A tanulmány a C.G Jung Intézet (Küsnacht, Svájc) képzésén született. Az eredeti német szöveg: www.heilendes-bewusstsein.ch/interessantes. (Fordította: Mészáros Csilla)

Ma a dualitást és az egységet pszichológiai folyamatként lehet értelmezni, interpretálni. A dualitás és az egység egyidejűleg fizikai törvényszerűség is. Olyan erők, amelyek vonzzák és taszítják egymást. Egy szüntelenül ismétlődő folyamat. Dualitás és egység – egy természetes, fölérendelt alapforma, az univerzum törvényszerűsége, ami kicsiben, értsd az emberben és pszichéjében leképeződik. Az ellentétek egyesítése – ez az írás kísérlet arra, hogy a mindenség törvényszerűségeit kapcsolatba hozza az emberi pszichével és a lelki folyamatokkal, továbbá rámutasson arra, hogy milyen közös vonások, illetve azonos folyamatok rejlenek mögötte. Az Uroborosz elve, az önmagát nemző, önmagát szülő és megölő, farkába harapó kígyó, egyrészt az önmagát örökösen megújító rendszer jelképe, másrészt a természeté, amely minden életelvet magában foglal.

Mi a dualitás, mi az egység?

Dualitás a fizikai törvény alapján

A dualitás (kettősség, latinul dualis) fogalmát – ami annyit jelent, hogy két dolgot magában foglaló – általában a kettősségre vagy két fogalom kölcsönös egymáshoz rendelésére használjuk. Általános jelentése: feloldhatatlan ellentét vagy ellentmondás. (forrás: www.wikipedia.de)

Ehhez hozzá lehet még fűzni azt, hogy a matematikában a dualitás két tárgy közötti szoros kapcsolatot jelöl.

A dualitás pszichés ellentétpárokban

közelség – távolság; odaadás – elhatárolódás; kötődés – autonómia; függőség – függetlenség; gyengeség – erő; alávetettség – dominancia ( hatalom); introverzió – extroverzió; változás – állandóság; érzelmi orientáltság – értelmi orientáltság; szabadon engedés (laissez-faire) – ellenőrzés; egybeolvadás – elválás; közösség – saját érdek.

Egység a fizikai törvény alapján

Lezárt, behatárolt nagyság, közösség, összetartozás, az egész.

Az egység mitológiai szemszögből nézve

A kezdet korai állapota mitológiailag kivetül a kozmikusba, úgy jelenik meg, mint a világ kezdete, mint teremtésmítosz. A kezdet ábrázolásának mitológiailag a külsővel, a világgal kell kezdődnie, hiszen a világ és a psziché itt még egyek. (E. Neumann, Ursprungsgeschichte des Bewusstseins)

A kezdet, a tökéletesség idejét – az ellentétpárok kialakulása előtt – a nagy világidő önleírásaként foghatjuk fel, amikor még nem volt tudat. (E. Neumann, Ursprungsgeschichte des Bewusstseins)

Az eredettörténetben az ember az istennel való egységből belép az anyagba. Az egységes világból jön, s az egységből kiesik a duális világba. Az ember inkarnálódik a földön. Minden információt magában hordoz. A vágyakozást is magában hordozza. A saját kiegészítése iránti vágyakozást. Az individuáció útja a dualitás megértésére tett kísérlet. Az ellentétek és hatásuk megértése által sikerülhet az embernek az önmagával való egységbe ismét eljutnia.

A dualitás megértése által keletkezik a tudat.

A tudat tudattalan térbe való behatolásával lassan feloldódik a sötétség. Az ember önmaga tudatára ébredhet.

A tudattalan sötétjével ellentétben fényként megjelenő tudat keletkezése a teremtésmítoszok tulajdonképpeni tárgya. (E. Cassirer, E. Neumann, Ursprungsgeschichte des Bewusstseins)

A következőkben a dualitás kialakulására térünk ki, mint a gyermeknél végbemenő pszichológiai folyamatra.

Az újszülöttek és a kisebb gyerekek még egyek önmagukkal és a külvilággal. Nem ismerik a belső és külső határokat. Ismeretlen számukra a jó és a rossz közötti különbség. Mindent, amit megtapasztalnak, önmaguk részeként fogják fel. A gyermek anyja és apja részeként éli meg magát, amíg egyszer csak egy nem-et nem hall. A gyermek az, amit tenni akar. A misztikus részesedés (participation mystique) a gyermeknél azt jelenti, hogy egy vagyok azzal, amit teszek. A gyermeket elszakítják azoktól a dolgoktól, amelyekkel azonosnak érzi magát; határokat szabnak a számára, amelyek megszakítják a létezését. Ez a paradicsomi létezés befejeződésének a tudatos kezdete. A gyermek azt érzékeli, hogy megtagadják. Valami már nincs rendben, az az érzése, hogy ő rossz. Megtörténik a jó és a rossz ellentétpár szétválasztása lelki síkon. Megtanul különbséget tenni. A jó és rossz ellentétpárral az én és a te ellentétét is érzékeli. Egy tisztán érzelmi folyamat megy végbe, ellentétpárokat érzékel. A tudatban és a tudattalanban tárolódnak, a folyamat emocionális marad.

A gyermekben megformálódott lényének egy olyan része, amely ellentétpárokat tartalmaz.

Dualitás önmagában. Kiesett az egységből.

Anima és animus

Az ember lényében dualitás létezik – a férfiban megtalálható egy női, és a nőben egy férfi rész – az animusz (latin eredetű szó, jelentése: szellem). Senki sem csak férfi, és senki sem csak női. Minden egyedben benne van a két elem kombinációja. Nagyon sok múlik a belső harmónián, mennyire tudja egy férfi a női részét és egy nő a férfi részét integrálni, és azzal összhangban élni.

Az anima (latin eredetű szó, jelentése: lélek) a nő kollektív képe a férfiban. A női rész a tudattalanjában, az ő “belső nőképe”. E női kép minden egyes esetben személyessé válik, a mindenkori élettapasztalatok alakítják.

Az animát általában intuitívnak és szeszélyesnek tartják. Ezzel szemben az animusz racionális és mindent uraló. Az anima és az animusz gyakran a perszona (latin eredetű szó, jelentése: maszk) előtérben lévő személyiségvonásaiban nyilvánulnak meg, és kompenzáló szerepük van. Minél inkább férfias vonásokkal bír egy férfi perszonája, annál valószínűbb, hogy egy másik életterületen nőies-lágy magatartást mutat. Természetesen pontosan a fordítottja érvényesül egy nő esetében: minél inkább fenntart egy maszkot, azaz a tudattalanjában nem integrált személyiségrészek találhatók, annál inkább kompenzálni fog egy másik életterületen egy férfias-agresszív viselkedéssel.

Mi, emberek, legyünk akár férfiak, akár nők, magunkban hordozzuk mindkét személyiségrészt, minden nőben és minden férfiban egyaránt megtalálható az animusz és az anima. Az egyik személyiségrész fejlődése meghatározza a másik fejlődését, vagyis ha egy nő kifejlesztette az animuszát, akkor annak megfelelően jobban a tudatába tudja hívni és képes jobban megélni az animáját. Ugyanez az eset áll fenn egy férfinál: egy tudatosabban megélt anima által az animusza is jobban kiteljesedik.

Egy férfi szerelme kiválasztásánál gyakran enged annak a kísértésnek, hogy azt a nőt nyerje meg, aki a leginkább megfelel a saját tudattalan nőiessége különös mintájának. Egy olyan nőt, aki képes felvenni a lelke projekcióit.

Azok az emberek, férfiak és nők, akik a perszonájukkal (maszkukkal), azaz a külvilágban betöltött szerepükkel nagyon nagy mértékben azonosulnak, nem engedik meg maguknak az animájukkal történő kapcsolatot. Elhatárolódnak a belső világuktól, a lelki világuktól. Vegyünk például egy nagyon tudattalan szinten megélt házasságot, amikor például a férj olyan nagy mértékben azonosul a perszonájával, hogy minden zavaró dolgot a feleségére vetít ki.

A férj maga nem enged hozzáférést önvalójához, miközben a feleség szintén önmaga elvesztésével fizet önzetlenségéért.

A perszona, a férfi ideálképe, azaz amilyennek lennie kellene, belsőleg a női gyengeség által kompenzálódik. Ez az anima, amely szembeállítódik a perszonával, ami azonban az extrovertált tudat számára sötét, láthatatlan és megfoghatatlan. Ilyenné válik, mert nem tudatosan vetítődik ki. Természetesen mindez fordítva igaz egy nő esetében, amennyiben nem éli meg tudatosan a férfi oldalát, az animuszát. Ez esetben mindaz, amit eddig nem dolgozott fel, a férjére vetíti ki. Amíg az animusz és az anima tudattalanok, csak a projekcióban lehet megélni őket.

A férfiaknál az anima lélekrész első megtestesítője az anya, a későbbiekben mindazok a nők, akik felkeltik a férfiérdeklődését vagy érzelmeket váltanak ki belőle. Az anyától mint e lélekrész első megtestesítőjétől való elszakadás az önfelfedezés első lépése.

Ezzel szemben az apát a perszona, a külvilágban való működés mintaképeként érzékeljük. Az apa a külvilág veszélyeitől véd, az anya pedig azoktól a veszélyektől, amelyek a lelket fenyegetik, olyan félelmek, szorongások ezek, amelyek a belsőnkből erednek.

Házasságkötés után az anya-imágó gyakran átkerül a feleségre, vagyis a férj elvárja, hogy azt a védelmet, amit egykor az anya nyújtott a tudattalannal szemben, a felesége biztosítsa a számára. Minden bizonnyal el tudjuk képzelni, hogy ez a fejlődési irány nem következik be, sem az egyes személy, sem a kapcsolat, a pár számára. A férj tudattalantól való félelme ennek következtében bizonyos hatalommal ruházza fel a feleséget, és így alakul a házasság egy mégiscsak bensőséges közösséggé. Mindazonáltal ez egy tudattalan egyezség, amit megkötöttek, és ami mindkét félnek fejlődést biztosít, és fegyverszünetet és önbecsapást jelent.

Ha egy férfi tudatában van önmagának és mindkét lelki részének, akkor nincs mit kivetítenie, mert esetében már nemcsak tudattalan tartalmakról van szó, hanem már integrált, önmagába beépített tartalmakról. Ugyanez érvényes egy nő esetében is. Ha tudatában van az animájának és az animuszának, akkor ezeket a részeket már nem kell kivetítenie – sem a társára, sem más, hozzá közel álló emberekre.

Természetesen a túl erős anima-, illetve animusz-megszállottság értékvesztést okozó jellege sem tekinthető egészségesnek. Egy animusz-megszállott nőt mindig fenyeget az a veszély, hogy elveszíti a nőiességét, és éppen így annál a férfinál, aki túlságosan anima-megszállott, pszichés nemváltást érzékelhetünk. Az, ami belülre való, kívülre kerül, és a kívülre való belülre.

Az individuáció vagy önmegvalósítás útján fontos, hogy érzékeljük önmagunkat és felismerjük azt a képet, amit kifelé mutatunk. Ez azt jelenti, hogy az embernek tudatosítania kell tudattalan vonatkoztatási rendszerét, az animáját (ami a lélek), hogy megkülönböztethesse magát tőle.

Az anima nem látható, és ennél fogva nehezen megnevezhető. Éppen ezért nehéz megkülönböztetni magunkat tőle. Az a tudattalan és gyakran értékvesztést okozó erő, amellyel az anima ráronthat egy emberre, lehetővé teszi – ameddig nem hatol be a tudatba –, hogy egy embert teljesen uraljon és hatalmába kerítsen.

A projekció és az integráció

Minden tudattalan tartalom először kivetített formában jelenik meg, még mielőtt a tudatba bekerülhet. A projekcióba való betekintés révén azok a tartalmak, amelyek korábban sohasem voltak tudatosak, megtapasztalhatóvá válnak.

Minden tudattalan tartalmat projekció során tapasztalunk meg, azaz lelki részeinket másokban látjuk viszont. Ha az ember tudatában lesz önmagának, akkor képessé válik arra, hogy az árnyékrészeit felismerje. Az árnyékrészek az ember lényének azon sötét részei, amelyek bizonyos helyzetekben újra és újra nagyon kellemetlen érzéseket tudnak előhívni, úgymint félelem, düh vagy szomorúság.

Egy kivetített kép sohasem reális valójában, negatív színezetű emlékek alapján éljük meg. Ebből adódik a tökéletlenség érzése, illetve azt is mondhatjuk, hogy a projekció során az ember nem érzi valóban teljesnek magát, mert nem tudja egészében észlelni önmagát, mivel az árnyékoldal nem felel meg a tulajdonképpeni lényének. A negatív kivetítés egy védőmechanizmus, hogy ne kelljen újra érezni a régi negatív megéléséket. Az ember torzítottan észleli magát. Ez a hiányosság az, amit újra ki kell egészíteni, vagy a hiányzó részeket integrálni kell. Amennyiben megértjük és elő tudjuk hívni, hogy hol található meg ennek a tökéletlenség-érzetnek az eredete – ami gyakran a gyerekkorunkba visz vissza bennünket –, lehetővé válik, hogy a negatív színezetű érzéseket a helyükre tegyük, újra besoroljuk őket, és a hozzájuk tapadó rossz érzéseket feloldjuk.

A tudattalan kommunikál a tudattal. A tudattalan, sötét rész veszít a hatalmából. Az ember megengedi magának, hogy a tudattalan napvilágra kerüljön. A sötét lélekrészek integrációjának köszönhetően a kép már nem torzított, hanem tisztán látható, abból a pillanatnyi pozícióból, ahol éppen állunk. A tudat küld számunkra információt, nincs veszély, nincs már szükség védőmechanizmusra. Annak ellenére, hogy a tudattalan is aktív volt, ám a közöttük álló gát már nem létezik.

Folyamatosan kivetítünk, másokban és másokon keresztül ismerjük meg magunkat. A projekciókat pozitívan vagy negatívan éljük meg. Ez teljes mértékben az adott ember élettörténetétől és személyes fejlődésének állásától függ. Ily módon a kivetítés nélkülözhetetlen, és elengedhetetlen a tudatosodás, illetve az individuáció folyamatához.

A tudatosodás folyamán a negatív kivetítésű részek szemügyre vehetőek, vagyis tudatosíthatóak. E folyamatban az adott személy jobban tudatossá válhat önmaga vonatkozásában. A negatív projekciókat és árnyékrészeket át lehet tenni a tudattalanból a tudatba. Ez az átalakítási folyamat tiszta transzformációs folyamat. Ami előzőleg az árnyékban rejtve volt, napvilágra kerül. A psziché megengedi. A gyógyulás a cél. Az egész. Az elvesztett részek integrációja. Ami egykor elveszettnek tűnt, azt ismételten megéljük és integráljuk.

Éppen úgy, ahogyan a keletkezéstörténetben végbement a szétválasztás, az ember is leválasztja azt a megélést, ami a lelkével nem egyezik, ami a lényének nem felel meg. Az önvalónk (selbst) egyre inkább egyes részekre osztja fel magát. Önmagunktól és az egységtől elválasztva érezzük magunkat. Az egység, amelyből jövünk, a rá való emlékezés a harmónia tiszta állapota. Az egykor átélt fájdalmat valami nagyon pusztító dologként éljük meg, s a tudat ezt az emóciót a sötétbe taszítja, az árnyék témájává válik.

Ha az ember tudatossá válik önmaga vonatkozásában, képes lesz arra, hogy az árnyékrészeit felismerje.

Az ember önmagában találja meg magát, nem a másikban, nem a társában, vagyis nem a projekcióban. A tudatosodás folyamatában szükség van egy TE-re. Hiszen csak a projekcióban, egy másik félen keresztül tapasztalhatom meg magam.

A pozitív projekció az a vízió, ahogyan az ember látni kívánja a világot – elvárások beteljesületlen érzelmi állapotok alapján. A vízió olyan, „mint egy álom éber állapotban”. A tudattalanból lép a tudatos észlelés mellé, és olyan, mint egy tudattalan tartalom pillanatnyi betörése a tudat kontinuitásába.

A negatív projekció elszigetel, és így nem tud az ember olyan kapcsolatokat létrehozni, amelyek a realitás talaján állnak, mivel ő maga sem él önmagával a realitásban gyökerező kapcsolatban. Az individuáció útján járva kapcsolódunk önmagunkhoz, és ezáltal kapcsolódunk a többi emberhez is. Az individuáció, a feloszthatatlanság révén értjük meg, hogy az egész csak úgy lehetséges, ha megéljük mind a tudatos, mind a tudattalan részeinket.

Irodalomjegyzék
C.G. Jung: Die Beziehung zwischen dem Ich und dem Unbewussten (dtv Verlag)
C.G. Jung: Grundwerk 3, Persönlichkeit und Übertragung (Walter Verlag)
C.G. Jung: Gesammelte Werke Band 17, über die Entwicklung der Persönlichkeit (Walter Verlag)
C.G. Jung: Erinnerungen, Traüme und Gedanken (Walter Verlag)
C.G. Jung: Gesammelte Werke Band 8, Dynamik des Unbewussten (Walter Verlag)
C.G. Jung: Gesammelte Werke Band 9/1, Die Archetypen und das kollektive Bewusstsein
C. G. Jung: Psychologie und Religion (dtv Verlag)
C.G. Jung: Grundwerk 4, Menschenbild und Gottesbild (Walter Verlag)
Martin Heidegger: Sein und Zeit (Max Niemeyer Verlag)
Erich Neumann: Ursprungsgeschichte des Bewusstseins (patmos Verlagshaus)
D.W. Winnicott: Der Anfang ist unsre Heimat (Klett Cotta Verlag)
Marie-Louise von Franz: Spiegelungen der Seele (Verlag Stiftung für jungsche Psychologie)
Marie-Louise von Franz: Träume (Daimon Verlag)
Aniela Jaffé: Mystik und Grenzen der Erkenntnis (Daimon Verlag)

Fordította: Mészáros Csilla
Kép: © Pranidhi Gupta – Dual Deal

Share This