Részlet Adolf Guggenbühl-Craig svájci jungiánus pszichológus egy az árnyékról írt tanulmányából.
(fordította: Mészáros Csilla)

Az „árnyék” szó tulajdonképpen nem is helyénvaló. Az árnyék a kép felől nézve másodlagos dolgot jelöl: árnyék a fény által keletkezik. A tudatos személyes és kollektív ideáloknak megvan az árnyékuk, a sötét oldaluk. Ily módon a személyes és a kollektív árnyék voltaképpen nem önálló dolgot jelölnek. Az archetipikus árnyéknál ezzel szemben más a helyzet.

Talán jobban illene rá a „gonosz” megnevezés, bár ez a szó ismételten túl sok morális jellegű kollektív asszociációt hív elő. Jung a „gonoszt” önálló képződménynek tekintette, és pl. nem privatio boni-nak, vagyis nem a jó hiányának. Azt állítja, hogy a gonoszt önálló képződményként kell értelmezni. C.G. Jung értelmezésében a „bennünk működő gyilkosnak és öngyilkosnak” kell őt tekintenünk. Ez az archetipikus árnyék egy velünk született emberi viselkedésmódot jelöl, egy archetípust. A történelem folyamán, pl. az ördög szimbólumaival vagy az alkimisták a sötét nappal, a sol niger-rel ábrázolták. A vallástörténet félelmetes istennőinek és isteneinek sokasága képezi eme archetipikus árnyék szimbólumát, Shiva, Loki, Belzebub és így tovább.

Jung tehát ez emberben meglévő, nem redukálható pusztító vágyról beszél. Jung lenne az egyetlen, aki ilyesmit feltételez az emberben? Freud egészen hasonló jelenségről ír a „Túl a gyönyörelven” című művében. Freud az első világháború tapasztalatai alapján úgy véli, leszögezhető az a tény, hogy az embert alapvetően két ösztön, kétféle késztetés hajtja, thanatos, a halálösztön, és érosz, a szeretetösztön. Freud felismerte, hogy a mások, illetve az önmagunk ellen irányuló agresszió összefüggenek. A halálösztön a halál utáni vágyunkat, valamint a magunk és mások megsemmisítésére irányuló vágyakozást és késztetést jelöli. Ezt az elsődleges rombolási vágyat Freud már semmi másra nem tudta redukálni. Freud és Jung olyasvalaminek ismerték meg a bennünk rejtőző „gyilkost és öngyilkost”, amelyek egyszerűen itt vannak és semmiféle spekulációval nem lehet őket eltüntetni.

Hogy kissé közelebb jussunk a jelenség természetéhez, vizsgáljuk meg ott, ahol tisztán megnyilvánul, mégpedig az ifjúságnál. Ám ahhoz, hogy ezt megtegyük, röviden bele kell tekintenünk a mesék világába. Ahogy említettem, az ördög figurája részben eme archetipikus árnyék szimbóluma. Ezért érdemes olyan meséket vagy mitológiai történeteket keresnünk, amelyekben szerepel az ördög és egy fiatalember.

Ez fordul elő pl. a Grimm testvérek egyik meséjében „Az aranyhajú ördögben”. A történet hősének ahhoz, hogy elvehesse a hercegnőt, három arany hajszálat kell kitépnie az ördög fejéről és el kell hoznia. Ez a mitologéma más mesékben és mitológiai történetekben is előbukkan.

A hercegnővel való összeházasodás a fiatal férfi kiteljesedését, a női résszel történő belső és külső egyesülését jelképezi. Ám hogy ezt megtehesse, kapcsolatba kell kerülnie az ördöggel. Személyesen kell őt megérintenie. Érdekes módon az ördögnek aranyhaja van. Az arany a fény, a tudatosság jelképe. Az aranyhajú ördög a napistenhez hasonlatos. Lucifernek, a fény hordozójának is nevezik. Bukása előtt isten angyalkarában a legfényesebb angyalok egyike volt. A mesének tehát látszólag az a mondanivalója, hogy a kiteljesedés pszichológiai értelemben nem lehetséges másképp, mint a tudatosodás vagy a gonosszal mint olyannal való kapcsolatba kerülés útján.

Vagy másképp fogalmazva: Egy fiatal fejlődésében elakad, ha az archetipikus árnyékkal nem kerül kapcsolatba. Meglepő módon az ördögöt, bár szimbolikusan az önmagában vett gonoszt ábrázolja, gyakran mégis isten szolgájának tekintik. Jób könyvében a Sátán még Isten egyik fia. Izajás jövendöléseiben (45,7), bár nem az ördögről, de a gonoszról ez áll: „Én alkotom a világosságot és én teremtem a sötétséget; én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr viszem ezt végbe, mind.”

A mitologémák megkísérelnek olyan pszichológiai, filozófiai és vallási kérdésekre választ adni, amelyekre nincs racionális válaszunk. A megmagyarázhatatlan, a misztériumszerű mitológiai szimbólumokban fejeződik ki. Valóban nagyon nehéz és szinte lehetetlen racionális pszichológiai eszközökkel megmagyarázni, miért kell egy fiatalnak kapcsolatba kerülnie az archetipikus árnyékkal ahhoz, hogy tovább fejlődhessen. Ha ennek ellenére megkísérelünk választ adni erre a kérdésre, tudatára ébredünk korlátainknak.

Önmagunkhoz, a világhoz, a teremtéshez és az istenhez való viszonyulásunknak van egy figyelemreméltó tulajdonsága. Szeretnénk némi szabadsággal bírni, szeretnénk megítélni, mérlegelni a dolgokat, állást foglalni, mindent kívülről szemügyre venni és aztán szabadon dönteni. Nemcsak azt akarjuk tudni, mi igaz és mi nem, ahogyan Ádám és Éva, akik a tudás fájáról ettek, hanem azt szeretnénk, ha szabadon dönthetnénk arról, mit akarunk tenni. Szeretnénk a saját álláspontunkat megtalálni, és a világot, istent és az emberiséget onnan megítélni. Ha kiállunk az élet mellett, akkor ezt bizonyos szempontból önként akarjuk megtenni.

Ám, csak aki képes nemet mondani a teremtésre, képes arra is, hogy szabad akaratából igent mondjon. Csak az, aki a szabadságot is szétrombolhatja, tud szabadon szeretve a világ felé fordulni. A vétkes, destruktív nem lehetősége nélkül olyanok lennénk, amilyeneknek az állatokat képzeljük; egyszerűen csak élnénk, túlélési ösztöneinktől vezérelve, a döntés bármiféle lehetősége nélkül, a szabadság érzete nélkül. Nem rendelkeznénk a megítélés, a tudatosodás és a döntés lehetőségével. Végeredményben talán ezen archetipikus árnyék megléte fejez ki egyfajta sajátos emberi tulajdonságot.

Hogyan kerülünk tehát kapcsolatba az ördöggel, destruktív részünkkel? Itt ismét csak visszatérünk a fiatalokhoz, mivel egészen sajátos módon érintkeznek a destruktivitással. Egy fiatal átmeneti korban van a gyerekkorból a felnőttségbe. Minden bizonnyal már a gyerekben nagyon sok destruktivitás található; sok gyerek viselkedik eleven ördögfiókaként. Ám a gyerek élethelyzetét túlnyomórészt a szülei alakítják. Problémáival is a szüleitől kapott eszközök, képek és képzetek segítségével küzd. Következésképp a gyerek még sok mindenben nem szabad.

Természetesen a felnőttet is a szülei formálták; az élet dolgaihoz való viszonyulásait nagyrészt egyszerűen átvette. Ezzel szemben azonban ahhoz, hogy továbbfejlődhessen, át kell mennie a tagadás és a rombolás fázisán, hogy aztán majd úgymond önként továbbápolhassa azokat az értékeket, amelyeket a szüleitől kapott vagy helyettük újakat találjon. Annak a fiatalnak tehát, aki a gyerekkorból átlép a felnőttkorba, kapcsolatba kell lépnie az ördöggel, a destruktív résszel, hogy kivívhassa magának a rombolás lehetőségének a szabadságát is.

Kép: © Karla Villaizan – Luzyfer
Adolf Guggenbühl-Craig (1923-2008) svájci jungiánus pszichológus. Tanára és elnöke több mint tíz éven át a C.G. Jung Intézetnek Zürichben, később elnöke az IAAP-nak.

Share This