Részlet a jungiánus szerző házasságról szóló (még fordítás alatt álló) művéből.

Ahhoz, hogy a modern házasságot jobban megértsük, vizsgáljuk meg kissé közelebbről a női és a férfi princípiumot, továbbá a férfi-nő viszonyt. Kik vagyunk mi voltaképpen, mi férfiak és nők, mi emberek?

A női és férfi princípiumok tekintetében némi zavar és tisztázatlanság figyelhető meg. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy nem csak egy női archetípus és egy férfi archetípus létezik. Tucatnyi, ha nem több száz létezik mind a női, mind a férfi archetípusokból. Mindenesetre sokkal több, mint amennyit rendszerint feltételezünk. Persze nem az összes archetípus jut domináns szerephez az egyes ember életének egy-egy adott szakaszában. Minden egyes történelmi kornak megvannak az uralkodó férfi és női archetípusai.

A nőket – és természetesen a férfiakat is – csak bizonyos kiválasztott archetípusok határozzák meg. A viselkedésünket ugyanis azok a sémák határozzák meg, amelyek az adott pillanatban a kollektív pszichében dominálnak. Ez okozza azt a groteszk, ám érthető és gyakori tévedést, miszerint a pillanatnyilag uralkodó női – és férfi archetípusokat rendszerint a női – vagy a férfi archetípusoknak tekintik. És az archetípusok eme korlátozott számából vezetik le, mi tekinthető a „férfi” vagy a „női” elvnek.

Ez a félreértés vezetett el oda, hogy a jungi pszichológiában például azt állítják, hogy a férfi princípium azonos lenne a logosszal (tudás), a női princípium pedig az érosszal (szeretet). Továbbá a női lényegiség személyesebb, inkább a másik emberre figyelő, passzívabb, több benne a mazochizmus, a férfi lényegiség absztraktabb, intellektuálisabb, agresszívebb, aktívabb, több benne a szadizmus és így tovább. Ezekre a megállapításokra csak azért juthattak, mert az érintett kultúrában az éppen akkor uralkodó archetípusokat az egyedül létezőknek tekintették.

Azok a női archetípusok, amelyek elszakadtak a férfiaktól – legalábbis azok férji vagy szeretői minőségében – és a gyerekektől, és semmi teendőjük velük, éppen olyan fontosak, csupáncsak a kollektív tudathoz nem állnak olyan közel.

Azt hiszem, hogy éppen annyi női archetípus létezik, amelyik nem a férjhez, a szeretőhöz vagy a gyerekekhez kötődik, mint amennyi a szexualitás és a családi érosz (szeretet) szolgálatában áll. (…) Ha túlságosan szűkre szabjuk az emberi lét megélendő határait, akkor ez megakadályoz minket abban, hogy megértsük az emberi viselkedés számos lehetséges archetipikus változatát. Sok úgy nevezett neurotikus hibás beállítódás nem egy kedvezőtlen lelki fejlődés eredménye, ahogy ezt rendszerint feltételezzük, hanem egy bizonyos archetípus leképeződése, amely nem élhető meg jó lelkiismerettel, mert a kollektív tudat elutasítja.

A nők szinte valamennyi olyan archetipikus viselkedésmódját, amelyik nem áll kapcsolatban a férfiakkal, valamilyen formában úgy tekintjük, amelynek „nem kellene léteznie”, neurotikusnak vagy betegesnek minősítjük. Nem feltétlenül neurotikus az, ha a férfi és a gyermek nem állnak egy nő érdeklődésének középpontjában.

Az archetípusoknak szükségük van bizonyos körülményekre vagy szellemi áramlatokra, bizonyos korjelenségekre, hogy aktivizálódjanak és megéljék őket. Voltak olyan időszakok és helyzetek, amelyekben a művész archetípusa nem érvényesült; vagy békés időkben a harcos archetípusa nem kap nagy szerepet. Egy módfelett domináns női archetípus az anyáé; szinte minden korban rendkívül erősen megélték és meghatározta a legtöbb nő viselkedését. A gyerekeknek szükségük van anyára; nélkülük kihalna az emberiség.

Milyen ma az archetípusok helyzete, különösen a nők számára? Mely archetípusok dominálnak? Melyek veszítettek a jelentőségükből? Feltűnő, hogy Nyugat-Európában az utóbbi tíz-tizenöt évben az anya-archetípus dominanciája csökkent. Mindazonáltal úgy sejtem, hogy számos történelmi magaskultúrában egyes szociális rétegek számára ez az archetípus szintén kisebb szerepet játszott, nevezetesen a Római Birodalom felső szociális rétegei vagy a 18. századi francia nemesség számára.

Mivel napjainkban az anya-archetípus és a Héra-archetípus kevésbé hangsúlyosak, más archetípusok nagyobb mozgástérhez jutnak. Számos egyéb archetípus töltődik fel lelki energiával; a mai nőnek több lehetőség áll rendelkezésére, hogy a legváltozatosabb archetípusokat megélje.

Figyelemre méltó módon a férfiak számára nem érvényes a fenti helyzet. Az ő szemszögükből nem sok minden változott meg. A férfiaknak évezredek óta több archetipikus lehetőségük van, mint a nőknek. Árész archetípusa, az egyszerű, brutális harcosé és katonáé, mindig is a rendelkezésükre állt, de Odüsszeusz, a ravasz harcos és férjé szintúgy; a pap, az isteni dolgokban jártas ember archetípusát a férfiak mindig is megélhették. Nem volt elzárva előlük egyebek között a gyógyító ember, az orvos archetípusa, Héphaisztosz, az okos technikus vagy Hermész, a ravasz kereskedő és tolvaj archetípusa sem.

Pusztán az által a tény által, hogy a nők több archetipikus lehetőséggel bírnak, a férfiaknak nem automatikusan áll rendelkezésükre több lehetőség, mint korábban. A férfiak még ma is szorosan össze vannak kötve a kenyérkereső szerepével, ami korlátozza a lehetőségeiket. A férfiak archetipikus lehetőségei számszerűleg már nem haladják meg jócskán a nőkéit, ám a nők számára ez a gazdag választék újdonságot jelent.

A nők, akiknek a viselkedését ez ideig csak nagyon kevés archetípus határozta meg, fokozatosan egyre több archetípustól kapnak ösztönzést. Sajnálatos viszont, hogy egy szerfölött szerencsétlen, nehéz dolog bonyolítja a helyzetet, s ezt szeretném most röviden feltárni. Az átmenet egyik archetípustól a másikhoz, vagy új, eddig elhanyagolt archetípusok felélesztése mindig rendkívül nehéz.

Minden egyes ember élettörténetében ismerünk ilyesfajta átmeneteket. Serdülőkorban a gyermek-archetípus háttérbe szorul és helyére lép a férfi-archetípus. Ötven évesen a Senex szépen lassan ismét elnyomja ez utóbbi archetípust. Ha tehát egy archetípust levált egy másik, akkor úgy nevezett életválság-depresszióval nézünk szembe: ez az ismert kamasz- és változókori depresszió. Az egyes ember életében beköszönő depresszió e fajtája leküzdhető, mivel pontosan tudjuk, hogy melyik archetípus váltja le az előzőt.

A nők helyzete napjainkban azért rendkívül nehéz, mert a nők az archetípusok egy kis csoportjáról leválnak és egy nagyobb csoporthoz közelítenek; az archetípusok új csoportosulása azonban még nem látható egyértelműen – ennyiben más ez a helyzet, mint az egyéni életválság okozta depresszió.

Napjainkban úgy áll a helyzet, hogy a nők kissé elveszettek; a régi kontinens eltűnik, az új még nem látható igazán. Az átmenet archetipikus űrt hoz magával. Elveszetten, kutatván és elhagyatottan úszik a nők hajója az óceánon. És ez az archetipikus átmeneti helyzet az egyik oka annak, amiért oly sok nő szeretné megtalálni magát, az a vágyuk, hogy önmaguk legyenek, csak önmagukat éljék meg. A nők újra meg újra felkeresik a pszichológust, a házassági tanácsadót vagy a pszichiátert és elpanaszolják, hogy elégedetlenek, szomorúak és szeretnék egyszer végre a saját életüket élni, szeretnének önmaguk lenni vagy önmagukat megtalálni. A negyven fölötti nő úgy nevezett önmagára találása női magazinok és népszerű pszichológiai előadások kedvelt témája napjainkban.

Ez az önmagunknak-lenni mindazonáltal nem létezik, (…) hanem pusztán archetipikus szerepjátékon keresztül fejezhetjük ki önmagunkat; és ebben – talán – önmagunkra lelhetünk.

Semmi kétség, új szabadság van kialakulóban a modern nő számára. A nő részben már ma abban a helyzetben van, hogy több archetipikus szereptől kaphat ösztönzést, mint korábban. Lehet anya, szerető, társ, amazon, Athéné.

Pillanatnyilag nem merem elvonatkoztatni az összes ismert női archetípusból a „női oldalt” és az összes férfi archetípusból a „férfi oldalt”. Ehhez olyan pszichológusnők szükségeltetnek, akik a nőiséget nem egyszerűen a mester női tanítványaiként férfiszemüvegen keresztül tanulmányozzák. Csak annyi bizonyos, hogy fel kell számolni ezt a leegyszerűsített egyenlőségtételt, miszerint nőiség = érosz (szeretet), kapcsolódás; férfiasság = tudás, intellektus, aktivitás. (Athéné például az intellektualitás női formáját testesíti meg, amely nem azonosítható az „animus”-szal.) Fel kell számolni azt a biológiai irányultságú megállapítást is, hogy egy nő valójában csak akkor teljesedhet ki, ha képes gyerekeket szülni és nevelni.

A látóhatáron felbukkanó, sok új archetipikus lehetőség további érdekes hatást gyakorol: félelmet vált ki az archetipikus lehetőségek sokféleségétől. A nők ahhoz vannak szokva, hogy csak néhány archetipikus lehetőség határozza meg és irányítja őket. Az archetípusok horizontján megjelenő új sokszínűség sokakat elbizonytalanít; ösztönzést éreznek arra, hogy továbbra is lehetőség szerint kevés archetípushoz ragaszkodjanak.

Évszázadokon keresztül a Héra-archetípus határozta meg a nőket. Napjainkban a dolgozó nő archetípusa kezd egyoldalúan dominálni. A nőkre kollektív nyomás nehezedik, hogy munkába álljanak, mihelyt kiélték az anya-archetípust. Ahelyett, hogy oldottan átadnák magukat az archetípusok sokféleségének, gyakran teljesen alárendelik magukat a dolgozó nő képének, és azt hiszik, hogy „kibontakoznak”, még a legunalmasabb munkában is, amelybe nemritkán gazdasági kényszer nélkül kezdenek bele.

Úgy, mint némely, a kisgyermekek nevelésének terhétől megszabadult ötvenéves családanya, aki kényszeredetten feláldozza szabadidejét egy unalmas, jelentéktelen munka kedvéért. A dolgozó nő eme archetípusa szoros összefüggésben áll korunk technikai, racionális, haszonelvű „isteneivel”. „Valami hasznosat szeretnék csinálni” – hangzik el oly gyakran.

Ha azonban az új archetipikus skála egész gazdagsága szétbomlik, akkor a nők és a férfiak közötti viszony sok szempontból újjá formálódik. Sokkal több és teljesen különböző archetipikus viszonyok megélésére lesz lehetőség férfi és nő kapcsolatában.

Intenzívebben lehet megélni olyan archetípusokat, melyek mostanáig a patológia alvilágába voltak száműzve; Odüsszeusz Athénéhez fűződő viszonyát már nem fogjuk anyakomplexusként patologizálni; a férfiak szexualitásmentesen kapcsolatba kerülhetnek bölcs nőkkel; a testvérek archetípusát ismét meg lehet majd élni. Az Artemisz-Apolló viszonyt, vagyis a fiú- és lánytestvér közötti bensőséges, tartós, mindent beárnyékoló szeretetet nem fogjuk vérfertőzésként vagy egészségtelen kötődésként elítélni.

Lesznek majd olyan nők, akik nyilvánvalóan csak anyák akarnak lenni, s hitvestársak nem. Embertársaikat teljesen figyelmen kívül hagyó, csak a szakmájukat szem előtt tartó női archetípusok megélésére kerül majd sor – tudósnők, művésznők személyében.

Ez még a jövő zenéje! Pillanatnyilag a nők, és ezen keresztül a férfiak és a nők közötti kapcsolatok is egyfajta átmeneti bizonytalanságban leledzenek az archetípusok tekintetében. Ez a bizonytalanság nemcsak azért tölt el minket félelemmel, mivel nem igazán tudjuk, milyen archetípusok fognak megjelenni, hanem azért is, mert az efféle átmeneti időkben nyitottak vagyunk: az archetípusok egyrészt nagyszerű, másrészt rémisztően romboló démoni erőire. Rendkívül nehéz reflektálni ezekre, szembenézni velük, félelmetes számunkra mindez. Az emberiség mindig is azon fáradozott, hogy mihelyt reflektálás útján tudatosította az archetípusokat, ártalmatlan színben tüntesse fel azokat. S itt bukkanunk rá azon emberek egyik tévedésére, akik azt hiszik, hogy a fennmaradt mitológiák – mint például a görög – alapján szükségszerűen az archetípusok megbízható képét kaphatjuk meg. A mitológiák és a mesék gyakran tele vannak élesen megrajzolt archetipikus jelképekkel, sokszor azonban ártalmatlan színben feltüntetett, esztétizált és moralizált képek gyűjteményét alkotják.

Az utóbbi időben kezdi a pszichológia az anyai – és persze az apai – archetípus pusztító démoni oldalát felismerni. A gyermekeit felfaló Kronosz és az emberáldozatot követelő anyaistennő újból megjelenik abban a felismerésben, hogy sok neurotikus szenvedés a szülői destruktivitás következménye. „Anyuci és apuci” már nem jelennek meg oly ártalmatlan színben, sőt hirtelen mindenért ők lettek a felelősek!

Hasonló dologról, sajnos, nem számolhatunk be a pszichológiában a férfi és a nő kapcsolatának vonatkozásában. A férfiasságot ugyan összekapcsoltuk az agresszivitással, a nőiséget viszont túlságosan gyakran csak az agressziótól mentes érosszal (szeretet) kötjük össze.

Noha beszélünk a „femme fatale”-ról (a végzet asszonyáról), a „belle dame sans merci”-ről; és Marlene Dietrich is így énekelt: „A férfiak körülrajzanak, mint molylepkék a fényt – és elégnek”; a pszichológiában ezeket a figurákat archetipikus értelemben mégsem veszik komolyan. Az archetipikus lehetőségekben, a férfiak és a nők közötti viszonyokban nemcsak élő kapcsolatok és az egymástól való függetlenség nyilvánul meg, hanem az egymás elleni harc is. (…) A férfiak nőkkel szemben megnyilvánuló pusztító, agresszív vonásait bizonyos mértékig már régóta elismerik; viszont a nőknek a férfiakkal szembeni pusztító hajlamát a nőiség leegyszerűsített értelmezéséből kiindulva nem ismerik el vagy pedig betegesnek tekintik.

A házasság megértése szempontjából továbbra is nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a női pólus és a férfipólus nemcsak ellenséges viszonyban állhatnak, hanem még csak nem is kell, hogy feltétlenül kiegészítsék egymást. Sok olyan archetipikus női viselkedésmód létezik, amelyek nem kapcsolódnak a férfiakhoz, és számos archetipikus férfi viselkedésmód ismert, amelyek sehogyan sem viszonyulnak a női részhez. Férfi és nő tehát csak részben egészítik ki egymást. A házasságot csak akkor érthetjük meg valójában, ha megszabadulunk „harmónia-komplexusunktól”.

Ha férfi és nő összeütközik egymással, akkor archetipikus okokból mindig súlyos konfliktusokra és félreértésekre kerül sor közöttük. És ha férfiak és nők kapcsolatba kerülnek egymással, akkor sem mindig szeretetteljes a viszonyuk, hanem elutasító és megsemmisítő is. Gyakran ráadásul semmilyen kapcsolat sincs közöttük, még csak elutasításban és agresszióban sem egészítik ki vagy értik meg egymást. Egzisztenciális magány, meg nem értettség nem zárható ki a házasságból.

A házasság nem valami kedélyes vagy harmonikus dolog, hanem az individuáció helye, ahol az ember összeütközésbe kerül önmagával és a társával, szeretetteljesen vagy elutasítással megküzd vele, és így megismeri önmagát, a világot, a jót és a rosszat, a magasztos és az alantas dolgokat.

© Adolf Guggenbühl-Craig: Die Ehe ist tot – lang lebe die Ehe (1988) | Kép: © Laura Stevens – Us Alone
Adolf Guggenbühl-Craig (1923., Zürich, Svájc) svájci jungi analitikus. Tanult teológiát és orvostudományt Zürichben, valamint a filozófiát és a történelmet Baselben. Magánpraxisát Zürichben kezdte meg. Még személyesen találkozhatott C. G. Junggal. Tanított és elnök volt több mint tíz évig a C. G. Jung Intézetben, Zürichben. Később elnöke lett az IAAP-nak. 85 évesen halt meg 2008-ban.

► Azúr Elefánt: La Que Sabé, a Tudó

Share This