A www.natursziget.com felkérésére készített sorozatom anyaga: Ősképekről (archetípusokról) általában | Hold| Nap | Merkúr | Vénusz | Mars | Jupiter | Szaturnusz | Uránusz| Neptunusz | Plútó

Az asztrológia önismereti modellje egy olyan lélektani struktúrát képez le, melynek elemei ősképek (archetípusok). E velünk született viselkedésminták állandó kölcsönhatásának feltérképezése alapul szolgálhat önmagunk, jellemző viselkedésmintáink megismeréséhez.

Egy archetípust úgy definiálhatunk, mint magatartásunk azon velünk született lehetőségét, amelyik az emberiség történelmének folyamán vagy még korábban kifejlődött. Az emberek archetipikusan reagálnak valakire vagy valamire egy tipikus, újra és újra ismétlődő szituációban. Az anya archetipikusan reagál a fiára vagy a lányára, az apa ugyanezt teszi, egy férfi archetipikus formában reagál egy nő viszonylatában, és így tovább. Ilyen értelemben bizonyos archetípusok, úgymond, kétpólusúak, azaz az archetípus eredeti helyzetében benne foglaltatik a polaritás.

Képek, szimbólumok segítségével

Az állatok tevékenységeit részint velük született viselkedésminták határozzák meg. Az állatok viselkedése tehát nem tudatos. Az állat „ösztönösen” reagál, ám nem egy ködös, határozatlan késztetés értelmében, hanem pontosan szabályozott viselkedésminták szerint, amelyek az adott helyzet vonatkozásában többnyire célravezetőek.

Az emberek is velük született viselkedésmintákkal születnek; ezeket archetípusoknak nevezzük. Természetesen az emberek viselkedésmintái bonyolultabbak az állatokéinál. Az emberi viselkedésminták esetében inkább a cselekvés hátterében rejlő mozgatórugókról van szó. Bár több viselkedésmintánk van, életünk folyamán nem mindegyiket használjuk fel; sok közülük parlagon hever.

Az ember képes arra, hogy megvizsgálja viselkedésmintáit, reflektáljon rájuk; olykor sikerül is az archetípusokat többé-kevésbé tudatosítania. Ez azonban többnyire nem logikus gondolkodás és megfontolás, hanem képek, szimbólumok, mitológiák, történetek és hasonlók útján megy végbe.

Azt természetesen nem tudhatjuk pontosan, hogyan is alakult ki az archetipikus viselkedés. Talán kezdetben valamikor az archetípus egyik pólusa az ember lelkében volt, míg a másik pólus rajta kívül, például egyik embertársában. Ezzel szemben a mai ember pszichológiájában mindkét pólus ugyanabban az individuumban található meg. Úgy születünk, hogy az archetípus mindkét pólusa bennünk van. Ha az archetípus egyik pólusa megjelenik a külvilágban, akkor az kiváltja a belső pólus aktiválódását; ám az aktiválás nélkül is működésbe léphet.

 

Ha elnyomjuk az egyik pólust

Az emberi pszichének nem könnyű elviselnie a polaritásokat. Az én szereti az átlátszóságot, és megkísérli kiirtani a belső ellentmondásokat. Az egyértelműség iránti igény azzal járhat, hogy a poláris archetípusok bizonyos szempontból szétválnak. Az egyik pólust elnyomhatjuk, és az a tudattalanunkban kezd el hatni. Az archetípus elnyomott része kivetítődhet a külvilágba.

Az anya például a gyermekére vetítheti a saját belső gyermekét, a gyermek pedig az anyára vetítheti (projiciálhatja) belső anyaképét. Az archetípus egyik pólusának a külvilágba történő kivetítése az adott helyzetben belső harmóniát teremt. Ez azonban hosszabb távon a személyiség fejlődésének az elakadását eredményezheti, amelynek következtében a személy úgy érzi, hogy már semmi köze sincs a kivetített pólushoz. Így viselkedik többek között az a beteg, aki azt hiszi, csak az orvos feladata a beteg egészségének helyreállítása.

Az orvos esetében fordított helyzettel van dolgunk: úgy érezheti, hogy semmi köze nincs a beteg archetípushoz, hiszen ő az orvos, a betegség pedig csak a beteg problémája, ő maga „egészséges”. Létrejön a kizárólagos orvos és a kizárólagos beteg. A kapcsolat egyértelműen aszimmetrikussá válik, ami nem kedvez a gyógyulásnak.

Az archetípusoknak nemi jellegük is lehet. Nem csak egy női jellegű archetípus és egy férfi jellegű archetípus létezik, számos női és férfi archetípus határozza meg viselkedésünket. Mindenesetre sokkal több, mint amennyit tudatosan megélünk. Nem minden archetípus válik tudatközelivé az egyes ember életének egy-egy adott szakaszában. Mindig vannak olyanok, melyek csak közvetve befolyásolják viselkedésünket.

 

Születési horoszkóp: a kiinduló állapot

Sohasem tudunk kilépni az archetípusból, az archetipikus viselkedés meghatározza cselekedeteinket. Ezt a viselkedést differenciálhatjuk, tudatosíthatjuk és alakíthatjuk, szimbólumokba, asztrológiai jelképekbe foglalhatjuk. A születési horoszkóp (radix) egy archetipikus kiinduló állapotot ábrázol. Egy-egy planéta több archetípust (viselkedésmintát), illetve poláris archetípus-párt képvisel. A poláris archetípus egyik pólusával azonosulva, a másik pólus kivetítésre kerül. A körülöttem lévő emberek, szituációk egymástól eltérő vetítővászonként funkcionálnak számomra, más és más értelmezést, megnyilvánulást adva ugyanannak a kivetítésnek. Ez a differenciált visszaigazolás gazdagítja személyes élménnyel a bolygó speciálisan személyre szabott jelentéstartalmát. A személyiségfejlődés során így az egyes planétákban fokozatosan kialakul és elválik egymástól a személyes jelleg, az adott kulturális közeg jelentéstartalma és az archetipikus jelentéstartalom.

A továbbiakban sorra vesszük és a jungi analitikus lélektan szemszögéből értelmezzük a nyugati asztrológia önismereti modelljének meghatározó alkotórészeit, ősképeit.

 

A Hold archetípusa

Az archetípusok a tudatos szférán átszűrődve válnak a képalkotó tudat számára láthatóvá, azaz szimbólummá. Ilyen képek az asztrológia szimbólumai is, köztük a Hold, a mindent felvevő, a befogadó és megőrző archetípusa. Lássuk csak, hogy mi mindent jelképez a Hold.

Jelképezi az érzelem világát, az odaadást, a ragaszkodást, a gondozást, a táplálást, az érzések áramlását is. Egyben múltbeli élményeink és viselkedésmintáink szimbóluma is. Azon érzelmi mintáinkat jelképezi, melyek meghatározzák viszonyukat az életünkhöz. Olyan ösztönös reakcióinkra mutat rá, amelyek általában gyermekkorban jobban láthatók, mint később, felnőttként, amikor már a tudatos én ellenőrzése alá kerülnek.

A Hold archetípus témája a biztonság, a védettség. A Hold házhelyzete egy születési képletben (radix) utal arra az életterületre, ahová ösztönösen törekszünk, és ahol a legerősebben jelentkezik a védettség iránti vágyunk is. A Hold jellemzői meghatározzák, milyen érzelmi viszonyok és életkörülmények között érezzük biztonságban belső egyensúlyunkat.

Verena Bachmann (svájci asztrológus) szerint ha képesek vagyunk felismerni alapvető szükségleteinket, az utal Hold-részünk elfogadott voltára (Bachmann szóhasználatával az autonómiájára). Egy ember alapvető szükségletei közé szokott tartozni, hogy biztonságban legyen, ne fázzon, tele legyen a hasa stb. (gondoljunk Maslow „piramisára”). Bachmann szerint vannak csak ránk jellemző, egyedi „ősszükségleteink”, melyekre a Hold rámutat az asztrológia önismereti modelljében. Érdemes erre odafigyelnünk, hiszen ha személyes, egyedi alapszükségleteinknek nem teszünk eleget, akkor nincs energiánk a kibontakozásra.

A Hold lélektani vonatkozásai

A Hold belső tudattalan világunk általános képviselője. A Nap kiegészítő párja, mint a világosnak a sötét, a fénynek az árnyék, a tudatosnak a tudattalan, a férfi polaritásnak a női polaritás. Ilyen értelemben a Hold a tudattalan szféra kapuja. Jelöli érzékenységünket, sérülékenységünket, ösztönös benyomásainkat, a tudattalanhoz való viszonyunkat. Ezen túl az anya-archetípus jelölője is. A nők pszichostruktúrájában a nemi identitás fontos összetevője, míg a férfiaknál az ellenkező nemi polaritású lélekkép (anima) egyik alkotó eleme.

C. G. Jung több helyen szólt arról, hogy az euro-amerikai „civilizáció” hatása az emberi lélekre mennyire kiegyensúlyozatlan. Az emocionális, irracionális oldalunkat elhanyagoljuk (sőt elfojtjuk). A patriarchális értékrend, a maszkulin jellegű tudat élvezi az előnyt, melynek kompenzációjaként kultúránkban kialakul és hangsúlyossá válik az anyagelvűség.

Anya-gyermek archetípus

A Hold sokszínű analógiáinak teljes körű bemutatására e keretek között nem vállalkozhatunk, ezért válasszuk ki az egyik legfontosabbat: az anya-gyermek archetípust.

Szinte minden pszichológia (különösen a mélylélektani irányzatok) kiemelt jelentőségűként kezeli az anya-gyermek kapcsolatot. A tapasztalatok alapján állítható, hogy szinte minden lelki konfliktus hátterében megtalálható így vagy úgy a kora gyermekkor anya-gyermek (szülő-gyermek) viszony zavara. Általánosan elfogadott igazság, hogy a kora gyermekkor élményei meghatározóak a személyiségfejlődést illetően.

A nő-, illetve anyaszerepek radikális változáson mentek át a múltban és mennek keresztül a jelenben is. Az anyaszerepnek három fő összetevője van: az éppen adott korszellem által meghatározott szerep, a tradicionális szerep és az archetipikus anya szerepe.

Ez utóbbi (harmadik) mindig jelen van az előzőek hátterében ember voltunkból adódóan, de speciálisan a nemi hovatartozásunkat illetően. Az anya-archetípus erős gyökerekkel kapcsolódik tudattalan, emocionális részünkhöz, amit egyoldalú tudatosságunkkal, racionalitásunkkal elfojthatunk vagy túlkompenzálhatunk. Az anya-archetípus így sérülést szenved, ezért az anyakomplexus civilizációs lélektani zavarnak is mondható.

Az anya-archetípus a legalapvetőbb ősképünk, amely az élet során szerzett személyes élmények alapján individualizálódik. A Hold konstellációja (jegy, ház, fényszögek) tehát csak részben meghatározója a belső anyaképünknek, gyermekkori alapmintáinknak. A családi élmények és a szocializáció alapvető jelentéstartalmakkal bővíti az analógiáit. A lány számára fő önazonossági minta, a fiú számára az első nő képe – így válik meghatározóvá a Hold szerepe a személyiségfejlődésben.

Az anya-archetípus – ahogy Jung látja

Carl Gustav Jung szerint is a legközvetlenebb őskép az anya-archetípus, a legdirektebb, legerősebb élmény az életünkben. Egy gyermek számára az Anya maga a Világ. Ebből következik kicsit talán leegyszerűsítve, hogy a „jó anyaélmény” „jó világélménnyel” párosul, míg az úgynevezett „rossz anyaélmény” esetén a világ „rossz”. Ezért az első életéveinkben szerzett anyaélmények meghatározó módon alakítják későbbi viszonyunkat a világhoz. Itt is kettős archetípusról, az anya-gyermek archetípusról van szó. Ahol is az egyik oldallal azonosulok, a másik oldalt pedig megszemélyesítem. Később ez az „egyszerű formula” differenciálódni kezd, és más és más irányt vesz az anya-lány, illetve anya-fiú kapcsolatok esetében. Amint arról már szó esett, a lányok esetében az anyakép egyben a női identitásuk fontos elemévé (mintájává) válik. A fiúk esetében a Hold archetípusa ezen az értelmezési szinten a belső nőkép alakító tényezőjeként s nem a nemi identitás meghatározó elemeként van jelen.

Mint minden archetípusnak, az anya-archetípusnak is nagy energiapotenciálja van, és sokféle formája. C. G. Jung Mélységeink ösvényein című művében többek között az archetípus asszociációs körébe sorolja: a személyes anyát, a nagyanyát, a mostohaanyát és az anyóst; a nőt, akivel bármi kapcsolata volt az illetőnek; a dajkát, az ősanyát, illetve a magasabb, átvitt értelemben vett istennőket; tágabb értelemben az egyházat, az egyetemet, a várost, az országot, a földet, a tengert; az anyagot (matéria), az alvilágot és a Holdat; születési vagy nemzési helyként a szántóföldet, a kertet, a sziklát, a barlangot, a fát, a forrást, a mély kutat, a keresztelőmedencét, a virágot mint kelyhet, az anyaméhet; minden üres formát (például anyacsavar), a Yoni-t; a sütőkemencét, a fazekat. Mindezek a szimbólumok Jung szerint egyaránt lehetnek pozitív, kedvező vagy negatív, baljós értelműek.

Természetesen a Hold archetípusa nemcsak képi szimbólumokban ragadható meg, hanem jelen van ritmikus jelenségek átélésének élményeiben. Ilyen a tenger hullámzása, a ringatózás, a szívdobogás, a légzés ritmusa, az ima, illetve a mantra ismételgetése, a nők kötögetése, a ciklikusság vagy a ciklikus sportok.

Jung felsorolása a kollektív jelentések sokszínűségét reprezentálja. Az egyén esetében ez differenciálódik: minél közelebb kerül a tudathoz, annál inkább a mélység homályába vesző lesz az archetipikus jelentéskör, és annál több személyes élménnyel és jellemzővel gazdagodik (személyes anya élmény, nagyanya élmény, partnerkapcsolat, stb.).

Az asztropszichológiai gyakorlat

A jungi analitikus pszichológia a pszichoterápiás gyakorlatban szétválasztja a személyes, illetve az archetipikus anya megtapasztalásának a vizsgálatát. A legtöbb esetben csak a személyes élmények feldolgozása után jut el a személyiség az ősképig. E két anyakép szétválasztása az asztropszichológiai konzultáció során is célravezető. Azt a pszichológiai tapasztalatot, mely szerint a személyes anya-problémák hátterében sok esetben az archetipikus anyakép áll, az asztrológiai modell igazolni látszik. A két, egyszerre jelen lévő anyakép kettéválasztása a tudatos dezintegráció során a pszichikus energia felszabadulásával jár, ezáltal hozzásegít a belső fejlődéshez, azaz egy új, magasabb szintű integrációhoz.

Látható tehát, hogy a Hold archetípusának komplexebb értelmezéséhez az asztrológiai modell mellé érdemes bevonni a jungi mélylélektan felismeréseit. Így a Hold archetípusának vizsgálatakor bizonyos alapvető tartalmi kiegészítésekhez juthatunk, amelyek árnyalják az asztrológia tradicionális értelmezéseit.

A Nap archetípusa

A Nap a fény, a meleg, az élet, a kozmikus értelem egyetemes jelképe. Látszólagos útja a Föld körül, illetve az Állatövön az élet, a halál, az újjászületés, a fejlődés szimbólumává tette. Rendszerünk középpontja, belőle jön a fény és a meleg minden létforma számára.

Vitalitásunk, létezési módunk és kreativitásunk ebből a forrásból táplálkozik. A Nap azt az energiát sugározza ki, amely a Földön minden élet számára nélkülözhetetlen. Nélküle semmi sem tudna élni vagy növekedni. Ha ez az energia gátolt és nem jut kifejezésre, stagnálunk, és többé már nem vagyunk individuális személyiségek. Ez az állapot a vitalitás, a beteljesedés és a megelégedettség hiányát jelentené.

Kulcs igaz valónkhoz

A Nap ereje soha nem hagy alább. B. A. Mertz (német asztrológus) megfogalmazása szerint ha belső Napunk kialszik, akkor a külső sem ér semmit, és a legforróbb nyári napon is vacogni fogunk. Szerinte a legimponálóbb fellépés sem ér semmit, ha nem ragyog benne a Nap. Így az érző szív sem csak a vérkeringés mozgatója, hanem dobognia kell, erőt kell adnia céljaink megvalósításához.

A Nap helyzete a születési horoszkópban jelenti a kulcsot igaz valónkhoz. Azt mutatja, mily módon kell archetípusainkat (bolygóprincípiumainkat) integrálnunk ahhoz, hogy eljussunk a központba. Legtisztább és legelevenebb energiánkat szimbolizálja, amelyből növekedésünk és kreativitásunk ered. A Nap jegy és ház szerinti helyzete teszi érthetővé, milyen aktivitási területen és hogyan kell törekednünk aziránt, hogy feladatunkat az életben teljesítsük és valóban egyedülálló individuumok legyünk. A Nappal fényszögkapcsolatban álló bolygók azt fejezik ki, hogyan kapcsolódik be a többi archetípus (bolygó, viselkedésforma) ebbe a folyamatba. A Nap rendkívül fontos vezetőnk az individuáció útján.

A horoszkóp központja

A Nap a horoszkóp központja, annak legfontosabb alkotóeleme; házhelyzete a legjelentősebb egyedi tényező. Vitális jelentőségű, hogy az adott életterülettel összefüggő ügyeknek figyelmet szenteljünk. Ha megpróbálunk kitérni ezen kihívásaink elől, valószínűleg más módon leszünk rákényszerítve, hogy elmélyülten foglalkozzunk velük – oly módon, amit már nem tudunk befolyásolni. Nem térhetünk ki ezek elől az energiák elől. Ha azonban ezekkel az energiákkal együtt dolgozunk, kifejleszthetjük saját identitásunkat és erősebbnek is érezhetjük magunkat.

A Nap tehát a középpontból sugárzó életerő, az alkotni vágyás, az elismertség és az önkifejezés vágya, a kreatív energia, a belső ragyogás, a meleg, a szív, az éntudat, az akarat, az önmegvalósítás. A tudat maszkulin jellege miatt kötődik hozzá a férfielv (apa, tekintély, király stb.), de fontos megértenünk, hogy nem biológiai vagy nemi identitás szerinti értelemben.

A sorozat keretei itt sem engedik meg a teljes analógiakör vizsgálatát, ezért válasszuk ki az egyik legfontosabb jelentéstartalmat, a tudatos Én fogalmi körét, a teljesség igénye nélkül.

Éntudat

Az ember legfőbb sajátossága az éntudata (identitása). Ez nem feltétlenül egocentrizmus. Mindenki saját világának központja (az időt és a teret önmagunkra vonatkoztatva tapasztaljuk meg). Mindenki ismeri a mondókát: „Előttem van észak, hátam mögött dél…” Minden ember olyan, mint minden más ember, s ugyanakkor, mint senki más. Természetesen az énünk helyzetről helyzetre aktualizálódik, ám közben döntő fontosságú önazonosságunk állandó megléte.

Az önazonosságnak különböző szintjei vannak: társadalmi (helyünk van a társadalomban), egzisztenciális (cselekedeteink értéke, eredménye), kategorikus (képünk van önmagunkról) és élményszerű (átéljük önmagunkat).

A személyes fejlődés természetes velejárója az Én folyamatos próbára tétele kisebb-nagyobb válságok megélésével. A belső és a külső világ egyaránt kihívásokkal, problémákkal hat az Énre, amelynek feladata azok megoldása. Az Énnek erre a megterhelésre szüksége van, hiszen az Én éppen aktuális problémamegoldó képességét meghaladó kihívások okozta lelki feszültség fejleszti a pszichét. Természetesen gyakran előfordul, hogy a probléma meghaladja az Én kapacitását, és még elviselni sem tudja igazán a helyzetet, ezért külső segítségre szorul.

Az Éntudat, illetve a körülötte szerveződő tér, vagyis a Tudat az, ami viszonyul, ismer meg, tudatosít vagy éppen nem hajlandó tudomást venni (azaz a tudattalanba száműz). Ezért a horoszkópban minden a Nap helyzetének szempontjából ítélendő meg. Ő az, ami azonosul vagy ellenáll, elfogad vagy elutasít egy bolygóprincípium (archetípus) által jelképezett elvet, viselkedésformát, illetve egy tudattalanbeli energiát. A Nap (mint a Tudat szervező központja) mindig magából indul ki, mindig magára vonatkoztat. Önmagát tartja a psziché abszolút értékű kifejeződésének.

A gyermeki éntől a felnőtt Énig

Az asztrológia kollektív archetípusai kevés kivétellel mind megkérdőjelezik a Nap (Ego) uralmát. Ha a Nap, úgymond, nem tér ki a kihívás elől, azaz felvállalja ezt a potenciálisan tudati fejlődést okozó konfliktust az említett ősképekkel, akkor jó úton jár. Ha azonban elfojtja, elutasítja, akkor könnyen válik a helyzetből komplexus (lelki görcs), neurózis (lelki probléma) vagy kivetítés, amelynek a megnyilvánulásait előszeretettel könyveli el eseményként a leegyszerűsítő, eseményorientált asztrológiai gyakorlat.

„Az Ego feladata az, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve ezáltal, hogy tudatossá és ily módon felismerhetővé váljon” – írja Marie-Louise von Franz.

Semmi nem lehet tudatos az Én (az Ego) nélkül. Az Én komplex adottság, elsősorban a létezés tudatából áll. Az Én tartalmakat vonz magához a tudattalanból, és benyomásokat szerez a külvilágból. Ami kapcsolatba lép az Énnel, az tudatosul, ami nem lép kapcsolatba az Énnel, az tudattalan marad. A serdülőkor előtt még nem beszélhetünk stabil, kialakult Énről. Az éntudat megerősödésének folyamata archetipikus, egyetemes emberi fejlődési sajátosság, belső program. Miután az úgynevezett „Énkomplexum” kialakul, az a továbbiakban a személyiség fő centrumává válik.

Az asztropszichológia ezért a kezdeti gyermeki énről (Hold) fokozatosan helyezi át a hangsúlyt a felnőtt tudatos Énre (Nap). Amint az Én a tudatos személyiségét, egyéni karakterét megszervezi, fokozódik a tudattalannal való kapcsolat fejlesztésének szükségessége is, s az érett, felnőtt Ego mintegy berendezkedik a pszichében.

Lemondani az Egóról?

Divatos üzenet önismerettel foglalkozó körökben az Egóról való lemondás hirdetése. Ám itt vagy fogalomzavarral, vagy fatális tévedéssel állunk szemben. A fentiek ismeretében már sejthető, hogy sajnálatos félreértéssel van dolgunk, hiszen ha sikerül valakinek az Egójáról való „lemondás”, az egyenlő a megszűnéssel. A tudatomról mondok le ugyanis, ha lemondok az Egómról, mert semmi nem lehet tudatos az Ego (= Én) nélkül. Az Én kapcsolata a pszichikus valósággal képezi a Tudatot. Az Ego egyfajta szervező központ, ami rávilágít az egész pszichés rendszerre, lehetővé téve, hogy az tudatossá váljon.

Ismert, hogy egy személyiség a fejlődése során háromszor születik meg. Első a testi születés, amikor biológiailag önállóvá válunk. Második az egyéni éntudatunk megszületése a család szociális méhéből. Harmadik a szellemi újjászületésünk, ami a tudatos Én Self-re (Önvaló) való irányultságát jelenti. Azaz a szellemileg érett embert az Ego-Self tengely kialakulása jellemzi, és nem az Ego megszűnése.

Mi az a pszichés gravitáció?

Erich Neumann szerint a tudatos Énre egyfajta „pszichés gravitáció” hat, azaz az Én hajlamos visszatérni saját tudattalan állapotába. Ez a visszatérési hajlam fordítottan arányos a tudatos Én erejével. Tehát minél erősebb a tudat, annál több és szabadabb pszichés energia áll a tudatos Én rendelkezésére akaratként, eszközként, s természetesen annál kisebb a „pszichés gravitációból” fakadó tehetetlenség. Másik irányból megközelítve: minél gyengébb a tudat, annál erősebb a „pszichés gravitáció”, a tudattalan vonzása. Ilyenkor a Tudat nem eléggé fejlett, hogy ellenálljon a vonzásnak. Gondoljunk itt példaként törzsi közösségek emberének vagy éppen a gyermekkor tudatosságának a szintjére. Túlterheltség, betegség, külső körülmények, vagy éppen egy komplexus aktiválódása is előidézheti ezt a fajta „pszichés gravitációt” felnőtt embereknél.

A tudatot, illetve a tudattalant energiatöltésekként is elképzelhetjük a köztük lévő feszültséggel együtt. Ahogy a tudat fejlődik, úgy alakul ki egy viszonylag független, önmagában álló rendszer, benne az Én-komplexummal. Ha a tudat energiaszintje megfelelő mértékű, akkor beszélhetünk tudatosságról, illetve nyitottságról a tudatosulás felé. Ám ha a tudatos rendszer energiaszintje csökken, akkor a tudatközeli tartalmak a nagyobb energiájú kollektív archetípusok vonzása alá kerülhetnek. Az asztropszichológia önismereti modelljében a tudatközeli tartalmakat a személyes bolygókkal (Merkúr, Hold, Vénusz, Mars) modellezi, a kollektív archetípusokat a kollektív planétáknak (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó) felelteti meg.

Bizonyos tudattartalmak le és felfelé mozognak a pszichostruktúránkban. Ez a dinamika szimbolikus módon is megjelenik, leképeződik az asztrológia összetett rendszerében. Mivel ezek a szimbólumok természetüktől fogva közelebb állnak a tudattalan világához, mint a tudathoz, azaz meghatározó bennük a tudattól távolabb lévő tartalom, ezért olyan előretekintésre adnak lehetőséget, amire egyébként a tudat önmagában nem lenne képes. Ugyanakkor ezen „előrelátásra” lehetőséget adó tudattalanbeli tartalmak elősegítik a tudatosulás folyamatát is.

A tudatos Énnek szüksége van percepciós eszközökre is. Ezeket az eszközöket jelképezi a Merkúr archetípusa az asztropszichológia rendszerében, ám ez már átvezet bennünket a következő részéhez.

A Merkúr archetípusa

Görög megfelelője, Hermész az emberekkel legbarátságosabb isten a görög mitológiában. Nemcsak az istenek követe és kommunikátor, hanem a lelkek vezetője is. Ő a közvetítő az alvilág (Hadész birodalma – l. tudattalan) és a fenti világ (Zeusz birodalma – l. tudat) között. Továbbá Hermész a hírvivő az emberi és isteni szféra között. Jelképei: a szárnyas saru, szárnyas kalap, a varázspálca (kaduceus). A kaduceus összetett jelkép. Szemben Aszklépiosz, a gyógyító isten varázspálcájával, ahol egy kígyó tekeredett, Hermész varázspálcáján két kígyó tekeredik egymással szimmetrikusan: maszkulin szellem – feminin lélek, halál és újjászületés, a DNS-lánc kódolt információjának szimbólumaként.

„Hermész jár a halandók közt, meg az églakók közt” – olvashatjuk egy Hermész-himnuszban. Hermész nemcsak horizontálisan mozog (azaz azonos szinteken közvetítő), hanem vertikálisan is. Kapcsolatot teremt az Olümposz istenei (az absztrakció mentális világa), az emberi világ (az Ego világa), illetve Hadész alvilága (a tudattalan világa) között.

Kapcsolat az Egóval

C. G. Jung kategóriáiban gondolkodva, Merkúr/Hermész az ún. Én-komplexum része. Mind a külvilágból, mind a tudattalan világából csak az tudatosulhat, amivel az Én (a Nap) kapcsolatba lép. E kapcsolat megteremtéséhez szükséges percepciós eszközök leképeződése az asztrológia jelképrendszerében a Merkúr archetípusa. A Merkúr segítségével az Egó egyrészt kapcsolatot teremt a külvilággal (Jung ektopszichés funkciók működéseként írja le), másrészt aktívan vagy passzívan kapcsolódik a tudattalan bizonyos folyamataihoz (Jung endopszichés iránynak nevezi).

Következésképpen a Merkúr az Egó eszközeként, a tudat alkotórészeként értelmezhető. Tulajdonképpen azokat a percepciós eszközöket képviseli, amelyekkel a tudatos én felfogja és megérti a külső világot, és értelmezi a tudattalan szféra folyamatait.

A Merkúr az asztropszichológiában a gondolkodás, a rendszerező értelem képviselője. A horoszkópunkban jelzi, miként tanulunk, hogyan gondolkodunk és beszélünk, hogyan dolgozzuk fel benyomásainkat és tapasztalatainkat. A szubjektív benyomásokat a tárgyszerűség rangjára emeli. Jegybeli helyzete és aspektusai jelzik, mire figyel fel a személyiség, hogyan dolgozza fel a külvilág hatásait, és hogyan közvetíti a gondolatait. Mindazonáltal önmagában a Merkúrt nem szabad túlértékelni, hiszen a Nap (Ego) és a Merkúr (az Ego percepciós eszköze) együtt tudati jelölők.

Verena Bachman szerint akkor használjuk a Merkúrt autonóm módon, ha ismerjük észlelési csatornáinkat és használjuk őket; ha tudjuk, hogyan működik ez az észlelési csatorna nálunk; ha kihasználjuk speciális, csak ránk jellemző gondolkodásmódunkat; ha meg tudjuk értetni magunkat, azaz találunk megfelelő formát a mondanivalónkhoz; ha a kommunikációnkkal kapcsolatot tudunk teremteni.

Válasszunk ki néhány jellemző fogalmat a Merkúr archetípusának analógiasorából.

Kommunikáció

A kommunikáció sokkal több, mint a beszéd. A közlésnek a beszéd csak egyik formája, s a beszédet is többféle közlésforma kíséri. Kommunikál, vagyis közöl valamiről valamit, valamilyen csatornán (írás, telefon, e-mail, füstjelek) keresztül, valamilyen kóddal (jelek, szavak), valakinek. Egy köznapi kommunikáció lehet látszatközlés, tényközlés, véleményközlés, érzelemközlés és énközlés.

Mindez történhet gesztussal, mimikával, testtartással, hanghordozással, beszélők közti távolsággal, beszéd közbeni mozgással. A kommunikáció egyénít minket, miközben vannak társadalmi rétegekre, kultúrákra jellemző kommunikációs formák is. A kommunikáció nem csupán információcsere, hanem elsősorban kölcsönös megértés. A kommunikáció résztvevői nemcsak a külső (az objektív), hanem a belső (a szubjektív) világhoz is viszonyulnak.

Ismeretrendezés

Világunkban (és ismereteinkben) annak valamilyen fokú rendezettsége nélkül könnyen eltévedünk. Szétesünk, ha munkánkban, életvitelünk megszervezésében, a kapcsolatainkban való eligazodásban nincs jelen az ismeretrendezés, az áttekintési képesség.

Nem elég csupán befogadnunk az információkat, benyomásokat. Törekednünk kell arra, hogy ismereteink valamilyen (ránk jellemző) rendszerben összeálljanak. Motiváltak vagyunk tehát a rendszerezésre és az átlátásra. A motiváltság erőssége természetesen egyénenként különböző és nem függ össze a tudás mértékével. Akinek erős az ismeretrendezési motivációja, annak fontos, hogy a világ számára lényeges részét átlássa és ellenőrizze. Vannak, akik mindent rendszereznek és osztályoznak, és vannak, akiknél a rendszerezés csak az élet egy-egy kitüntetett területén érvényesül.

Ismeretrendezési vágyunk mellett szükségünk van egy ismeretrendezési célra is. Cél nélkül az igényünk csupán belső késztetés marad, eredmény nélkül. Látnunk kell tehát, hogy milyen elv alapján rendezünk.

Az ismeretrendezési igényen és a rendező elven túl szükséges az ún. „ismeretrendezési megfeleléskészség” megléte is. Ez azt jelenti, hogy a készen kapotthoz képest csak akkor tudunk újat létrehozni, ha önmagunk rendezzük az ismereteinket (hozzáadás, antitézis, vita). Máskülönben csak megtanuljuk mások rendszereit.

Lélekvezető

Elöljáróban annyit, hogy az asztrológia két jegyhez – az Ikrekhez és a Szűzhöz – sorolja uralmi planétaként a Merkúrt. Peter Orban, amikor a Merkúr/Hermész két aspektusáról ír, az extrovertált irányú, ismeretszerző Ikrek Merkúrról (horizontális mozgás – ismeret), illetve a belső ismeretek irányába forduló, introvertált Szűz Merkúrról (vertikális mozgás – lelkiismeret) tesz említést. Ez utóbbi megközelítésben bukkan fel a lélekvezető Hermész alakja, akit „pszükhogógosz”-nak (lélekvezetőnek), illetve „pszükhopomposz”-nak (lélekterelőnek) hívtak.

Kerényi Károly utal a Görög mitológia című művében Hermész (játék, csalás, szárnyas kalapok, hírnökök, játék sípon és furulyán) különös ősi eredetére, titán őseire. Leírja, hogyan lesz az „ős-gyermekből” az olümposzi istenek egyike, aki eredetében és későbbi pozíciójában, valamint működésében összeköti a mélységet, az archaikus eredetet a magassággal. Az Odüsszeia óta szárnyas küldött, az istenek követe, angelos (angyal) is. Hermész tehát komplex, ellentmondásos, archaikus és isteni.

A latin Mercurius alakja csak a görög Hermésszel való azonosítással gazdagodott a lélekvezető szereppel. Ez a jelentéstartalom az archaikusabb görög Hermész sajátja. Érdemes megemlíteni, hogy a keresztény mitológia Mihály arkangyala is pszükhogógosz (lélekvezető), aki bizonyos mértékben átvette Hermész szerepét, sőt a későbbi keresztény korszakban Merkúr templomait is megörökölte. A különbség kettejük között annyi, hogy míg Mihály arkangyal mérlegre teszi a lelkeket, addig Hermész soha nem ítélkezett.

A Vénusz archetípusa

A Vénuszt a köznyelv Esthajnalcsillagként emlegeti, hiszen csak hajnalban (a keleti horizonton) vagy este (a nyugati horizonton) látható. Eredetileg két különböző planétának tartották és más jelentéstartalmakat rendeltek hozzá. Az asztrológiában is kettős jelentésű.

Az asztrológia szimbolikájában két jegyet rendel a bolygóhoz: a Bika és a Mérleg jegyét. A görög mitológiában a származása is kettős. Az egyik történet szerint Uranosz levágott hímtagja és a tenger érintkezéséből fogant meg Aphrodité/Vénusz, egy másik szerint Zeusz és Dioné nászából született. Platón is két Aphrodité-t említ: Aphrodité Urania (égi, fennkölt) és Aphrodité Pandémosz (egyesítő, köznapi).

Bika Vénusz és Mérleg Vénusz

Míg az anyagelvű Bika jellegű Vénusz a röghöz kötöttséget, a földi örömöket képviseli, ezért a keresett harmónia is inkább ösztönös, érzéki, addig a levegős Mérleg jellegű Vénusz esetében a keresett harmónia inkább szellemi, esztétikai jellegű. A „Bika Vénusz” kapcsán fizikai kielégülésről, örömkeresésről beszélhetünk, a „Mérleg Vénusz” esetében pedig az emberi kapcsolatokban való kielégülésről, a kapcsolatteremtés adottságáról. Az asztrológia önismereti modelljében a Vénusz rámutat arra, hogyan teremtünk kapcsolatokat, milyen emberekkel vagyunk jóban, mit gondolunk értékesnek, mit látunk szépnek, mi okoz örömet számunkra.

Verena Bachman személyiségünk vénuszi oldalát akkor tartja autonómnak, ha ismerjük a saját értékeinket; ha önmagunkat szeretetreméltónak értékeljük és érezzük; ha képesek vagyunk választani értékek között; ha személyes ízlésünkkel tisztában vagyunk és komolyan vesszük azt. Bachman a valódi választások, a valódi kötődések autonómiájáról beszél, az azonos szintű emberi kapcsolatok megteremtéséről.

A Vénusz gazdag analógiaköréből válasszunk ki néhány jellemző asztropszichológiai fogalmat.

Erosz

Eroszon itt most ne szexuális kapcsolatot, hanem általános értelemben vett szeretetteljes kapcsolatot értsünk. Barátok, barátnők, házastársak, testvérek, gyerekek és rokonok gyakran mutatják ezt az erőt. Azokról a bonyodalmakról, örömről és bánatról, csalódásokról és meglepetésekről van szó, amelyek egymást szerető emberek között ide-oda áramlanak. Az Erosz élményét két ember között és annak a pszichére gyakorolt megtermékenyítő hatását nehéz száraz fogalmakkal leírni.

Az emberi élet történései „testi-lelki” skálán játszódnak le bennünk. Úgymond, két ember közötti minden egyes kapcsolatnak van testi és lelki oldala, legyen ez férfi-nő, anya-gyermek, apa-gyermek, gyermek-anya vagy akár nő és nő, férfi és férfi közötti kapcsolat. S ezek lehetnek negatív vagy pozitív töltetűek. Minden egyes emberi kapcsolatban szeretünk és gyűlölünk, támogatni akarjuk a társ életét és egyidejűleg meg akarjuk semmisíteni őt. A tudatos én azonban nehezen tűri ezt az érzelmi paradoxont, ezért „megoldásként” túlsúlyra jut vagy a szerelem vagy a gyűlölet: az erosz vagy a pusztító akarat.

Női nemi szerep

A női nemi szerep tényezői: az asztrológiai önismereti modell nemi jelölői (Hold, Vénusz); az anyai minta, amely megerősít a horoszkópban megfogalmazódó adott női szerepben vagy módosítja azt valamilyen irányban; az éppen aktuális női szerep hangsúlya (kor, szituáció stb.); az adott környezet, kultúra, szubkultúra, családi tradíció legális női szerepeinek a befolyása.

Az utóbbi száz évben a nő szerepe és a róla alkotott kép komoly változásokon ment keresztül. A nőmozgalmak logikus és adekvát válaszokat adtak a férfielvű nyugati kultúrára. Ugyanakkor e karakteres kiállás mellett a női szerepek elbizonytalanodása is észlelhető. Nagy kérdés: mit is jelent ma nőnek lenni?

Ha egy nő túl nőies, az a veszély fenyegeti, hogy a (férfias) világ elnyomja, kihasználja. A női individuációs úton a túlzott együttérzés, azonosulás differenciálása nehéz, de fontos feladat. Ellenben ha túl jól sikerül, akkor a nő elveszítheti kedvességét, női kötődéseit. A tanult vagy a helyzetből adódó szerepek és az archetipikus vénuszi (vagy éppen lunáris) szerep közötti ellentét belső konfliktusokhoz vezethet. A Vénusz speciális egyéni helyzete a horoszkópban (jegy, ház, aspektus) ütközhet a szocializáció során szerzett tapasztalatokkal és/vagy a közösség értékrendjével. Sok esetben megtörténik, hogy az utóbbi győz. A dinamikus egyensúly megtalálása nem könnyű feladat.

A Vénusz megmutatkozása a serdülőkor nemi identifikációs szakaszával kezdődik, és az érett felnőttkor feleség/anya szerepével jut el a végső tudatosodás szakaszába. A Vénusz az említett identifikációs időszakban jogosan kér és szerencsés esetben kap is kiemeltebb szerepet a női pszichében. Ez azonban egyben aktiválhatja is a személyiség idevonatkozó potenciális konfliktusait (a Vénusz fényszögei a horoszkópban).

Lélek

A lélektan tapasztalata szerint az emberi léleknek neme van, sőt a lélektani vizsgálatok a férfiakban nőies, a nőkben férfias tulajdonságokat mutattak ki. Ez a tudás az archaikus pszichológiában (asztrológiában) is megvan. A személyiség fejlődésében, az egyediség kikristályosodásában az egyéni nemi karakter kialakítása meghatározó szerepet kap.

A különbözőségek nehezítik a két nem közötti megértést. Ám itt is működik a polaritás, a kompenzáció elve. Mindaz, ami a tudatos nemi karakter kialakításakor háttérbe szorul, látenssé válik, önálló formát alkotva beépül tudattalanunk egyik legősibb archetípusába, egy ellenkező nemi polaritású lélekképbe. Ezen ellenkező nemű ősképet nevezi Jung a férfi esetében animának, a nő esetében animusnak.

Az anima összetett lélekkép: a Vénusz (és a Hold) archetípusának tudatközeli tartalmaival, illetve a kollektív tudattalan feminin archetípusaival (Neptunusz, Plútó) modellezhető. Az anima a tudattalan azon részeihez tartozik, amelyek tudatosulni szeretnének; s mert nem tudatosulhatnak, a férfi tudat hangulatait emóciókkal befolyásolják. Az anima ugyanakkor kreatív ötleteket is szállít a férfi számára, ám azok archaikus kidolgozatlanságuk, megemészthetetlenségük miatt nehezen feldolgozhatók.

Létrejön-e az érzelmi kapcsolat a tudattalannal?

A tudat beállítottságától függ, hogy érzelmi kapcsolatba kerül-e a tudattalannal. Marie-Louise von Franz a következőket írja az anima kapcsán: „Az új eszméktől kapható inspiráció az ellenkező nem által képviselt nyersanyagban rejlik, abban a nyersanyagban, amely egyaránt tartalmaz tiszta búzát és ocsút, és a férfinak szét kell válogatnia, hogy kiszedje belőle az értéket.”

Jellemzően az anima archetípusát a (racionális, patriarchális) férfi rendszerint félrelöki és elfojtja, és így elnyomja saját érzéseit, emocionális oldalát. A valóságos nő, illetve a férfi nőoldala (animája) kölcsönhatásban vannak egymással. A nő nevelően és átalakítóan hat a férfi lelkére. Az animán sok nyomot hagy az első nőélmény, az anyaélmény (Vénusz, Hold).

A Vénusz a férfi animájának (a kezdettől benne lévő nő) személyes, élményszerű aspektusát képviseli. Helyzete a horoszkópban mesél a tudatos Én viszonyáról a belső nőképhez, illetve jelzi annak konfliktusait (potenciális komplexusait) a kollektív archetípusokkal. Számolni kell azonban a személyiségre ható interperszonális kapcsolatok jelentőségével is.

A Mars archetípusa

Mars/Árész a háború istene a görög-római mitológiában. A férfias fellépés és önérvényesítő erő, a dinamika, az ösztönösség archetípusa. Az „are” szó görögül erőszakot, dühöt jelent. Római megfelelőjéről (Mars) kapja nevét a római kultúrában az év kezdő hónapja: március.

Árész mitologikus történeteiben – az olimpiai asszonyok tüzes szeretőjeként – egy agresszív, harcias, vakmerő isteni ifjúra („puer divinus”) bukkanunk, aki az impulzív cselekvéseket mindig a racionális meggondoltság elébe helyezi.

Harc, győzelem, lendület, tűz

Évkezdő, tavaszkezdő jellege vonzza magához a harc, a győzelem, a kezdeményezés, az életerő, a lendület, a tűz, az új élet analógiáit. E hónaphoz köthető a Zodiákus első jegye, a Kos. Ezért aztán talán nem is meglepő, hogy a kos a „tavaszünnepek” áldozati állatává vált (Isten báránya, húsvéti bárány). Csillagképet már a Kr. e. 2. évezredben elneveztek róla, és az asszírok kos áldozattal ünnepelték a tavaszi napéjegyenlőséget.

A Mars archetípusa ösztönös és indulati energiáiról ismert. Reakciói fizikai jellegűek és impulzívak, ami erős és hangsúlyos kapcsolatot feltételez/eredményez (?) a testiséggel, mindkét nem esetében.

Cesare Ripa (XVI. sz.) Iconologia című munkájában a következőt írja az indulatról („furore”): „Haragos arcú férfi, akinek szemeit kendő takarja el. Lendületes pózban álljon, mintha messzire akarna hajítani egy köteg különféle lándzsát és gerelyt, amelyeket két karjával tart. Rövid ruhát viseljen. A szemén a kendő azt mutatja, hogy vakká válik az intellektus, amikor az indulat lesz úrrá a lelken. Nem más ugyanis az indulat, mint az értelem fényétől teljesen megfosztott elme vaksága, amely az embert mindenféle esztelen cselekedetre ragadja. A karjaiban tartott fegyverek arról tanúskodnak, hogy az indulat maga szállítja a fegyvereket bosszúja kitöltéséhez, és maga táplálja saját tüzét. Rövid ruhát ölt, mert nem tekint sem illemre, sem tisztességre.”

A fenti idézet Cesare Ripától jól jellemzi a Mars archetípusának lényegi vonásait: az intellektus hiányát, az indulatosságot, az agressziót, az öntörvényűséget. Természetesen ezen archetípus energiáját, irányultságát, motivációját tekintve különféle változatokban mutatkozik meg születési képletünkben.

A Mars-szerepek

A Mars archetípusának szerepei között találjuk:
– a harcost, a hőst, a háború istenét, a győzelemre törő játékost;
– a hódítót, a vadászt, az aktív szeretőt, a lányrablót;
– a szenvedélyes, rámenős táncost, a harci táncot járót;
– ösztönössége, „primer”-sége miatt ő a mostohafiú, az ún. „civilizáció” által lenézett;
– de egyben ő a testőr, a támadástól megvédő is.

Válasszunk ki a Mars archetípusával a fentiek alapján kapcsolatba hozható lélektani fogalmak közül néhányat. Az első két fogalom (az agresszió és libidó) egyaránt helyet kér magának úgy a férfi, mint a nő születési képletének vizsgálatánál. A további kettő (az animus és a férfi identitás) már egy speciálisabb értelmezési rétegként kap jelentőséget a planéta pszichológiai szemléletű értékelésénél.

Agresszió

Maga a fogalom általában ellenérzést kelt (még akkor is, ha előjel nélkül értékeljük), pedig nem az elnevezéssel van a baj, és nem is a jelentéstartalmával (Mars: akaraterő, önérvényesítés, a lehetőségek megragadása, szétáradó energia, célratörés, térnyerés, aktív tetterő, győzni akarás).

A pszichológiában ismert a félelemből vagy szorongásból bekövetkező agresszió. Például egészen kis gyermekeknél a szorongás és az agresszió időben egybeesik (szorongás és félelem = agresszió és düh), és motorikus levezetésben nyilvánulhat meg. E korban még az agresszió nem irányul senkire, hiszen nincs még megkülönböztetés az én és a te között. Éppen ezért a szorongás egész létét fenyegeti, így az agressziója is totális lesz.

A félelemre, szorongásra (vagy akár a megtámadottságra) adott reakció két ősformája a menekülés hátrafelé (összehúzódás egészen a teljes passzivitásig), illetve a menekülés előre (akció, támadás). Érdekes adalék, hogy a Mars az asztrológia önismereti modelljében két jeggyel analóg (ura): a pozitív polaritású, aktív Kossal; és a negatív polaritású, reaktív Skorpióval. Az agressziót megélhetjük projekcióként is, mint a környezetünk megnyilvánulását, ha az egyébként egészséges mértékű kiállásunkat elfojtjuk.

A szociálpszichológia is többféle agressziót különböztet meg. Csak címszavakban: létezik öncélú agresszió, ellenséges agresszió, instrumentális agresszió (azaz agresszió a Jóért, agresszió a jólétért), önérvényesítő agresszió (lásd individualizmus), pedagógiai agresszió (például a büntetés), a szeretet agressziója, állami agresszió, kisebbségek ellen irányuló agresszió (ilyen a diszkrimináció), világnézeti agresszió (eretnek-üldözés, vagy fizikai agresszióba torkolló ellentüntetés), védekező agresszió, megelőző agresszió, megtorló agresszió, igazságtevő agresszió. Úgy tűnik tehát, hogy az agresszió valamilyen jellege és szintje permanensen megjelenik életünkben.

Feldmár András szerint mindig van vágy, és mindig van ellenállás. Éppen ezért létezik az egészséges agresszió, ami egy optimális energia, amit arra fordítunk, hogy vágyainkat ne tévesszük szem elől, és ne kelljen tovább várni rájuk, mint amennyit egyébként szükséges.

„Az agresszió energia, amit arra használunk, hogy kevesebb idő és/vagy tér legyen az alany és a kívánt tárgy között… Ha nem tudunk várni, vagy azt hisszük, hogy nem tudunk várni, vagy nem akarunk várni, hanem az ellenállást ki akarjuk küszöbölni, akkor jön létre az agresszió.” (Feldmár András)

Libidó

„A latin libido szó nem kizárólagosan szexuális (bár rendszerint ilyen értelemben használják), hanem a vágy, a késztetés, ösztön általános jelentésével bír”. (Frieda Fordham)

A libidót Jung mint egy a psziché folyamatainak leírására alkalmas modellt említi. Az ellentétes pólusok között áramló energiával hozza analógiába. Minél nagyobb a feszültség az ellentétpárok (progresszió – regresszió, tudatos – tudattalan) között, annál nagyobb energia jelenik meg. A libidó áramlása előre (progresszív) és vissza (regresszív) irányul. Itt is érdemes a Mars két állatövi jegyére a Kosra és a Skorpióra gondolni.

A libidó progresszív irányaként értelmezzük a tudat követelményeinek eleget tevő, előreirányuló energiaáramlást, a környezethez való aktív kapcsolódást, és a koncentrált és irányított cselekvést. Regresszív irányú a tudattalannak alávetett, visszaható energiaáramlás, a belső szükségletekhez kapcsolódás, a befelé fordulás, ábrándozás, vagy egy korábbi fejlődési állomáshoz való visszatérés.

Ha a libidót merev korlátok közé szorítják, vagy elfojtják, akkor a tudatosodása elmarad. Természetes extrovertált áramlása akadályokba ütközik, visszafordul a tudattalanba. Ilyenkor túltöltődik és keresi a levezetés lehetőségét. Komplexus is kialakulhat, amely beszivárogva a tudatba, meggondolatlanná, ösztönössé teszi a személyiséget és időnként heves kitörésekben nyilvánulhat meg.

A libidó a psziché alapvető éltető ereje, és az alkotó tevékenységhez is nélkülözhetetlen.

Hajlandóság

Mint azt már a Vénusz archetípusánál tárgyaltuk, a tudattalanban létezik a tudatos énnel ellenkező nemi polaritású lélekkép. Az animus a nő maszkulin jellegű lélekképe, mely egyrészt bizonyos kollektív archetipikus tartalmakkal (Szaturnusz, Uránusz) rendelkezik, másrészt személyes férfiélmények (Mars, Jupiter) által gazdagított. Így tehát az első és meghatározó animus formáló élmény általában az apa, a fiútestvér, a gyerekkori fiúélmények, szerelmek, szexuális kapcsolatok.

Az animus megtestesíti a nőben lakozó férfi-elvet, és képviseli a férfi-vágyképét a tudattalan szintjén. Az animus a tudattalannal köti össze a nőt; belső lélekvezető a primitívtől a magas szellemiségűig. Az animust meghatározhatatlan sokféleségként írja le a jungiánus pszichológia.

„Tudatos szinten a nő minden erejével a kapcsolat megtartásáért küzd, ám benne is egyre élénkebben kezdi kifejteni hatását a belső ellenkező neműség, és egy szép napon derült égből érkező villámcsapásként a benne lakozó animus kardot ránt, és még maga a nő is meglepődik azon, milyen határozottsággal szakítja szét azt a kapcsolatot, amit annyira óvott azelőtt.” – írja az animus egyik jellemző működési formájáról Hajo Banzhaf német asztrológus.

Azaz a nemek harca a tudattalan szintjén is jelen van, s mert itt valóban animális (ösztönös) elutasításokról, ill. vágyakozásokról van szó, ezt a férfi-nő kapcsolatok sokszor megszenvedik. Ugyanakkor Jung kiemeli az animus (és az anima) közvetítő szerepét a tudat és a tudattalan között. Természetesen a tudat (központjában az egóval) tart az animus (ill. az anima) által képviselt autonóm tudattalan világtól, hiszen azt egyfajta irracionalitás hatja át.

Ugyanezt fogalmazza meg Marie-Louise von Franz jungiánus pszichológus is, amikor azt írja: „A nő pontosan oda szúr animus fullánkjával, ahol a férfi bizonytalan és sérülékeny érzelmei lapulnak, a férfi pedig oda önti az anima konyháján megtöltött méregpoharat, ahol a nőnek megértésre és elfogadásra volna szüksége.”

Az animus (ahogy az anima) felismerése nehéz, és „tudattalansága fokával arányosan nő a hatalma” (C. G. Jung). Emiatt egy soha véget nem érő nehéz pszichikus integrációs folyamatról van szó, melynek terepéül a párkapcsolat szolgál.

Férfi szerep

Mivel egy fiúgyermek nemi fejlődése szempontjából az első élmény az anya, ezért meghatározó számára, hogy az anya (ha tudattalanul is), milyen férfira vágyik. E kép ütközhet azzal a képpel, amit közvetlenül az apjáról nyert. Itt tehát egy lehetséges belső lelki konfliktusba ütközünk, mely az identifikációt nehezítheti. Ugyanakkor egy férfi tekintélyszemély jelenléte az életében meghatározó mintákkal, megoldási, megélési módozatokkal szolgálhat saját férfiszerepeit illetően.

Figyelembe kell venni a tanult vagy tapasztalt férfi minták jelentőségét a horoszkóp vizsgálatánál is. Hiszen egy alulértékelt vagy túlértékelt Mars megélésében sokat segíthet, finomíthat a pozitív férfi minta. Csak úgy, mint egy harmonikus konstellációjú Mars is problematikussá válhat (hárítás, elfojtás vagy agresszivitás) a negatív élmények hatására.

Bár kimutatható a lélektani különbség a férfi és a nő között, mégis nagy szerepet kap a környezet megerősítése, vagy elutasítása is. A férfit nemi jellegénél és tanult társadalmi szerepénél fogva is a térnyerés, a kezdeményezés, az előretörés jellemzi, ha még oly különböző módon is (Mars a jegyekben). József Attila A hetedik című versében szemléletes példáját adja a férfiszerepek (Mars) különbözőségének: „Szerető után, ha járnál, / hét legyen, ki lány után jár. / Egy, ki szívet ad szaváért, / egy, ki megfizet magáért, / egy, ki a merengőt adja, / egy, ki a szoknyát kutatja, / egy, ki tudja hol a kapocs, / egy, ki kendőcskére tapos, / –dongják körül, mint húst a légy! / A hetedik te magad légy!”

A Jupiter archetípusa

Elérkeztünk azon archetípusok körébe, ahol egyre kisebb a személyes tartalom jelentősége, és a kollektív jelentéskör válik dominánsabbá. Megkezdjük utazásunkat a kollektív tudattalan mélyebb rétegei felé, a pszichének abba a régiójába, ahol minden archetípus gyökerezik.

Míg az eddig tárgyalt archetípusok a hozzájuk kapcsolódó személyes élmények révén kiemelkednek a kollektívból („tudatközelivé” válnak), addig az ezután következő öt archetípus megőrzi kollektív jellegét.

Leírásukban a továbbiakban is mitológiai karakterük fog segíteni, de érdemes formai meghatározottságukra is figyelni, hiszen tartalmi jellegük a különböző korokban és kultúrákban eltérő lehet. C. G. Jung erről így ír:

„Ismételten szembetalálom magam azzal a félreértéssel, hogy az archetípusok tartalmilag meghatározottak, azaz tudattalan képzet-félék volnának. Ezért hangsúlyoznom kell: az archetípusok nem tartalmilag, hanem csupán formailag meghatározottak, mégpedig csak nagyon feltételes módon… Az archetípus önmagában véve üres, formális elem, mint valami facultas praeformandi, a képzetformának a priori adott lehetősége. Nem a képzeteket öröklik, hanem a formákat, amelyek e tekintetben pontosan megfelelnek a szintén formálisan meghatározott ösztönöknek ”

Zeusz, az intellektuális patriarcha

Zeusz (római nevén Jupiter) a görög mitológia főistene volt Az olümposzi világrend megteremtője, az égbolt és az egész világ fölötti uralom birtokosa. „Mennydörgő”, „fellegtorlaszoló” égisten, a patriarchális hatalom képviselője, az államiság, a rend, az erkölcs megtestesítője. Erős, befolyásos és támogató isten, amennyiben betartjuk a szabályait. Nagy akaratú, szellemi ideákat, absztrakciókat képviselő intellektuális patriarcha.

Az asztrológia önismereti modelljében a tipikusan férfielvű archetípus. Jellemző rá a jövőorientáltság, az optimizmus, a sikerorientáltság, a nagyvonalúság, a jovialitás, a kalandvágy, az aktivitás, a mozgékonyság, a dinamizmus, a lendületesség, a lelkesedés, a filozofikusság, a moralizálás.

A teljesség, a bölcsesség, az etika, a vallás, a tisztelet, a gazdagság szimbóluma is. Ha a horoszkópunkban valamely más archetípussal kapcsolatba kerül, akkor azt felértékeli. Férfielvű energiája hatására azonban könnyen esünk át a „ló másik oldalára”, ami túlzásokban, nagyképűségben, térítő hajlamban, előítéletekben, szerénytelenségben, arroganciában, fanatizmusban és beképzeltségben érhető tetten. Fritz Riemann a következőképpen figyelmeztet erre a lehetőségre: „Nincs annál veszélyesebb, mint amikor az ember azt hiszi, hogy közel van az igazsághoz. Minden felismeréssel egyre kevélyebb lesz, másokat is fel akar világosítani, és gyorsan felveszi a misszionárius szerepét.”

A Jupiter archetípusához a következő szerepek kapcsolhatók:

  • a dinasztiaalapító király; hatalommal és befolyással, távlatokkal, a bizalmát elnyerők életében támogatással, biztatással
  • a lendületet adó, a sikerorientált, a céltudatos
  • a prédikátor, a (patriarchális) erkölcs szószólója
  • a támogató és befolyásos apa vagy férfitárs

Emeljünk ki a fentiek alapján néhány meghatározó fogalmat a Jupiter archetípus gazdag analógiaköréből.

A támogató morális férfi szerepe

Mivel a görög mitológia szereplőinek nagyrészt Zeusz az apja, így ő lett az öreg, fehér szakállú, értelmet és célt adó bölcs öregember archetípusa. Ő a gondviselő Jóisten; ő az ajándékot hozó titokzatos, szigorúan jóságos Mikulás. Ő a hatalmas, céltudatos, jó ügyet szolgáló Gandalf, a varázsló „A Gyűrűk ura” kalandos világából. Aktivitásában és férfielvűségében azonos az előző részben tárgyalt Mars/Árész archetípussal.

Ő is egy lehetséges férfiszerep, illetve belső férfikép (animus), ugyanakkor a fiatalos, izgága, „rövid távú” Marssal szemben a Jupiter az érett férfi archetípusát képviseli. Kapcsolódása a tudatközeli archetípusokkal sikerorientálttá, magabiztossá, messze tekintővé, optimistává teszi azokat. Ám vigyázat, a tranzakcióanalízisből ismert állítás – az „én OK vagyok” – könnyen csap át nagyképű meggyőződésbe!

Hódító férfielvet képvisel, ám mindig vállalja a felelősséget is a kapcsolataiért. Tartós elköteleződéseket viszont akkor köt, ha az stratégiai szempontból számára előremutató.

Zeusznak mindennél előbbre való isteni feladata volt a nemzés és a teremtés. Fontos, hogy szerelmei és gyermekei többségében elvont fogalmak. Métisztől (Bölcsesség) születik Athéné. Themisztől (Jogrend) születnek a moirák (Klothó fon – Lakheszisz kiméri a fonalat – Atroposz elvágja) és a hórák, a társadalmi rend istennői (Eunómia a törvényesség – Diké az igazságosság – Eiréné a béke). Mnemoszünétől (Emlékezet) születik a kilenc múzsa (hét művészet + történetírás + csillagtudomány). Létóval nemzi a Napot és a Holdat (Apollón, Artemisz), Maiával a Merkúrt (Hermész) és Hérával a Marsot (Árész).

Elvonatkoztatás, absztrakció

A Jupiter a psziché jelképalkotó képességét is képviseli. Bár képes elnagyolni a valóságos „igazságot”, mégis hitet, reményt és értelmet ad az életnek. Késztetést ad egy magasabb értelmű rend iránt, vagy aziránt, hogy kapcsolatba kerüljünk valami önmagunknál nagyobb szabásúval.

A Merkúr archetípusánál megemlített ismeretrendezésen túl a helyes döntések, illetve egy magasabb szintű ítéletalkotás érdekében szükségünk van a Jupiter által képviselt szintézisalkotásra vagy elvonatkoztatásra. Így kollektív archetípus létére személyes jelentősége megnő, hiszen fontos szerepet kap az összefüggések felismerésében.

A jupiteri álláspont szerint, ha az egészről tudok valami lényegeset, akkor nem baj, ha a részleteket nem ismerem jól. A Jupiter felépít egy absztrakciót, egy szimbolikus észlelést: a labdáról eszembe jut egy forma (kör) és egy formáról (háromszög) a háztető. A jupiteri elvonatkoztatás segítségével tehát értelmezem az információkat.

Morál, világnézet

A Jupiter archetípusa szabaddá tesz, elsősorban az Erkölcs teljesítése által. A Jupiter a belső megvilágosodás és a szellemi látókör kiterjesztése által joviális világnézet kialakulását segítheti elő. Dominanciája elsősorban a bölcselet, a szellemi fölény dominanciája. Megmondja, mi „jó” és mi „rossz” – de látnunk kell, hogy e fogalmak viszonylagosak, tudatunk álláspontjától függ a megítélésük. A jó mindig a rosszhoz képest jó, ráadásul a hétköznapok szintjén a legtöbb esetben inkább a számunkra kedvező és kedvezőtlen között teszünk különbséget az erkölcsi értelemben vett jó és rossz helyett.

A Szaturnusz archetípusa

Ellentétben a jupiteri horizonttágítással, sikerorientáltsággal, felértékelő erővel, a szaturnuszi archetípus a koncentráltságot, a korlátozást, a törvényszerűséget, a felelősségvállalást képviseli. Ehhez rendkívüli nyugalomra, türelemre és óvatosságra van szüksége.

A görög mitológiából ismert a félelmében saját gyermekeit felfaló Szaturnusz története. Mindaz, amit létrehoztunk, kimondtunk, megcselekedtünk, mind-mind olyan gyermek, aki később ellenünk fordulhat – ettől fél, szorong a Szaturnusz. A „lenyelt gyermekek” csupán megérnek arra, hogy megvalósulhassanak. B. A. Mertz német asztrológus szerint a Szaturnusz felelősségteljes apai pozíciót foglal el. Ehhez rendkívüli koncentrációra, nyugalomra, türelemre és óvatosságra van szüksége. Gyermekeit azok éretlensége, fejletlensége, tapasztalatlansága miatt kell felfalnia. Le kell nyelnie őket, ha el akarja kerülni a biztos bukást. Mertz szerint ezért a Szaturnusz a következőt tanácsolja: „összpontosíts, szabadulj meg a gyerekes kívánságoktól, fojts magadba minden kiforratlan dolgot pozíciód megerősítése érdekében.”

A tradicionális asztrológia kialakulásának idejében a legtávolabbi és leglassúbb planéta a Szaturnusz volt, amelyet igyekeztek belső megfelelésbe hozni a leggyorsabb Holddal. És ezzel a Nap a Szaturnusz képében egy ellen-Napot kapott. Így lett a Szaturnusz az ismeretlen, sötét birodalom küszöbének, a végtelennek tűnő sötétségbe, a félelem felé vezető út kísérője.

A férfielvű Szaturnusz jellemzői

Az asztrológia önismereti modelljében a Szaturnusz – a Jupiterhez hasonlóan – férfielvű archetípusként helyezkedik el. Ugyanakkor a Jupiter dinamikus felértékelő és támogató jellegével szemben a Szaturnusz a korlátozást, a törvényt, a szigorúságot, az elégedetlenséget jelképezi. Ebből a következő analógiák születnek: struktúra, szilárdság, elhatárolódás; tartás, stabilitás, kitartás, következetesség; határok és elhatárolódások; forma, sűrítés, koncentráció, kristályosodás, lelassulás, megmerevedés, a törvény, a rend; kontroll és korlátozás; hagyomány, kötelesség, bizalmatlanság, pesszimizmus, elégedetlenség, nélkülözés, aszkézis, komolyság, keserűség; alázat, realitás, keménység, hidegség, felelősség.

Az asztropszichológia megközelítése szerint a Szaturnusz a jóléti, komfortos érzelmi élet frusztrációja. A tudatos Énnel (Nap), az ösztönös reakciókkal (Hold), a Nyilvános Énnel (Ascendens) való kapcsolata adja a jellemrajz gerincét. Egy olyan kollektív archetípusról van szó, amely szorongást, illúzióvesztést, elégedetlenséget okozhat. A Szaturnusz megmutatja az egyén feszültségeit, ugyanakkor lehetőséget teremt egy magasabb szintű tudatosság elérésére. Az élethez tartozó harcokra hívja fel a figyelmet.

A Szaturnusz archetípusához többek között a következő szerepek kapcsolhatók:

  • az Árnyékkal szembesítő
  • a kemény és szenvtelen mester
  • a szürke eminenciás, a patriarchális korlátok/keretek érvényesítője
  • a törvényt képviselő szigorú apa vagy férfitárs

A megszokott gyakorlatot követve emeljünk ki néhány meghatározó jelentéstartalmat a szaturnuszi arzenálból.

A kereteket/korlátokat adó

A Szaturnusz által vagyunk képesek felismerni és elfogadni a korlátainkat. Elvárja, hogy tudjuk, meddig terjednek a határaink. Kikényszeríti, hogy ne értékeljük túl magunkat. Elvárja továbbá, hogy megismerjük személyiségünk gyengeségeit.

Pressing Lajos a következőket írja a Szaturnuszról: „A Szaturnusz kifejezi a struktúrából adódó külső és belső törvényszerűségeket, a törvény alá vetett embert. A sors jelentkezhet tehertételként vagy kötelességként is, amelyek felvállalása kötelességtudó, nagy felelősségtudattal rendelkező jellemet hoz létre. Az Árnyék összefügg a Szaturnusszal kapcsolatban már említett karma-fogalommal is. A karma által hozott sorsesemények gyökere, oka ugyanis önmagunkban van, ennek forrásait azonban nem ismerjük fel magunkban, hanem külső eseményeknek tulajdonítjuk. A karma fogalma a karakterben elrejtett nem tudatos sorsmeghatározó vonásokat takarja, amelyek magukhoz vonzzák, s az ego céljaitól eltérően alakíthatják a körülményeket. Szenvedést vagy destrukciót ez olyankor okoz, ha a tudatos életkoncepció közvetlenül összeütközésbe kerül azzal, amit a lélek harmóniája megkívánna.” (Pressing Lajos: A Szaturnusz archetípusa)

Az ember optimális esetben tisztában van meghatározottságával, természeti és társadalmi korlátaival. A szaturnuszi korlátozást akkor szenvedem el, ha elidegenedek magamtól, a társamtól, illetve ha elidegenedik tőlem a környező világom szerepeivel, intézményeivel, törvényeivel.

A szaturnuszi korlátok révén szorongásaink összetevőire is ráismerhetünk magunkban. Személyes formában, az egyénre speciálisan jellemző pszichodinamikai konfliktusokban való jelenléte adja meg ez ügyben a továbbgondolás irányát.

Az Árnyékkal szembesítő

„Akkor félek igazán, ha a sötétben találkozom árnyék-önmagammal, s nem ismerve meg őt, megijedek tőle.” (ismeretlen szerző)

Személyiségfejlődésünkben nagy kérdés, hogy készen állunk-e szembesülni az árnyékunkkal, mint egy résszel önmagunkból, és nem másokat okolni projekciók útján a kudarcokért. Képesek vagyunk-e vállalni a felelősséget önmagunkért? A szaturnuszi önkontroll időnként passzivitásban nyilvánul meg, ám a nem cselekvés téves viszonyulás. Valamit „nem tenni” is felelősséggel jár.

Legjellemzőbb lélektani hatása erős, néha túlértékelt tekintélytiszteletben érzékelhető. A Szaturnusz a család, a különböző nevelési intézmények megoldásain keresztül tabukat építhet, frusztrációkat generálhat, szorongásokat alakíthat ki, és elültetheti bennünk a bűntudat érzését, azaz a lelkiismeret meghatározó alakító tényezőjévé válhat.

Fel nem ismert tulajdonságok

A legjobb, ha a szemléletes magyarázat érdekében újfent Pressing Lajos már idézett tanulmányához fordulunk: „Az árnyékkal való szembekerülés krízisére, halál-élményére utal az alkímiai nigredo (elfeketedés = Szaturnusz). A Szaturnusz okkult irodalomban elterjedt megjelölése, a ”Küszöb Őre„ pedig arra utal, hogy az Árnyék elriasztó démonként zárja le az utat a kollektív múlt felébresztésének, az öntudat tudattalan régiókba való felemelkedésének lehetősége elől. Fegyvere ebben a szorongás, a halálfélelem in concreto, mindaddig, amíg a lélek nem elég érett arra, hogy saját árnyékával szembenézzen, s a szörnyetegben felismerje – önmagát. A házőrző, kétarcú Janus istenről mintázott küszöb őrének e funkciója is kétarcú: akadályozza ugyan az ént, de egyúttal védi is, hiszen aki az árnyékot nem képes integrálni, az az archetípusok energiájától megsemmisülne, amint ez meg is történik a pszichózis eseteiben. Geene az Árnyékot állványzathoz hasonlítja: ha előbb elmozdítják, mint ahogy az épület integrációja megfelelő fokot érne el, az épület összeomlik.” (Pressing Lajos: A Szaturnusz archetípusa)

Az Árnyék – amivel leghatékonyabban a Szaturnusz szembesít minket –, sötét, rejtett, elfojtott természetünket képviseli. Karakterünknek ezt az oldalát azért utasítjuk el vagy tagadjuk meg, mert konfliktusban áll tudatos hajlamainkkal, illetve az énnel kapcsolatos nézeteinkkel. Árnyékunkat gyakran másokra vetítjük, és bennük látjuk azokat a tulajdonságokat, amelyeket nem ismerünk fel magunkban. Emiatt bármikor, ha irracionálisan erős késztetést érzünk, hogy bíráljunk vagy vádoljunk másokat, fontolóra kell vennünk: az a bizonyos hiba valójában nem bennünk van-e.

A „hatékony” Árnyék

Fontos tudnunk, hogy az Árnyék nem mindig a negatív, alacsonyabb rendű vagy rossz én-tulajdonságokat fejezi ki. Bár általában az erőszak, gyűlölet, lustaság, előítélet, gyávaság, rendetlenség témáival találkozunk, pozitív tulajdonságok is elfojtódhatnak. Sokan például nem ismerik fel saját képességüket a boldogságra, vitalitásra, kreativitásra, empátiára, jótékonyságra vagy intelligenciára. Szerintük mindig mások rendelkeznek ezekkel a képességekkel.

Süle Ferenc szerint például a családban igen nagy jelentőséggel bír a szülők, illetve a nevelők árnyéka. Az árnyék ugyanis hatékony, annak ellenére, hogy saját árnyékunkat nem nagyon látjuk. Másokra viszont, elsősorban a gyermekeinkre, intenzív hatással van. A gyermek a szülő tudattalanjára reagál elsősorban. Tehát az az anya, aki megoldatlan házassági konfliktusa miatt úgy érzi, hogy ha nem lenne gyermeke, akkor elválna, elfojtja gyermeke ellen keletkező agresszióját. Viszont gyermekében éppen ennek alapján épül ki, kel életre a boszorkány archetípusa, akit azután esetleg ő vetít ki majd valaki másra.

 

Felnőtté válás, időszerűség

Az Árnyék poláris feszültséget, energiát generál. Akinek nincs vagy gyenge az árnyéka, annak a karaktere is gyenge, bizonytalan. A túl nagy feszültség viszont gátolja az Egót. Az Ego teherbíró képessége és integrációs képessége a meghatározó abban, hogy mekkora feszültséget vagyunk képesek felvállalni a Szaturnusz által kiélesített polaritásból.

A jungi lélektan logikája alapján az Árnyék elzárja a lélek mélye felé vezető utat. A személyiség mély, kreatív erőforrásai felé csak az árnyékprobléma feldolgozása, megoldása után haladhatunk. Az asztrológia talán éppen ezért a Szaturnuszról, mint a határ, az időszerűség, a felnőtté válás archetípusáról beszél, és nagy jelentőséget tulajdonít a visszatéréseinek.

Az Uránusz archetípusa

Újabb dinamikaváltásként – ellentétben a szaturnuszi koncentráltsággal, korlátozással, törvényszerűséggel, de maradva még a férfielvű kollektív archetípusok körében – az uránuszi impulzivitáshoz, rendhagyósághoz, nonkomformitáshoz érkezünk. Az Uránusz az outsider, a különc.

Mintha a Szaturnusz lehatároló jellegére adott válasz képviselője lenne, ahogy szétfeszíti a kereteket, ahogy kilép a törvényszerűségekből, ahogy időnként akár öncélúan eredeti. Férfielvű archetípus. Míg Jupiter a patronáló férfit, Szaturnusz a szigorú hegyi vezetőt jeleníti meg a horoszkópban, addig az Uránusz a bolond, az outsider, a különc. Ő az, aki bátran kiáltja: „Meztelen a király!”

Uránusz – a férfi princípium

Az Uránusz istennemzedékek egyik legősibb tagja a görög mitológiában. Gaia, a földanya teremtette önmagából. Azután Uránusz (mint a férfi princípium, a kiapadatlan nemzőerő megtestesítője) az Ég isteneként nemzette Gaiával az istenek következő nemzedékét, köztük Szaturnuszt is. Azt a Szaturnuszt, aki később fellázad ellene és megfosztja férfiasságától.

Uránusznak és fiának, Szaturnusznak (mint tudjuk, őt Jupiter fosztja meg a hatalmától) a sorsa hasonló – mindketten száműzöttek lettek. Szaturnusz az idő istene is volt, ám Uránusznál még nem létezik idő. A spontaneitás nem kötődik az időhöz.

Az Uránusz archetípus a pillanat archetípusa, ezért időtlen. Minden reakció, spontán megnyilvánulás csak a jelenben történhet meg; máshol lenni nem uránuszi állapot. Az Ég uraként képviseli a magasabb szellemiséget (Merkúr magasabb oktávjaként), a teremtő értelmet (intuíció), a váratlanságot, a kiszámíthatatlanságot (villámcsapás), a tevékeny (légies) férfiasságot, a szabadságot.

Csak látszólag forradalmár

Pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy a mindenkori elfogadott norma (status quo) ellen dolgozik. Tekintélyuralom és anarchia ellen egyaránt lázad. Konzervatívok között forradalmár, a forradalomban a tradicionális konzervatív értékek képviselője. A normálistól, a szokványostól, az általánosan elfogadottól határolja el magát. Intuitív a metaséma alkotás értelmében. Felhalmozott ismeretanyag (lásd Merkúr archetípusa) nélkül nem jól működik vagy kénytelen blöffölni.

Az Uránusz magasabb tudati dimenzióba emeli a merkúri elvet, rajta túlmutató képességekké fokozza, villámszerűen felismerő összefoglalássá, intuícióvá. Míg a Merkúr a részletek megkülönböztetésével, a felhalmozott egyes megfigyelésekkel és a gondolkodásban tanúsított, lépésről lépésre való haladással juttat el belátásokhoz és tapasztalatokhoz, addig az Uránusz hozzáteszi a teremtő szikrát, amely az egyes megfigyeléseket úgymond gyors összekapcsolással összefoglalja.

Az „aha-élményhez” hasonlóan hirtelen felismerésben részesülünk általa. Mindig jellemző rá az ugrásszerűség vagy az extremitás, amelynek következtében az Uránusz a változás, a többnyire hirtelen, átmenet nélküli átállások elemévé lesz, amelyek a megszabadító áttörésektől a katasztrofális összeomlásokig terjedhetnek.

Az Uránusz archetípusához többek között tehát a következő szerepek kapcsolhatók:
– az outsider
– a különlegesség énképével bíró nonkomform
– az intuitív, azaz a metaséma-alkotó
– a bolond, avagy a bölcs bolond (Lear király bolondja, Till Eulenspiegel stb.)

A bölcs Bolond

Tipikus férfi nemi polaritású archetípus, és mint ilyen, egyben az animus kollektív összetevője is. A Bolond archetípusa valószínűleg éppen a szabadság, a függetlenség, a törvényenkívüliség jelképeként került az uránuszi analógiák sorába. A Bolond ellentmondásos figura. Jól jelzi ezt az, hogy egyszerre van jelen a Tarot beavatási útjának (Nagy Arcanum) elején és a végén (ő 0. és a 22. egyszerre). Egyrészt tehát ő a hülye, másrészt ő az „aki a játékon kívül áll”.

Hamvas Béla így ír erről: „A bolond a becsvágyon kívül áll. Megtanulta Timontól az átkot, hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes. De a bolond nem toporzékol. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember. Az öreg Lear tudja, és egy percig sem tudna meglenni nélküle. … Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox. Mindenek előtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. … Arlequin nem kötelezi magát el se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka.”

A különleges

Az uránuszi elv hatása nyilván függ a szülött fejlettségi szintjétől: míg az egyik embernek tisztánlátást, a megszerzett vagy kapott viselkedésmintáktól és gondolkozási modellektől való merész elszakadást, a teljes újraorientálódás bátorságát adja, addig másnál hatása tudattalan rövidzárlati cselekvésekben, átgondolatlan döntésekben és romboló újítási vágyban fejeződik ki. Az egyszeri különleges, a mindenféle fokozatokban megnyilvánuló eredetiség hangsúlyozásával az individuáció fontos tényezőjét képezi. Éppen itt gyökereznek a tipikusan uránuszi viselkedésproblémák. A türelem hiánya, a beilleszkedés elutasítása, a valósághoz való extrém viszony létrehozza a reformert vagy a lázadót, a saját útját járó újítót vagy a különcöt, a feltalálót vagy az utópistát. Mindezek egyfajta közös nevezőjeként megtaláljuk a szellemi túlfeszítettséget vagy az egzaltáltságot.

Fritz Riemann továbblép, és figyelemreméltóan sarkosan fogalmaz: „Ily mód erős kritikus Uránusz-befolyásnál különböző súlyosságú skizoid személyiségvonásokat találunk, nagy rendszerességgel az egyediség túlhangsúlyozott érzését egészen a szolipszizmusig. Individualizmusa megőrzése céljából a szülött nehezen megy bele mélyebb érzelmi kötődésekbe – erősen védekezik vagy fél a függőségtől. Érzelmi és ösztönös területen is gyakoriak az átugró és rövidzárlati megnyilvánulások vagy reakciók, itt is hiányoznak a köztes árnyalatok. Hirtelenségével és kiszámíthatatlanságával megnehezíti a kapcsolatok működését, és nehezen átérezhetővé teszi viselkedését. Egyéni életstílusa, mindenféle alkalmazkodás és norma elutasítása következtében egyre jobban elszigetelődhet; határesetben paranoiás vonások bukkanhatnak elő, ha nem áll meg az unott (spleen) eredetiségnél, arrogáns sznobságnál vagy a különcség görcsös hajhászásánál.”

A Neptunusz archetípusa

A sorozatban eddig tárgyalt férfi elvű kollektív archetípusok (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz) után most még mélyebbre merülünk, és elérkezünk a női elvű kollektív archetípusok világába. Elsőnek a határok lassú lebontásában érdekelt, inspiratív Neptunusszal ismerkedünk meg.

A görög Panteonban férfi istenként szerepel, ám ez alapvetően a görög/római kultúra patriarchális jellegének következménye. Ha alaposabban megvizsgáljuk a Neptunusz (Poszeidón) jellemzőit, akkor szembetűnők alakjának, illetve archetípusának fokozottan emocionális, azaz női elvű tulajdonságai. Az óceán és a lovak isteneként a tudattalan mélyrétegeit testesíti meg. Az óceán a maga mélységével és titokzatosságával ősidők óta a tudattalanunk lehetőségeit, illetve veszélyeit jelképezi. A mítosz szerint Atlantisz istene is ő volt (létrehozta, majd elpusztította azt). Neptunusz/Poszeidón érzelmi hullámzásai szembemennek a racionalitással, a tudatos én kontrolljával. Ezenkívül Neptunusz/Poszeidón a sűrű sötét erdő istene is, ami – hasonlóképpen az óceán mélyéhez – a kollektív tudattalan jelképe.

Hamvas Béla így ír erről: „… aki, ahogy a tengeren, az erdőben is, fölemeli a mohos köveket, a harasztot megbolygatja, a gyep alatt turkál és korhadt törzsek alatt kutat, egészen természetesnek találja, hogy a tengerfenék és az erdő mélye rokon. Annak azt, hogy Poseidón egyaránt a tenger és az erdő istene, nem kell sokat magyarázni. Ez a rejtett lét, az elragadó felszín alatt tenyésző homályos nyüzsgés az ő birodalma…. És az ember tudja, hogy a léleknek is van sziklaalatti és harasztalatti része, amely a félelmetes férgektől éppen úgy nyüzsög. A tudattalan, ha önmagát ki akarja fejezni, mindig óceán vagy erdő képében jelentkezik. S ebben az óceánban, mely nem egyéb, mint erdő a víz alatt – és erdőben, amely nem egyéb, mint óceán a földön, ebben az emberi lélekben, amelynek tudatalatti része az óceán mélye, Poseidón uralkodik…”

A határok feloldása

A fentiek ismeretében talán érthető, hogy az asztrológia önismereti modelljében a határok feloldása, illetve a káosz kapcsolódik a Neptunusz planéta által képviselt kollektív archetípushoz. Hozzá kapcsolható a misztikum, a spiritualitás, az ozmózis (átszivárgás), az inspiráció, az álomlét, a határtalanság, a fantázia, a mese, a megfoghatatlanság, a vágyakozás, az ösztönösség, az illúzió, a félrevezethetőség, a befolyásolhatóság is.

Fritz Riemann szerint a Neptunusz a lélek területét szimbolizálja, ahonnan sejtések, inspirációk és víziószerű sugallatok, jelentőségteljes álmok, és csupán az értelmünkkel már fel nem fogható bizonyosságok szintúgy érkeznek, mint ahogyan hallucinációszerű fantáziaképek, önámítások, kényszerképzetek és a valóságtól távol álló vágyálmok. Míg az Uránusz archetípusa intuitív felismeréseivel egy csapásra lerombolta a tudatos én határait (ez esetben a formális logika értelmében), addig a Neptunusz feloldja azokat az én és a külvilág, a tudat és a tudattalan kölcsönös egymásba hatolásának folyamatában. Nyilván csak stabil tudatos én (identitás) kifejlesztésével védekezhetünk a kiszolgáltatottá tevő neptunuszi befolyások ellen.

Miközben a struktúra feloldásán dolgozik, akkor egyben a sorozatunkban már tárgyalt szaturnuszi szempontokban is ellenérdekelt. A felépítettet lebontja, az alapokat aláássa, a kényszert fellazítja, a kötelességeket kikerüli. Lehet, hogy mindezt előre tudta Szaturnusz, amikor lenyelte a fiát, Neptunuszt (Poszeidónt)? Tengeristenként a kiismerhetetlen, távoli vizek ura volt. S bár a bevezetőben tárgyalt okok miatt férfialakként ábrázolják, lélektani értelemben mégis a női princípium (eleme a víz) a domináns jellemzője. Közel áll a (következő részben sorra kerülő) plútói archetípushoz, amit talán az is megerősít, hogy az alvilágba általában vízi út vezet.

Feminin kollektív archetípus

A Neptunusz – a Plútóval együtt – a lélek feminin jellegű kollektív archetípusa, és mint ilyen, része az animának. Így tehát összeállni látszik az anima komplex volta: személyes összetevői a Vénusz és a Hold, kollektív összetevői a Neptunusz és Plútó.

Összefoglalva az eddigieket, a Neptunusz archetípusához a következő kulcsszavak, szerepek kapcsolhatók:

  • a tudatos én határainak feloldása, a mélybe merülő
  • érzelmesség, érzékenység
  • fantáziavilág, illúziók
  • inspiráció
  • a kollektív tudattalan női elvű archetípusaként anima-összetevő

A mélybe merülő

A Neptunusz szabad bejárása az óceán mély rétegeibe a kollektív tudattalanba tett utazásokra utal, azaz az érzelmek, az ösztönösség felvállalását ösztönzi bennünk – nőkben és férfiakban egyaránt. Ugyanakkor látnunk kell, hogy amivel ezen mélységekben kapcsolatba kerülünk, azokat elsősorban érezzük és nem értjük. Inkább „csak” sejtésekről, ráérzésekről lehet szó.

A néven nevezés már a tudatos én produkciója, ami bizony ez esetben nagy mutatvány. A görögöknél (pl. a delphoi jósdában) a jósnő (Püthia) egy gödörből vagy lyukból (?) kiáradó gázok/gőzök fölé hajolva transzállapotba esett és közölt valamit, amit talán maga sem értett, nem is beszélve a jóslatot kérőkről. A jóslatot egy pap (jupiteri karakter) fordította le a tudatos én nyelvére. Hasonlóképpen működtek a tibeti buddhizmus jósló médiumai.

Azok a személyek, akiknek pszichéjében a Neptunusz archetípusa meghatározó szerepbe kerül, ösztönösen vonzódnak a tudattalan mélységei felé. Van, aki pótcselekvések útján (például az alkohol mámorában) jut el ide, és vannak, akik tudatosan, a konstruktivitás vágyával ereszkednek le a mélybe (alkotók, zenészek, terapeuták). A lélek misztikuma keresésének egyik legszebb példáját Luc Besson A nagy kékség című filmjében találhatjuk meg.

Az inspiráció

Érdemes megkülönbözetni a neptunuszi inspiráció fogalmát az uránuszi intuíció (lásd Uránusz archetípusa) fogalmától. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az inspiráció alkotó sugallatot, illetve ihletet jelent, vagyis lényegében különbözik az intellektuális szinthez közelebb álló intuíciótól. Míg az intuíció a már felhalmozott tudatos információk alapján jut valamilyen minőségileg új felismeréshez vagy ötlethez (Heuréka-effektus) – tehát tipikusan férfi elvű aktus, addig az inspiráció ráérzésekből, ösztönösségből, ihletettségből áll össze – azaz jellemzően női elvű. Albert Einstein relativitás elmélete tipikusan az intuíció eredménye; felhalmozott tudás nélkül csak üres blöff lenne. Ezzel szemben Wolfgang Amadeus Mozart zenéje ösztönös, ihletett alkotásként az inspiráció zseniális megnyilvánulása.

A Plútó archetípusa

Folytatva a női elvű kollektív archetípusok ismertetését, elérkeztünk sorozatunk utolsó szereplőjéhez, a határok radikális átlépésében érdekelt, ősi, emocionális energiákkal dolgozó, átalakító Plútóhoz.

Hasonlóan Neptunuszhoz (Poszeidón), Plútót (Hádész) is férfiistenként képzeli el a patriarchális görög-római mitológia, holott a Plútó az agresszió tipikusan női elvű megnyilvánulása. Jelentéstartalma összetett, ezért alaposabb vizsgálódást igényel.

Egy planéta sohasem egyetlen archetípus megfelelője. A Nőiség archetípusa is több változatban felbukkan: a vegetáció- és inspirációs misztériumokban ugyanúgy, mint a velük szembenálló részegség- és halálmisztériumokban. A Plútóhoz köthető archetípusok inkább az utóbbi kettőhöz kapcsolható. Gondoljunk csak a fiatal vagy az öreg boszorkány archetípusára – Asztartéra, Lilith-re, Kirkére, Loreleire (pszichikai, spirituális halál: őrület, eksztázis) vagy Hekatéra, Gorgóra, Kálira, Istárra (testi, fizikai halál: elsorvadás, pusztulás, betegség).

Plútó: az élet sötét oldala?

Szaturnusz fiai közül Plútó (Hádész) kapta az alvilágot, így vált metaforájává mindannak, ami a kollektív tudattalan legmélyebb pontjaként elképzelhető. Elrabolja és feleségül veszi a Hold és a termékenység istennőjének (Démétér) lányát (Kóré). Démétér azonban fellázad Hádész ellen, és így válik Kóréból minden évben a természet téli halotti állapotának közvetett okozója. Hádész kénytelen kompromisszumot kötni Démétérrel, ezért az év egyharmadában (téli hónapok) Kóré Perszephoné néven az Alvilág úrnője lesz. Kóré beszélő név: gabonaszemet, éretlen gyümölcsöt jelent, melynek a föld alá kell kerülnie, hogy megteremtődjön a metamorfózis lehetősége.

Ez az átalakulás mindig radikális formában történik, ezért nem meglepő, ha Plútó (Hádész) birodalmának megítélése ambivalens. Homérosz szerint Hádész (Plútó) birodalma a kétségbeesés helye. Platón másként gondolja: „A lélek pedig, a láthatatlan, mely egy ilyen másik, nemes és tiszta és láthatatlan helyre, Hádészhoz költözik, valóban a láthatatlanhoz, a jó és bölcs istenhez.”

A mindennapi gondolkodás Homérosz megközelítését követte, ezért Hádész elszigetelődött. Egyre inkább kiszorult a tudatból, földalattivá, a sötét urává vált. Mára már pszichológiailag az élet sötét aspektusait jeleníti meg (sötét érzések, veszteség, düh, féltékenység, gyász, halál). Az asztrológiában a gyökeres átalakulást, a megoldást követelő válságokat képviseli. Analógiában tehát közel áll a Skorpió jegyéhez. Ritkán ábrázolták, akkor is elfordított fejjel. A neki áldozott állatok rendszerint feketék voltak. Jelképe a láthatatlanná tevő sisak volt.

Nem csak elvesz, hanem ad is

A Plútó segítségünkre van abban, hogy hagyjunk meghalni valamit magunkban. Ilyenkor erejét jobban befelé fordíthatja, a gyökerekbe. Ha ezt a folyamatot felismerjük és támogatjuk, akkor profitálhatunk a Plútó átalakító erejéből. Valójában nem elvesz tőlünk, hanem ad is nekünk. Minél jobban megtanul egy ember elengedni és adni, annál kevesebb fájdalommal éli meg életében a Plútó átalakító erejét.

B. A. Mertz így ír erről: „Soha nem ér célba, aki félúton megáll, s ezzel belső, lelki öngyilkosságot követ el. Túl korán jut el határaihoz, anélkül hogy mindent kihasznált volna. És még valami: aki fél a sötétségtől, az éjszakától, az soha nem fogja lelkének csakis az éjszakában megújulni képes mélységét megtapasztalni. Visszariad, mert újra kell járnia a megismerés útját. Természetesen minden út a sötétség felé is tart. Át kell azonban jutnunk rajta, nem ijedhetünk meg a sötétségtől. Elszáll félelmünk, ha elegendő önuralommal és önismerettel rendelkezünk. Ennek megszerzése igen nehéz feladat, hiszen egyértelműen megmutatja korlátainkat. Ez a kígyó és a sas általunk Skorpiónak nevezett szakaszának értelme.”

C. G. Jung elgondolása szerint a Kígyó archetípusa négy archetípus (a Krisztus, az Ördög, az Eredendő ember, a Természetbe Alászálló Ember) kereszteződésében, középpontjában áll. A Kígyó olyan mértékű ellentmondást képvisel a hétköznapi ember számára, amelyet az képtelen elviselni, és a tudattalanjába száműzi. Rátalálván a középpontra, az ember maga válik a világ tengelyévé. Ebben a pillanatban, rálátva a lét teljességére, önnön lényének gyökerére (radix: gyökér), az nyomasztó súlyként nehezedik rá. Megérezve életének paradox voltát, melynek egyetlen megoldása csak a halál lehet, a végletes megoldások felé fordul.

A kollektív tudattalan gazdagsága

Plútó az alvilág ura. Ő őrzi az összes ásványi kincset mélyen a föld alatt (pluton: gazdag). A Plútó a lélek legsötétebb zugába vezet. Annak, aki saját, mélyen elrejtett kincseit akarja felfedezni és felszínre hozni, rendelkeznie kell azzal a bátorsággal, hogy leszálljon a saját „alvilágába”. Eljuthat legmélyebb és legszörnyűségesebb érzéseihez és vágyaihoz. Felismerheti legsötétebb motivációit, és ekkor meg lehet a bátorsága ahhoz, hogy a benne levő sötétséggel szembesüljön. A legalul lévőt felszínre kell hozni, meg kell nevezni, ezáltal alakul át, válik fényessé és világossá, életet adó erővé. A Plútónál az elengedésről van szó. Ám csak azt tudjuk elengedni, odaadni vagy átalakítani, amit előzőleg megszereztünk, illetve ami lélektani értelemben a birtokunkban van.

A Plútó azt mutatja meg, mely területen tapasztal az ember élete folyamán belső átalakulást. Ha önkéntesen gyakorolunk elengedést, akkor az átalakulással járó fájdalom konstruktív lehet. Ám a legtöbb ember mereven ragaszkodik régi szokásaihoz, érzéseihez, gondolkodás- és viselkedésmintáihoz. Ekkor a Plútó ereje láthatóvá válik, változást kényszerít az életbe, kíméletlenül elvesz mindent, ami többé már nem felel meg az időnek és a szituációnak. Ami szolgálatát betöltötte, annak meg kell halnia. A Plútó tehát a személyi horoszkópban az átalakító erőt, az ösztönzéseket, motivációikat és a vágyakat, lemondásokat szimbolizálja. Az érintett horoszkópház mutatja meg, hogy mely életterületen mutatkozik meg túlnyomórészt ez az átalakító erő. „A Plútó olyan erőt képvisel, amelyet csak akkor tudunk alkotó módon hasznosítani, ha kellően spirituális irányultságúak vagyunk, mert csak a spirituális fejlődés és a mélységében való gyógyítás élményterületei azok, ahol a Plútó energiáit negatív következmények nélkül lehet felhasználni.” (Stephen Arroyo)

Válság: veszély és esély

A plútói változás (válság) ugyancsak a (régi) struktúrák, életformák megszüntetését hordozza magában, ám ez a lebontás energikusabb, végletesebb és egyben egyfajta potenciális minőségi megújulást is feltételez a személyiségfejlődés során.

Piaget egy tanulási forma leírásában szemléletesen ábrázolja azt a válsággal együtt járó pszichés változást, ami a Plútó sajátja is lehet. A folyamatot két állapot váltakozásával jellemzi:

Asszimiláció: a bennünk létező pszichostruktúra, az, amivel megpróbáljuk megérteni a világot, illetve egymást. Amíg a világ komplexitása megfelel saját komplexitásunknak, azaz képesek vagyunk azt asszimilálni, addig minden rendben van. Nehéz ezt az állapotot feladni, hiszen örülünk, hogy értjük a „világot” és benne önmagunkat.

Akkomodáció: a személyiség fejlődésével a világ is egyre bonyolultabb lesz, ezért az asszimiláció is egyre inkább akadozó, és ez elvezet a válsághoz. A válság egyfajta megsemmisülés, miután magasabb színvonalon egy új struktúra jön létre (akkomodáció), amivel egy ideig megint jól asszimilálhatjuk a világot. Feldmár András szerint egyszer a világot emésztjük, másszor a világ emészt minket. Aki megakad valamelyik ponton, annak nagy baja lesz.

Aki megakad, az ellenáll a plútói kihívásnak. A Plútó elvárja, hogy elhagyjuk az elavult, élettelen struktúráinkat, hogy felvállaljuk az éppen aktuális akkomodációs válságot, aminek végeredményeként egy, a személyiségfejlődés aktuális szakaszának megfelelő pszichostruktúra jöhet létre. Nincs olyan tudati mechanizmus, amely arra reagálhatna, amit a Plútó mutat (aidész: láthatatlan). Tranzitjai idején gyakran ismeretlen lelki energiákkal szembesülünk. Nem tudhatjuk, hogy mi jön, sérülékenyek vagyunk, védekező mechanizmusunk csődöt mond. Az eddig láthatatlannal szembesülünk, ezért a Plútó tranzitja idején tudatosodhat, ami elfojtott, ami titkolt.

Felhasznált szerzők: Adolf Guggenbühl-Craig, Verena Bachmann, Hajo Banzhaf, Jean Shinoda Bolen, Marie-Louise von Franz, C. G. Jung Kerényi Károly, a B. A. Mertz, Pressing Lajos, dr. Süle Ferenc.

Share This