„– Te valójában nem is létezel – érvel az intellektus a test bordái közé bökve. – Te egyáltalán nem is vagy, te csak egy lyuk vagy a végtelen szubsztanciában, Nincs más valóság, csak az Egyetlen Valóság. Amellyel – teszi hozzá a szellem – én személyes, eksztatikus ismeretségben állok. Amit te a magad alapvető egyediségének tekintesz – folytatja az intellektus –, az pusztán a magasabb valóság tagadása. A te léted subspecie aeternitatis [az örökkévalóság jegyében] egyszerűen nemlét. – A test nem válaszol, de a testi illúzióknak abban a részében, amelyet gyomornak szoktunk nevezni, hangos korgással nyilvánítja ki, hogy legfőbb ideje ebédelni.

»Tégy bármit, ez a világ csak koholmány.« Mindazoknak a metafizikusoknak minden fáradozása, akik valaha az ismeretelméleten törték a fejüket, benne foglaltatik Blake bökversének ebben az egyetlen sorában. Ez a világ, Spinoza apró férgeinek világa, óhatatlanul csak koholmány. De azért, nem kevésbé óhatatlanul, a mi világunk. »Tegyünk bármit«, nem tudunk megszabadulni ettől a koholmánytól. Csak nagyon ritka alkalmakkor és csak igen nagy nehézségek árán vagyunk képesek akár csak időleges vakációra is menni ebből a koholmányból – és akkor is csak egy részünk, csak az elme az, amely szárnyra kél a Valóság felé (ha ugyan tényleg az a Valóság, amely felé repül, és erre természetesen semmiféle garanciánk nincs, és nem lehet). A test pedig közben rendíthetetlenül üldögél a földön, a világ szilárd, de mennyire szilárd illúziói között, és korgó gyomorral – ó, micsoda közönséges makacssággal, micsoda alantas és plátóiatlan hangokkal –, hangos gyomorkorgással követeli az ebédjét.” (Aldous Huxley: Spinoza férge)

Kép: © Lacewing Studio-Concept Art

Share This