Adolf Guggenbühl-Craig svájci jungiánus pszichológus segítő hivatásokról írt könyvének kéziratos magyar változatának egy újabb részlete. (fordította: Mészáros Csilla)

Carl Gustav Jung műveiből kivehető, hogy a pszichoterápia két dologra irányul. Egyrészt az a célja, hogy az analizáltat kigyógyítsa neurotikus és pszichotikus szenvedéseiből, másrészt pedig az úgynevezett individualizáció elősegítésére törekszik. Jung úgy véli, hogy a legtöbb terápia a legjobb esetben gyógyulással zárul, ezzel szemben az individualizáció külön ügy, és nem követi automatikusan a gyógyulást. Nagyon nehéz röviden összefoglalni és leírni az individualizáció lényegét. Ahhoz, hogy érthetővé tegyük, képek szükségesek. Az emberi élet kiteljesedését jelenti, az egyes ember élettervének kibontakozását, életünk értelmének a megélését. Az individualizációt nem lehet megszerezni és aztán nyugodtan birtokolni. Mivel nehéz a lényegét kifejezni, szimbolikusan úgy ábrázolhatjuk, mint az „utazást az aranyvárosba”. Az alkimisták azon fáradozása, hogy a nemtelen anyagot arannyá változtassák, hogy a bölcsek kövét megtalálják, mind az individualizációnak az anyagra kivetített szimbólumait jelentik. Ám a bölcsek kövét sohasem lehet meglelni, s épp ily kevéssé lehet a nemtelen anyag arannyá változtatásának a receptjére rábukkanni.

Valaminek a folytonos kereséséről van szó, a cél megsejtéséről, anélkül, hogy valaha is elérnénk. C.G. Jung nem általános kijelentéseket tett eme folyamatról, hanem megkísérelt a történésnek kissé konkrétabban a nyomára bukkanni. Kiemelte például, hogy nagyon fontos az ember ellentmondásait megélni, nem kellene azokat kiküszöbölni, ám magasabb szinten mégiscsak fontos azokat egyesíteni. Ilyen értelemben kell például a király és a királynő házasságának alkimista szimbólumait szemlélnünk. A mandalák, a tibeti szerzetesek meditációs képei, amelyek a legkülönfélébb ellentéteket csoportosítják egy középpont köré, az individualizáció céljának jelképes ábrázolásai. Vallási értelemben a lélek megmentésének képeivel ragadják meg az individualizációs folyamatot. Arról van szó, hogy az ember a saját lelkét lehetőség szerint a maga teljességében megélje, és ilyen értelemben magát a létezést is élmény szinten maradéktalanul kimerítse, elfogadja és igent mondjon rá. Az individualizációt gátolja a megmerevedés, önmagunk lezárása, a hiányzó nyitottság önmagunkkal és a világgal szemben. Az individualizáció útjai különösek és sajátosak lehetnek; vezethetnek betegségen vagy egészségen, szerencsén vagy balsorson át. Az individualizációban arról van szó, hogy érintkezésbe kerüljünk a bennünk rejlő isteni szikrával. Az én alárendeli magát a mély-énnek.

Mivel az individualizáció nem egyeztethető össze a pszichés beszűküléssel, az alapvető emberi adottságokat, még ha azok félelmetesek is, integrálni kell. Az árnyékkal, magával a destruktív résszel valamilyen módon szembesülni kell. Meg kell történnie a halállal való szembenézésnek. Jung műveiből részben az tűnik ki, hogy az individualizáció az élet második felében megy végbe. Jung nem veszi dogmatikusan ezt a gondolatot, néhány tanítványa viszont dogmának tekinti.

A mélylélektani analízisben álmok és a tudattalan más megnyilvánulási módjai alapján utalásokat találunk az individualizációs folyamatra. Megállapítható, hogy az érintett keresi-e a bölcsek kövét, az aranyváros felé vivő úton halad-e. Analitikusi tapasztalataimból kiindulva mondhatom, hogy az individualizáció folyamata valószínűleg minden életkorban végbemegy. Nagyon gyakran követhettem ezt a folyamatot például fiataloknál. Sokan közülük küzdenek az istennel, a halállal és az ördöggel. Teljesen nyitottak az emberi létezés polaritásaira, anélkül azonban, hogy közben belsőleg szétesnének. Saját emberi lényük és a teremtés mélységeibe hatolnak pszichológiailag. Fiatalok álmaiban felismerhettem az individualizáció és az önmagukra találás szimbólumait, és láthattam azt is, hogyan hatottak ezek a fiatalra és hogyan küzdött meg velük. Az a gondolat, hogy csak idősebb emberek juthatnak el az emberi élet lényegéhez, alapos vizsgálódás után különösnek tűnik. Az emberiség történetének nagy részében az emberek végül is fiatalon haltak meg; a fejlődő országokban az emberek nagy része még ma sem él tovább negyven évnél. Valóban úgy lenne tehát, hogy csak azok számára volt lehetséges, hogy életük igaz rendeltetését beteljesítsék, akikhez sorsuk kegyes volt, és megengedte, hogy 30-40 évnél továbbéljenek e földön? S azt is figyelembe kell vennünk, hogy az emberiség kreatív alkotásainak nagy részét 40. életévük előtt álló férfiak és nők hozták létre.

Az individualizáció folyamata bizonyos rokonságot mutat a vallásos fejlődéssel. Azt állítani azonban, hogy csak a 40 év feletti emberek lennének nyitottak vallási meglátásokra és képzetekre, magától értetődően téves. Az az elképzelés, ami Jung műveiből kitetszik, és amelyet a tanítványai dogmává tettek, nevezetesen, hogy egy fiatal feladata az, hogy a külvilágot legyőzze, szakmailag érvényesüljön, családot alapítson és így tovább, egy idősebb emberé viszont az, hogy életműve értelmének a keresésével foglalkozzon, első pillantásra talán csábítóan hangzik; ily módon életünk bizonyos rendet és programszerű lefutást kap. Egy tanulmány modelljéhez közelít. Gondolkodásunkat azonban talán túlságosan befolyásolta az iskolában, az egyetemi tanulmányok idején kialakított kép. Közeledésünk a mély-énhez bármelyik életkorban bekövetkezhet; egy tizenhat éves is nagyon elöl járhat az individuáció útján, egy hatvanéves pedig esetleg teljesen felhagyott a bölcsek kövének keresésével. Egész életünk folyamán közeledünk lényünk lényegéhez, majd eltávolodunk tőle, hogy aztán ismét közeledjünk hozzá. Egy folytonos oda-vissza mozgásról van szó. Következésképp egy ember sem – és természetesen egy analitikus sem – állíthatja magáról, hogy individualizált és ezért úgymond „meg van mentve”.

A tévedések elkerülése végett még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy az individualizáció folyamatánál nem olyan jelenséggel van dolgunk, amely a szellemi és lelki egészséggel párhuzamosan megy végbe. Lehet valaki figyelemre méltóan mentes pszichotikus és neurotikus tünetektől és mégis alig érinti meg az individuáció folyamata. Az én elég erős lehet ahhoz, hogy hatékony védekezési mechanizmusokat építsen ki az emberlét nagy kérdéseivel és félelmeivel szemben. A halált félre lehet söpörni azzal, hogy mással történik meg, és egy ideig nem szükséges foglalkozni vele. Egy rendkívül erős én elsáncolhatja magát egy gyakorlatias életfelfogás mögé, amely alapvetően semmiféle fenyegető dologgal nem akar foglalkozni, ami nem változtatható meg, mint például a halál. Az árnyék problematikát egész egyszerűen el lehet nyomni vagy másokra lehet vetíteni. Összes félelmünket céltudatos szorgalommal félre lehet tolni. Részcélokat tűzhetünk magunk elé, s míg ezek elérésére törekszünk, kitérhetünk az általános értelem keresése elől. Efféle célok lehetnek a pénzszerzés, a családi kötelességek teljesítése, egy bizonyos szociális helyzet elérése, súrlódásmentes betagozódás a társadalmi rendszerbe, egy hivatás gyakorlása, s testi egészség megtartása és hasonlók.

Természetesen nagyon sokféle lehetőség adott ahhoz, hogy az individualizációt elősegítsük, akár magunknál, akár másoknál. Jung műveiből, de még inkább tanítványai írásaiból kitűnik, hogy az analízis az individualizáció elősegítésének par excellence modern útját jelenti. Döntő jelentőségű, hogy kettesben alaposan foglalkozunk saját tudattalanunk közléseivel, hogy küzdünk azért, hogy pozitív viszonyulásunk legyen eme közlésekhez, hogy a mélylélektan ismeretei alapján szemléljük saját lelki életünket. Ilyen értelemben természetesen közel vagyunk ahhoz, hogy különösen egy idősebb, élete második felében járó analitikus, aki folyamatosan analizál, és önmagát is állandóan a mélylélektan kategóriái szerint próbálja megérteni, azt kezdi hinni, hogy ő úgymond szakembere az individuációnak, vagy legalábbis azon az úton halad. A páciensei pedig még jobban megerősítik eme inflatorikus beállítódásában. A páciensek sok okból szeretnék őt olyasvalakinek látni, aki nemcsak pszichésen egészséges, hanem még az individualizációs úton is különösen élen jár. Egy mindentudó mágusnál szeretnének terápián részt venni.

A fentiek alapján úgy tűnik, hogy különösen a jungiánus iskola analitikusai eshetnek áldozatul bizonyos vak elbizakodottságnak. Az „individualizáció” és „az élet második fele” fogalmak főleg a jungi pszichológiában játszanak nagy szerepet, és veszélyessé válhatnak az általam felvázolt értelemben. Ez azonban nincs így. Más iskolák analitikusai, akiknek az individualizáció fogalma semmit sem jelent, akiknek az analízis csak egy út a szellemi egészséghez, és akik minden mást elutasítanak mint metafizikai spekulációt, a maguk módján szintén az egyedül üdvözítő útnak tekinthetik az analízist. Úgy vélik, az általuk képviselt pszichológiában és az általuk képviselt kezelési módszerekben megtalálták az emberiség megváltásának módját. Egy nemzetközileg ismert freudiánus pszichoanalitikus nyilatkozta nekem nemrég teljes komolyan, hogyha a második világháború előtt több pszichoanalitikus lett volna Németországban, és Freud tanításai mélyebben gyökeret vertek volna a nép tudatában, akkor a második világháború nem tört volna ki. Bármely iskola analitikusaiban meglehet a kísértés arra, hogy azt higgyék, megtalálták az emberiség alapvető problémáinak a megoldási kulcsát. Ez az infláció nemritkán még a nem pszichoterápiát alkalmazó pszichiátert is utoléri. Milyen gyakori az a próbálkozás, hogy az emberiség történelmének rendkívüli jelenségeit pszichopatológiai kategóriákra redukálják. Krisztusból paranoiás mazochista lesz, a szentek szexuális neurotikusokká válnak.

Azáltal, hogy sok analitikusi iskola nem ismeri el a szellemi egészség és az individualizáció közötti különbséget, talán még nagyobb lesz az a veszély, hogy a „prófétai igazlátás inflációjának” áldozatává válunk. Az az analitikus, aki már maga mögött tud néhány sikeres gyógyulást, úgy véli, hozzásegítette az embereket lelki üdvözülésükhöz, vagy legalábbis tudja, hogyan lehet hozzásegíteni őket. Hiszen benne szintén szétvált a szellemi egészség és az individualizáció; s annak következtében, hogy nem látja ezt a szétválást, e két fogalom pszichológiai keveredésének már nem tud megálljt parancsolni, és a prófétai igazlátás inflációjának áldozatává válik.

Kép: © Atheer Hamed – Giraffe
Adolf Guggenbühl-Craig (1923-2008) svájci jungiánus pszichológus. Tanára és elnöke több mint tíz éven át a C.G. Jung Intézetnek Zürichben, később elnöke az IAAP-nak.

Share This