„A klasszikus totalitárius elmében az a kétségbeejtő, hogy hiába sérültek a fogaskerekek, mindegyiknek a kerületén van olyan ív, ahol minden fog tökéletes, ahol minden simán gördül. Ezért olyan, mint a pokolbéli kakukkos óra – tökéletesen mutatja az időt nyolc percen és huszonhárom másodpercen át, aztán előreugrik tizennégy percet; tökéletesen mutatja az időt hat másodpercig, előreugrik két másodpercet, tökéletesen mutatja az időt két órán és egy másodpercen át, aztán előreugrik egy évet.” (Kurt Vonnegut)

Az előítélet és az előítéletesség a mindennapjaink része. Előítélettel viseltetünk másokkal, egyénekkel, csoportokkal, etnikumokkal szemben, és egyébként egy-egy közösség, vagy népcsoport tagjaként folyamatosan előítéletek elszenvedő alanyai vagyunk. Valamiféle rosszat feltételezünk másokról bizonyítékok nélkül. Előfordul, hogy a felmerülő új tények sem képesek megváltoztatni az előzetesen kialakított negatív véleményünket, értékítéletünket. Éspedig azért, mert az előítéletek negatív érzelmi színezetűek. Az olyan túláltalánosított, előzetes ítéleteket, amelyek ellenállnak az igazságnak, előítéletnek nevezzük. Egyrészt készen kapjuk az előítéleteinket sztereotípiák, szokások formájában. Másrészt bizonyos megfigyeléseinket túláltalánosítjuk. A hamis túláltalánosítás során a mellékes, a másodlagos, a véletlenszerű vonásokat emeljük ki, és válnak általánossá.

Az előítélet nem tudásra alapoz, hanem hitre. Előítéleteink lehetnek: erkölcsiek, szexuálisak, gazdaságiak, kulturálisak, politikaiak és csoportok közöttiek. A csoportok közötti előítéletek oka: „másik csoport létezésével potenciálisan veszélyezteti az én csoportomat” (ingroup – outgrup ellentét)

Ismerjük az előítéletesség fokozatait is.

Elsőként szóbeli szinten jelentkezik. Folytatódik az elkerüléssel. Következő állomás a hátrányos megkülönböztetés és elkülönítés. Ez már könnyen csúszik át a fizikai agresszióba. A döbbenetes vég az üldözés, ad absurdum a kiirtás.

Természetesen az előítélet időnként a túlélés eszköze is. Ám ennek vannak beteges formái. S ez utóbbi az ami ma (is) jelen van az életünk minden területén. Az előítéletes ember rendszerint a tapasztalatra hivatkozik. Ám a szociológia kutatások és tanulmányok viszont másra világítanak rá (elég csak fellapozni a szociológia tankönyveket – lásd pl. Csepeli György –, az itt következőket én is nagyrészt onnan veszem) A nem csoportközi előítéletek az életben való eligazodásban játszanak gyakorlati szerepet. Tulajdonképpen ezek akár hasznosak is lehetnek. Károssá a nézetek bemerevülésével válnak, de elsősorban az előítélet birtokosára nézve (a tipikus fafej)

Viszont a már említett csoportközi előítéletek más emberi csoportok irányában hatnak (pl. „faji”, etnikai, értékrendbeli, nézetbeli, szavazási szokásbeli alapon). Van amikor az igazság egy kis darabját kiforgatva jutunk el egy igazságtalan általánosításhoz. És van amikor a kiszemelt csoport helyből a Gonosz képviselőjeként lép elő. Az előítélet lehet leegyszerűsítés, általánosítás az ego védelme érdekében (sztereotípizálás). Csepeli György „a megismerés szögesdrótja”-ról ír. Alapulhat a hagyományra, a tekintélyelvűségre: „a türelmetlenség hagyománya”.

Az előítéletességben sokkal nagyobb és meghatározóbb szerepet játszik a gyerekkori családi szocializáció és a szubkultúra szocializációja. Ezekhez képest elhanyagolható jelentőséget kap a tapasztalat.  Erre a bizonyos és állítólagos „tapasztalatra” hivatkozik minden előítéletes ember, mintegy felmentésképpen(?). Holott az előítélet jellemzően emocionális alapú.

Gyermekkorunkban kiszolgáltatottak vagyunk a felnőttek világának. S belénk égnek az ő előítéleteik. Tehát az előítéleteink érzelmekre épülnek, még akkor is ha később felnőtt korban megpróbálkozunk (ki-ki a maga eszközeivel és tudásával) ezeket racionálisan igazolni a felnőtt élet tapasztalataival.

Kurt Vonnegut Éj Anyánk című kisregényében található az itt következő szöveg. Felesleges azon fáradoznom, hogy az egész regényt ismertessem. Szerintem így is pontosan érthető lesz. (a szögletes zárójeles megjegyzések tőlem származnak a szövegértés segítésére)

„És akkor megindult a roham.

A törvény és rend erői minden ajtón egyszerre zúdultak be, fegyverekkel hadonásztak, sípokat fújtak, vakító fényekkel világítottak, pedig már volt bőven fény. Egész kis hadsereg volt. Álmélkodó kiáltásokkal fedezték föl a pincében a sok melodramatikusan baljós holmit. Úgy lelkendeztek, mint gyermekek a karácsonyfa körül. Mind ifjú volt, pirospozsgás és öntudatos. Egy tucatnyian vették körül Resit, Kraft-Potapovot és engem, tőlem elszedték a Lügert, rongybabaként bántak velünk, ahogy átkutattak további fegyverekért.

Újabb rohamozók tódultak le a lépcsőn, maguk előtt terelték dr. Lionel J. D. Jones tiszteletest, a Fekete Führert és Keeley atyát. Dr. Jones a lépcső közepén megállt, szembefordult pribékjeivel

– Nem tettem mást – mondta méltóságteljésen –, mint amit maguknak kellene tenniük!

– Mit kellene tennünk? – kérdezte az egyik FBI-detektív.

Szemlátomást ő volt az akció parancsnoka.

– Védelmezni a Köztársaságot – mondta Jones. – Miért minket zaklatnak? Mi mindent azért teszünk, hogy erősítsük az országot! Álljanak mellénk, és számoljunk le azokkal, akik meg akarják gyöngíteni!

– Kik azok? – kérdezte a detektív.

– Nekem kell megmondanom? – kérdezte Jones. – A munkájuk során nem jöttek még rá? A zsidók! A katolikusok! A négerek! A keletiek! Az unitáriusok! A külföldiek, akik nem tudják, mi az a demokrácia, akik a szocialisták, a kommunisták, az anarchisták, az antikrisztusok és a zsidók malmára hajtják a vizet!

– Jobb, ha tőlem tudja meg – mondta hűvös fölénnyel a detektív –, hogy zsidó vagyok.

– Ez is azt bizonyítja, amit mondok! – mondta Jones.

– Hogyhogy?

– A zsidók mindenhová beszivárogtak! – mondta Jones, a legyőzhetetlen logikájú gondolkodó mosolyával.

– Maga a katolikusokat meg a négereket emlegeti – mondta a detektív –, közben itt a két legjobb barátja egy katolikus meg egy néger.

– Mi olyan érthetetlen ebben? – kérdezte Jones.

– Őket nem gyűlöli? – kérdezte a detektív.

– Dehogy – mondta Jones. – Mindannyian ugyanabban az alapelvben hiszünk.

– Éspedig?

– Hogy ez az egykor büszke ország rossz kezekbe került – mondta Jones. Bólintott, és vele bólintott Keeley atya meg a Fekete Führer is. – És mielőtt visszajut a normális kerékvágásba – folytatta Jones, néhány fejnek le kell hullania.

Sohasem láttam ennél nagyszerűbb szemléltetését annak, hogy miként működik a totalitárius gondolkodás, az a gondolkodás, amelyben mintha az összekapcsolódó fogaskerekek fogait itt-ott lereszelték volna. Az ilyen hiányos fogú gondolkodógépezet, melyet a szokványos vagy akár a szokványosnál gyöngébb libidó hajt, szaggatottan, lármásan, harsány értelmetlenséggel működik, mint valami pokolbeli kakukkos óra.

A detektív arra a téves következtetésre jutott, hogy Jones agyában a fogaskerekeken egyáltalán nincsen fog. – Maga tiszta őrült – mondta.

Jones nem volt tiszta őrült. A klasszikus totalitárius elmében az a kétségbeejtő, hogy hiába sérültek a fogaskerekek, mindegyiknek a kerületén van olyan ív, ahol minden fog tökéletes, ahol minden simán gördül. Ezért olyan, mint a pokolbéli kakukkos óra – tökéletesen mutatja az időt nyolc percen és huszonhárom másodpercen át, aztán előreugrik tizennégy percet; tökéletesen mutatja az időt hat másodpercig, előreugrik két másodpercet, tökéletesen mutatja az időt két órán és egy másodpercen át, aztán előreugrik egy évet.

A hiányzó fogak az egyszerű, nyilvánvaló igazságok, azok az igazságok, amelyek legtöbbször még egy tízéves gyermeknek is elérhetőek és érthetőek. A fogaskerék fogainak szándékos lereszelése, bizonyos információk szándékos kirekesztése… Így létezhetett viszonylagos harmóniában egy olyan ellentmondásos társaság, mint Jones [a rasszista fogász], Keeley atya [az előítéletes pap], Krapptauer Vice-Bundesführer [a náci amerikai] meg a Fekete Führer [a néger fajvédő].

Így élhetett együtt az apósomban [egy koncentrációs tábor vezetője] a fogoly munkásnők iránti közöny és egy kék váza iránti szeretet…

Így tudott Rudolf Hoess, Auschwitz parancsnoka a hangos beszélőben fölváltva nagyszerű muzsikát játszani és a hullavivőket szólítani…

Így nem érzékelhetett a náci Németország lényeges különbséget a civilizáció és a veszettség között.. .

A kakukkos órával tudom a legjobban megmagyarázni az életem során látott eszelősök légióit, miriádjait. És az, hogy mindezt ilyen mechanikai hasonlattal igyekszem megmagyarázni, talán az apám öröksége, akinek a fia voltam. Vagyok. Amikor, igazán nem gyakran, eltűnődőm ezen, arra jutok, hogy végül is egy mérnök fia vagyok.

Senki más nem lévén, aki magasztaljon, magamat fogom magasztalni – elmondom, hogy akármilyen is az én elmém gépezete, soha egyetlen foghoz sem nyúltam benne. Isten a megmondhatója, hiányoznak belőle fogak – olyik már a születésem óta, fogak, melyek sosem fognak kinőni. Másokat pedig letörtek a történelem kuplungolás nélküli sebességváltásai… De soha életemben egyetlen fogat sem távolítottam el gondolkodásom fogaskerekeiről. Soha életemben nem mondtam azt magamban: ‘Ezt a tényt nem kérem.’” (Kurt Vonnegut)

Kép: © Ahmed Hamed – Killer Mouth

Share This