három nagyon érdekes embert hordoztak. Utánajártunk, milyen kép jelent meg nekik a lábukról, milyen probléma kapcsolódik hozzá, és hogy mire jutunk a tünet feltárásával.

A lába mozdulatát illetően az elsőnek az a kép jelent meg a kliensben, hogy „Tapogatom vele az utat.” A tünet szemproblémákkal is kapcsolatban állt: „Nem is látom az utat.” A feltárás eredménye az lett, hogy irányt, célt, motivációt kerestünk, és foglalkoztunk azzal, hogy muszáj mozgásban lennie, haladnia.

A második kliens képe így szólt: „Moccanni sem akarok, gyökeret eresztek a földbe.” Kapcsolatban állt ez a magas vérnyomásával, egy másodlagos – ha nem elsődleges – panasszal: „Túlságosan rohanok, szusszanni sincs időm.” Nála azt az igényt tártuk fel, hogy moccanni se kelljen, és úgy maradjon, ahogy van, átgondolja a helyzetét és legyen sokkal többet egyedül.

A harmadik ember képe a következő volt: „Szeretnék tartozni valahová.” A belső fülével és a szédüléssel volt ez kapcsolatban, mely szintén arról szólt, hogy szeretne tartozni valakihez, miután kora gyermekkorától nevelőszülei voltak. Ezt az igényét kezdte el megjeleníteni a lába. A feltárás a hölgy kapcsolataihoz, a lakáshelyzetéhez és a kapcsolatok utáni mély vágyához vezetett.

Három pár ízületi gyulladásos láb, három teljesen eltérő ember; mindegyik láb valahogyan kapcsolatban van az illető saját megoldási lehetőségével. Ismertem három olyan embert is, akiknek szívpanaszaik voltak, kezelésre vártak, talán éppen sebészeti beavatkozásra.

Az első kliensnek egy „ázott szivacs” jelent meg képként a szívéről. Ez összekapcsolódott azzal, hogy „túl sokat fogadott be”, mohó volt, és nem engedett el semmit. A feltárás arra a beidegződésére irányult, hogy a kapcsolataiban hajlamos mindent felvenni, mint egy ázott szivacs, majd egyszer csak hopp! – és vége.

A másodiknak hasonló tünetei voltak, de a képe egy „márványkemény parmezán sajtról szólt, amely nem adja meg magát”. A saját határaival és terével kapcsolta össze az illető ezt a képet; a feltárás pedig arra irányult, amit ő „szándékosan rosszindulatúnak” (bloody mindedness) nevezett.

A harmadik „lyukas vödörnek” látta a szívét. Az asszociáció: „Nem tudok nemet mondani – mindig engesztelgetek valakit.” A feltárás nála is a térre és a határaira irányult, valamint arra a jogára, hogy mondhat nemet is ahelyett, hogy egy lyukas vödör lenne.

Három szív. Három különböző egyén, három gyökeresen eltérő megoldás, és lehet, hogy mindannyian ugyanolyan műtétet vagy kezelést kapnak. A hármat szép, kerek számnak tartom, úgyhogy leírok most három klinikai értelemben vett depressziót is; mindhárom kliensnek gyógyszeres kezelésre volt szüksége.

Az első kliens képe arról szólt, hogy „átkel a pokol mélye felett”. Ez a hölgy az „unalomra” asszociált ez alapján, s hogy „gyermekként színésznő szeretett volna lenni; hogy színekre van szüksége”. Senki nem gondolta volna róla első ránézésre – a lehető legkomorabb és legszürkébb volt, fekete mázzal leöntve –, de nála a feltárás a színskálája (az érzelmi palettája) kiterjesztéséhez vezetett. A depresszió lefedte a létszükségletű érzelmi színeit, amelyeket ki kellett fejeznie. Azt mondta, inkább depresszióssá válik: „A pokol mélye felett lebegve legalább úgy érzem, élek!” Volt ebben valami drámai; nem csak arról szólt, hogy már halálra unta magát.

A következő hölgy egy „kékesszürke mohersálnak” látta a „klinikai” depresszióját. Az asszociációk a melegséghez, a tartás utáni vágyához vezettek. „Nem akarom elengedni” – mondta. Tudta, hogy még nem jött el a pillanat, még nem állt készen arra, hogy megszabaduljon a depressziójától. Bele kellett mennie, el kellett időznie a depresszió természeténél; valahogyan ettől kapott rá lehetőséget, hogy feltárja saját mélységeit. A földbe vetett maghoz hasonlította magát, aki még nem érett meg arra, hogy a felszínre bukkanjon. Később, amikor többet foglalkozott vele, meglátta, hogy másképp is foglalkozhat vele, nemcsak a depresszió révén.

A harmadik ember képe arról szólt, hogy „a holdsarlón ringatózom az égen, a csillagok alatt”. Ő volt az álmodozó gyermek, aki mesevilágban élt, aki szégyellt más lenni a rendkívül intelligens családjában, és már az egyetem elvégzése óta mindig „rossz” munkát választott. „A holdsarlón ringatózom az égen, a csillagok alatt!” Ez lett volna a „depressziója”?

Vajon azoknak az embereknek, akik ilyen meglepő, gazdag, változatos tüneteket és képeket tudnak produkálni, ne lenne összeköttetésük azzal, hogy milyen érzelmi igényeik vannak? A belső bölcs, a belső gyógyító többet tud az ember életéről, mint bárki más – nem mindenkinél, de sokkal több embernél, mint gondolnánk. Sokaknak még soha nem tették fel ezeket a kérdéseket, de az erőgyűjtés színhelyén [támogatást adó beszélgetések helye (stellium)] – ha megfelelőképpen hangzik a megszólítás – mindig van ötletük önmagukról önmaguk számára azzal kapcsolatban, hogy mire van szükségük, és hogyan tudnák ezt megszerezni.”

JA kommentár

Jungiánus asztrológia szempontjából szerintem fontos tanulsága van Barbara Somers megállapításainak. Mielőtt merev asztrológiai receptúrákkal (ún. „kőbe vésett” testi, szervi asztrológiai megfeleltetésekkel) értelmeznénk a kliens (a radix tulajdonosa) testi tüneteit vagy betegségét, talán érdemes lenne megnézni, hogy ő maga milyen képekkel írja le a betegségét. S aztán ezeknek a képeknek a segítségével lehetne megkeresni a radixban a lelki hátterét.

Barbara Somers, Ian Gordon-Brown: A gyógyító utazás

Ursus Libris, Budapest, 2007
Fordította: Turóczi Attila
ISSN 1785-2544
416 oldal, 15x22 cm, keménytáblás, kötött

Barbara Somers és Ian Gordon-Brown varázslatos természetességgel vezet be bennünket a tudattalan birodalmába, így meg sem lepődünk azon, hogy mire a könyv végére érünk, egészen otthonosan kezdünk mozogni egy olyan terepen, amelyre alig lehet racionális rálátásunk. Igazi utazásélményünk van – a szerzők személyében zseniális kísérőkkel. Ők ugyanis a személyiség tudattalan világát tökéletes szakmai biztonsággal kezelő, rutinos pszichoterapeuták. Ez a könyv érdekes ötvözete jól ismert pszichológiai elméleti ismereteknek és a gyakorlati munka során szerzett, nagyon személyes szakmai tapasztalatoknak.

Share This