Adolf Guggenbühl-Craig svájci jungiánus pszichológus segítő hivatásokról írt könyvének kéziratos magyar változatából mutatok be egy rövid részletet. (fordította: Mészáros Csilla)

Az archetípusok számos különböző tulajdonságát leírták a szakirodalomban. Egyik tulajdonságának viszont nem tulajdonítottak akkora jelentőséget. Hogy minden félreértést elkerüljek, még egyszer kissé más szavakkal, mint korábban, megvizsgálom az archetípus természetét, különös tekintettel egy bizonyos aspektusára. Egy archetípust úgy definiálhatunk, mint magatartásunk azon velünk született lehetőségét, amelyik az emberiség történelmének folyamán vagy még korábban kifejlődött. Az emberek archetipikusan reagálnak valakire vagy valamire egy tipikus, mindig újból ismétlődő szituációban. Az anya archetipikusan reagál a fiára vagy a lányára, az apa ugyanezt teszi, egy férfi archetipikus formában reagál egy nő viszonylatában, és így tovább. Ilyen értelemben bizonyos archetípusok úgymond kétpólusúak. Az archetípus eredeti helyzetében benne foglaltatik a polaritás.

Azt természetesen nem tudjuk, pontosan hogyan alakult ki az archetipikus viselkedés. Talán kezdetben valamikor az archetípus egyik pólusa az emberi individuumban volt, míg a másik pólus rajta kívül, például egyik embertársában. Ezzel szemben az ember pszichológiájában, ahogyan történelmi idők óta ismerjük, mindkét pólus ugyanabban az individuumban található meg. Úgy születünk, hogy az archetípus mindkét pólusa bennünk van. Ha az archetípus egyik pólusa megjelenik a külvilágban, akkor az kiváltja a belső pólus aktiválódását; ám az aktiválás nélkül is működésbe léphet. A gyermek anyai viselkedést vált ki az anyában. Minden egyes nő pszichéjében megtalálható az anyai viselkedés veleszületett lehetősége, ami titokzatos úton-módon azt feltételezi, hogy a gyermek már bennfoglaltatik az anyában, mint ahogyan Goethe írja: „Ha szemünk nem napfény lenne, hogyan tekinthetne rá a nap.” Talán nem kellene az anya archetípusáról, a gyermek archetípusáról vagy az apa archetípusáról beszélnünk. Helyesebb volna, ha egy anya-gyermek vagy apa-gyermek archetípusról beszélnénk. Hiszen gyakran már most sem csak senex (öreg) archetípust vagy puer (fiú) archetípust emlegetünk, hanem senex-puer (öreg-fiú) archetípust.

Ezt a gondolatot követve, azt javasoljuk, hogy nem létezik külön a gyógyító archetípusa és a páciens archetípusa. A gyógyító és a páciens ugyanazon archetípus aspektusait képezik. Mint ahogyan nem létezik az anya archetípusa, hanem csak az anya-gyermek archetípus, ugyanúgy nem létezik a gyógyító archetípusa, hanem csak a gyógyító-beteg archetípus. A gyógyító és a beteg archetipikusan összetartoznak. Mindez kissé teoretikusnak és elvontnak tűnik. Jobban megértjük e gondolatot, ha konkretizáljuk. Ha egy ember megbetegszik, működésbe lép a gyógyító-beteg archetípus. A beteg külső gyógyító után néz, ezzel egyidejűleg azonban aktiválódik a belső pszichés gyógyító. A beteg belső pszichés gyógyítóját nevezzük gyakorta „gyógyító tényezőnek”. Ez a magában a páciensben lévő orvos, aki éppen olyan mértékben gyógyít, mint a külső orvos. A gyógyító tényező a bennünk lévő orvos. Sem sérüléseket, sem betegségeket nem lehet meggyógyítani, ha a belső gyógyító nem kezd el hatni. A köznyelvben gyakran mondjuk azt egy betegről, hogy „nem akar meggyógyulni”. A gyógyulás eme nem akarása természetszerűleg nem az én akaratára vonatkozik. Nem azt kellene mondani, hogy „nem akar meggyógyulni”, ha az a benyomásunk, hogy a páciens egyszerűen nem mutat semmiféle gyógyulási szándékot, hanem inkább a következő mondattal kellene jellemeznünk a jelenséget: „A belső gyógyító túl gyengének mutatkozik”.

Sok betegség és sérülés igényel a gyógyuláshoz külső orvost. Ám egyetlen orvos sem képes hatni a belső orvos nélkül. Az orvos összevarrhatja a sebeket, ám valaminek a testben és a lélekben segítenie kell neki, hogy legyőzze a betegséget és a sérüléseket.

Egyáltalán nem nehéz magunk elé képzelni a páciensben rejlő gyógyító tényezőt. Ugye ismerős azon beteg képe, akiben működik a belső orvos. Eléggé egyértelmű, hogy a páciensben működésbe lépett az orvos-beteg archetípusa. Hogy néz ki ez azonban magában az orvosban? Itt rábukkanunk a „megsebzett orvos” archetípusára. Chiron, a kentaur, Aszklépiosz tanítója gyógyíthatatlan sebektől szenved. Babilonban egy kétnevű kutyaistennőre bukkanunk; Gulaként betegséget és halált jelöl, Labartuként gyógyulást. Indiában Kali a himlőfélék istennője és egyidejűleg gyógyítója is. A megsebzett orvos mitológiai képe széles körben elterjedt. Ez azt jelenti pszichológiailag, hogy nemcsak a beteg hordozza magában az orvost, hanem az orvosban is megtalálható a páciens.

(…) Az emberi pszichének nem könnyű elviselni a polaritásokat. Az én szereti az átlátszóságot, és megkísérli kiirtani a belső ellentmondásokat. Az egyértelműség iránti igény azzal járhat, hogy a poláris archetípusok bizonyos szempontból szétválnak. Az egyik pólust elnyomhatják, és az a tudattalanban kezd el hatni, aminek pszichés zavarok lehetnek a következményei. Az archetípus elnyomott része kivetítődhet a külvilágba. A beteg például a kezelő orvosra vetítheti a belső gyógyítót, az orvos pedig a betegre projiciálhatja a saját sebeit. Az archetípus egyik pólusának a külvilágba történő kivetítése pillanatnyilag kielégítő helyzetet teremt. Ez azonban hosszabb távon azt jelenti, hogy a pszichés folyamat elakad. Ez a helyzet azt jelenti például a betegnek, hogy már semmi köze sincs a gyógyuláshoz. Az orvos, a nővérek, a kórház, stb. gyógyítja őt. A páciensen már nincs felelősség. Tudatosan vagy tudattalanul elkezd a gyógyulás tekintetében teljesen az orvosra hagyatkozni. Úgynevezett gyógyító tényezőjét átadja az orvosnak, és nyugodtan visszahúzódik. Egy ilyesféle beteg vagy betartja az orvos utasításait vagy nem, beveszi a gyógyszereket vagy leöblíti azokat a mosdóban; az efféle betegek ezreit láthatjuk a nagyobb kórházakban. Mindig szenvednek valamiben. A gyógyulás szándéka vagy a lelkiismeretesség már nem fedezhető fel bennük. Az orvos utasításait betartják, esetleg lázonganak, mint az iskolás gyerekek, akik azt hiszik, csak a tanárnak kell dolgoznia az órán.

Az archetípus egyik pólusának elnyomása az orvos esetében fordított helyzetet eredményez. Az a benyomása támad, hogy semmi köze nincs a gyengeséghez, a betegséghez és a sebekhez. Úgy érzi, ő az erős gyógyító; a sebek csak a páciens sebei, maga sebezhetetlen; azok a szegény teremtmények, akiket pácienseknek nevezünk, egy teljesen más világban élnek, mint ő. Sebezhetetlen orvossá növi ki magát. Ez utóbbi már nem hívja elő a gyógyító tényezőt a páciensben, hanem kizárólagos gyógyítóvá lesz, a páciens pedig kizárólagos beteg. Többé már nem megsebzett orvos, aki a beteggel való találkozás által előmozdítja annak gyógyító tényezőjét. A szituáció kristálytiszta: az egyik oldalon ott van az orvos, egészségesen és ereje teljében, a másik oldalon pedig a páciens, betegen és gyengén.

Adolf Guggenbühl-Craig (1923-2008) svájci jungiánus pszichológus. Tanára és elnöke több mint tíz éven át a C.G. Jung Intézetnek Zürichben, később elnöke az IAAP-nak.

Share This