Fejezet az istenekről és héroszokról a halál árnyékában; Mezopotámia, Egyiptom, Hellasz.

„Az út lefelé és felfelé ugyanaz.” (Hérakleitos)

Mint az eddigiekből is kiderült, a halhatatlanság az egyik legősibb, legarchetipikusabb vágya az embernek. Lépjünk most közelebb, és vizsgáljuk meg, hogy azon ősi nagy civilizációk mitológiái, melyek bölcsői voltak az ún. nyugati asztrológiának, milyen üzenetet hordoznak a halálról. A halálról, mely veszély és lehetőség is egyben, és amelynek asztrológiai archetípusa a Skorpió jegy. E mitológiák teljes körű bemutatására jelen dolgozat nem vállalkozhat, ezért csak a 8. horizont- és mundánház jelentéstartalmát meghatározó mitológiai elemek bemutatása a cél.

Mezopotámia

Anélkül, hogy bonyolult történeti fejtegetésekbe bocsátkoznánk, tisztázni kell, hogy mezopotámiai mítoszokon a sumér és az akkád (babilóniai) mitológiát értjük. Egymástól szét nem választható, de önálló mitológiai tudásokról van itt szó.

A sumér mitológia modellje a világ keletkezéséről illetve annak rendjéről a későbbi mitológiák alapjául is szolgált. A történet szavai az Ég és Föld különválasztásáról, az Éden létrehozásáról, az agyagból formázott emberről, melynek az isten(ek) adnak életet, a zsidó-keresztény kultúrában felnőtt mai modern ember füle számára is ismerősen csengnek. Érdekes különbség azonban, hogy sok esetben az Isten hibázik, rossz döntést hoz és ezért életveszélybe kerül, ami, ugye, már önmagában paradoxon.

Enki a Föld Ura megeszik bizonyos növényeket, ezzel mintegy eldöntve sorsukat. Ninhurszag, a hitves hibás döntésnek tartva e cselekedetet, megvonja Enkitől az „élet pillantását”, hogy az meghaljon. Enki legyöngül és „haldoklik”. Végül éppen Ninhurszag az, aki meggyógyítja őt. (M. Eliade nyomán)

Szemlátomást egy plútói jelentéstartalom bukkan fel ebben az ősi történetben. Hiszen még Enki, a Föld ura is komoly válsággal lakol hibás döntése miatt, és Ninhurszag az, aki – miután kikényszerítette ezt a transzformációs határhelyzetet – segít az újraépítkezésben is.

Az emberek feladata, hogy kövessék a kozmikus rendért felelős istenek utasításait. Az „utasítások” mindig az Újév kezdetén születtek, és meghatározták az elkövetkezendő tizenkét hónap sorsát. Ezen „kozmikus parancsok” közvetítője pedig valószínűleg az asztrológia volt (asztrológus papok). Feltételezhető ugyanakkor az is, hogy itt „világévről” illetve „világhónapokról“ volt szó, hiszen az Újév megünneplése templomok építésével történt, ami által a Világ teremtését kívánták megismételni. A templom, illetve a város transzcendens mintára épült, hiszen ősképe ott volt a csillagokban, mint például Ninive megfelelője, a Göncölszekér.

Itt, Mezopotámiában bukkan fel az első vízözönről szóló mítosz is, melynek egyetlen túlélője Utnapistim, aki később Gilgames mítoszában kap majd fontos szerepet. Le kell szögezni azonban, hogy minden vízözön-mítosz egyfajta égi vízözönről szól. A vízözönök történeti alapját keresni vakvágány. A mítosz mint mindig, itt is az égről szól, illetve a földi életet képviselő Zodiákusról. A Vízözön mítosza tehát valamely kitüntetett csillagképnek a horizont alá, azaz a tengerbe való süllyedéséről szól, mely a régiek által is ismert precesszióval magyarázható. A magyarázat azonban semmit sem von le a Vízözön mitológiai jelentőségéből. A „világvég” egy korszak végét és egy új kezdetét jelentette.

„[…] a bukott emberek benépesítette »régi világ« elmerül a Vizekben, és valamivel később »új világ« emelkedik ki a vizek »káoszából«” (M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I.)

A „káoszba” a Nagy Kígyó sodorja a Kozmoszt, amely – mint tudjuk – Skorpió analógia. Kozmikus méretű meghalásról és újjászületésről szól hát a Vízözön mítosza is. Érdekes adalék, hogy a Vízözön egyetlen emberi túlélője Utnapistim halhatatlanná válik, nem marad a földön, hanem a „folyamok torkolatához” kerül, azaz a Tejútra. Szép példája ez a krízist átélt ember megistenülésének.

Ismert a mítosz Innana alvilágjárásáról „nővérénél”, Ereskigalnál. Innana (» Istar » Astarte) mint az Esthajnalcsillag (Vénusz) istennője bolygó-hármasságot alkotott Utuval (Nap), illetve Nanna-Szuennel (Hold). Kultikus tisztelete csúcsán élet és halál istennője volt.

A mítoszban Innana, mint a Felvilág ura, arra vágyik, hogy az Alvilágon is ő uralkodjon, kiszorítva helyéről Ereskigalt. Az Alvilág hét kapuján áthaladva megfosztatik ruháitól és minden ékességétől. Így mintegy kiszolgáltatva érkezik Ereskigal színe elé, aki a „halál pillantásával” magatehetetlenné teszi őt. Az Innana megmentésére teremtett két küldöncnek az „élet eledelével” és az „élet vizével” sikerül feltámasztania Innanát. Ám az Alvilág Hét Bírája csak úgy engedi ki az Alvilágból, ha biztosít a maga helyére mást. Innana férjét, Dumuzit áldozza fel, mert az távollétében siratás helyett királyként a trónjára ült. Ereskigal megsajnálja Dumuzit, és megengedi neki, hogy az évnek csak az egyik felét kell az Alvilágban töltenie, a másik felében Dumuzi nővére, Gestinanna helyettesíti. (M. Eliade nyomán)

A fenti történet több tanulsággal is szolgál. A mítosz egy plútói beavatásról szól, amely során teljesen le kell vetkőznünk régi énünket, és ki kell szolgáltatni magunkat a megújító pusztulásnak. Azaz, ahol a Plútó a kollektív tudattalan erőinek képviseletében megjelenik a horoszkópban, azon az életterületen a személyiség állandó válságokkal terhelt, minőségi változásokra van kényszerítve. Ezen a gondolatsoron továbblépve, a 8. ház mint a „halál háza” is egy ilyen transzformációs jelleget ölt – úgymond a transzformációs válságokhoz való viszonyulásra utal.

A mítosz egyben egyfajta rituális királyhalálban is megnyilvánult az akkádoknál. A teremtés mindig együtt jár a pusztulással is. Ahhoz, hogy teremteni lehessen, a királynak évente egyszer rituálisan meg kellett halnia, „pokolra kellett szállnia”, mint Dumuzinak (» Tammuz). Ebben az ősi mítoszban is megmutatkozik olyan fogalmak egymástól való elválaszthatatlansága, mint: élet-halál, káosz-kozmosz, teremtés-pusztítás. Az akkád királyok soha nem voltak istenek, csak képviselték őket a mítoszok rituális újraélésével. Eliade szerint emlékeztek Gilgames héroszi kudarcára, amikor is az a halhatatlanságra tört (Az alaptörténet bemutatását Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. című munkájára alapoztam).

Gilgames – Uruk városának ősi királya –, aki kétharmad rész isten volt, uralkodása kezdetén mint zsarnok jelenik meg. Ezért az istenek teremtenek egy hatalmas erejű félvadembert, Enkidut, hogy szembeszálljon Gilgamessel. Miután megmérkőztek és Gilgames győz, barátságot kötnek. Enkidu Gilgames társa lesz az uralkodásban. Együtt győzik le a félelmetes Huwawát, akinek arca labirintusszerű belekből áll.

Figyeljünk fel rá, hogy Gilgames Enkiduval való harcában tulajdonképpen rákényszerül, hogy szembesüljön, s majd azonosuljon önmaga emberi részével. Azután együtt oldják meg a labirintus (önismeret?) örök problémáját Huwawa legyőzésével.

A küzdelem után Istar (» Innana), megpillantva Gilgamest, feleségül ajánlkozik, de visszautasításra talál. Istár az „Égi Bikát” küldi Gilgamesék ellen, akik ezt is legyőzik. Enkidu megsérti Istart, ezért az megátkozza. Enkidu tizenkét nap múlva meghal, Gilgames pedig rettegni kezd a halál gondolatától.

Gilgames itt szembesül emberi részének halandóságával, és ez félelemmel tölti el őt. Itt fordul a Gilgames mítosz beavatási mítosszá, ugyanis a megoldást Utnapistimben (a „Távoliban”) látja, aki halandó létére halhatatlanná vált a Vízözön után. A „folyók torkolatánál” (» Tejút) lakó Utnapistimhez vezető útja során olyan megpróbáltatások érik, melyek egyben beavatási mozzanatok is.

Megérkezve a Masu („Ikrek”) hegy hágójához, megtalálja a kaput, ahol a Nap naponta ki s be jár. A kaput skorpiófarkú emberek őrzik, akiknek „puszta látása elegendő a halálhoz”. Gilgames félelmében leborul, de a skorpió-emberek felismerve benne az isteni részt, megengedik, hogy bemenjen a kapun, mely egy hosszú, sötét alagút kezdete.

A Masu („Ikrek”) hegy hágójában, „melynek csúcsai az égig törnek, a törzse pedig leér az Alvilágba”, vegyük észre a Bika-Ikrek csillagképek és a Nyilas-Skorpió csillagképek között húzódó Tejutat. A kapu (emlékezzünk csak az előző fejezetre) pedig a Skorpió csillagkép mellett található Tejút elágazásra utal. E sötét hasadék a Túlvilág bejárata, ahonnan még nem jött vissza senki, és erre a skorpió-emberek figyelmeztetik is Gilgamest. Hősünk azonban már nem fordulhat vissza, hiszen már elindult az önismeret, illetve önmegvalósítás nehéz, beavatásszerű útján.

A személyi horoszkóp 8. háza is, ha úgy tetszik, egy ilyen, skorpió-emberek által őrzött kapu, amely kikerülhetetlenül figyelmezteti az embert a veszélyben szunnyadó esélyre. Azaz, ha az élet harmonizálása, boldogabbá tétele a cél (mi más lehetne?), akkor szembesülni kell az Én sötét, diszharmonikus, krízisekkel teli oldalával is. Itt teremtődik meg egyszersmind egy magasabb rendű, minőségi lét kezdetének az esélye is.

Gilgames tizenkét órát gyalogol a sötétben, majd az alagút végén egy csodálatos kertbe ér, ahol Sziduri, az „isteni csaplárosnő” megpróbálja rávenni Gilgamest, hogy hagyjon fel tervével és inkább egyen, igyon, vigadozzon. Gilgames azonban kitart célja mellett.

Talán nem túl merész az a gondolat, hogy Sziduri (» Isara, a Skorpió istennő) a feledés italával kínálja meg Gilgamest (Giorgio de Santillana és Herta von Dechend: Hamlet malma című munkája alapján). Hősünk itt egy komoly veszélyt kerül el, hiszen a legfőbb szabály, hogy nem szabad megállni. A kísértés, hogy egy látszateredmény szintjén megrekedjen a beavatandó, a legtöbb mítoszban, de még a népmesékben is megtalálható. Nem is jellemzője sem a Skorpió jegynek, sem a Plútónak a félmegoldás. Azaz egy határhelyzettel – kis képzavarral élve – nem lehet kompromisszumot kötni; minden ízében végig kell élni.

Gilgamest végül Ursanabi, Utnapistim révésze szállítja át a Halál Vizén. A túlparton megtudhatjuk a Vízözön történetét Utnapistimtől, aki Gilgames legnagyobb megdöbbenésére úgy néz ki, mint ő. Utnapistim próba elé állítja a hőst: hét nap és hét éjjel ébren kell lennie. Gilgames rögtön elalszik, tehát kudarcot vall.

A hasonlóság Utnapistim és Gilgames között akár azt is jelenthetné, hogy hősünk megtalálta önmagát, ám az utolsó pillanatban a legnehezebb próbán, az éberségi próbán elbukik. Nyilvánvalóan szellemi éberségről van itt szó, mint a legnehezebb beavatási fokozatról. Emlékezzünk vissza, hogy az „alvás” mint az ébrenlét, azaz az éberség ellentéte már a természeti népeknek is egyik tipikus magyarázata a halandóságra.

A halhatatlanságra tehát nem méltó, de kárpótlásképpen megtudhatja, melyik az a növény, amely fiatalító erejű, s ezt meg is szerzi. Örömmel indul hazafelé, ám egy útközbeni frissítő fürdés alkalmából egy kígyó ellopja a növényt, és levedli a bőrét.

Ha a halhatatlanságra nem is méltó, de megkapja a megújulás esélyét. Ám el is veszti azt, hiszen a Kígyó ellopja tőle ezt a lehetőséget. A Plútó tehát csak az esélyét villantja fel a megújulásnak, ami szellemi éberség híján megvalósíthatatlan. A 8. ház is egy ilyen esélyekkel teli életterület, ám figyelem és koncentráció nélkül kihasználhatatlanná válik, és/vagy megerősödik a Skorpió analógia Kígyó aspektusa a horoszkópban.

Gilgames mítosza az emberiségnek a halállal szembeni általános érvényű kudarcát mutatja fel. Ugyanakkor a szellemi-lelki megújulásnak olyan modelljét kínálja fel, mely örökérvényű még ma is. A sumér és akkád mítoszok hangsúlyozzák, hogy az ember rendelkezik önmagában egy isteni résszel, amely a a Kozmikus Törvénnyel való kapcsolat lehetőségét kínálja.

A gilgamesi bukás fájdalmát enyhíti Dumuzi (» Tammuz) évenként megismétlődő halála és feltámadása. Tammuz megfelelője megtalálható Egyiptomban is Osiris képében. „Tammuz és Ozirisz egy”.

 

Egyiptom

Az ókori Egyiptom legjelentősebb mítoszai a világ teremtéséről, a napistenekről és az Oziriszről szóló mítoszok. A helyi istenségek kultusza meghatározó volt Egyiptom története során. Egy általánosan elismert mítosz emelkedik ki a többi mitológia közül, és ez Ozirisz mítosza. Ozirisz, aki mint már tudjuk Nut égistennő (» Tejútistennő) és Geb földisten (» az állatöv istene) nászából született. Ő a termékenység, a meghaló és újjáéledő természet megszemélyesítője, de ő az Alvilág uralkodója is egyben. Ismerkedjünk meg Plutarkhosz részletes Ozirisz történetének egy rövid összefoglalójával (Plutarkhosz: Ízisz és Ozirisz története).

Ozirisz Egyiptom ősi királyaként szigorral, de igazságosan kormányozta országát. Később az egész világot meghódította a szeretet és a béke erejével. Egyiptomba való visszaérkeztével fivére Seth (» Typhon) csapdát állít neki. Egy lakomán egy szekrényt ajánl fel annak, aki pontosan beleillik. A szekrény titokban Ozirisz méretére készült, így csak ő lehet a tulajdonos. Amint belefekszik, nyomban rázárják a szekrény fedelét és megölik. Testét Seth tizennégy darabba szakítva szétszórja Egyiptom földjén. Ízisz, Ozirisz felesége/nővére szedi és illeszti össze a darabjait, majd egyesül halott férjével. E nászból születik aztán Hórusz, aki felnőve szembeszáll Seth-tel. Az istenek bírósága elismeri őt Ozirisz egyetlen és kizárólagos utódjának. Miután legyőzi Seth-tet, életre kelti apját is, ám Ozirisz nem akar a földön maradni. Az Alvilág királya lesz, míg földi trónját Hórusz foglalja el.

Az egyiptomi fáraók Hóruszon keresztül így Ozirisz leszármazottai is. Ozirisz a történetben mint „szellemi személy”, mint „életerő” támad fel. Ő adja a természetnek a szaporító erőt, ő a mag.

„Akár élek, akár halok, Ozirisz vagyok. Beléd hatolok és rajtad keresztül bukkanok fel újra; elenyészem benned és növekszem benned… Az istenek bennem élnek, mert én élek és növekszem a gabonában, amely táplálja őket. Beborítom a földet; akár élek, akár halok, én vagyok az Árpa, engem nem pusztítanak el. Behatoltam a Rendbe… Én lettem a Rend urává, a Rendből bukkanok elő…” (Koporsószövegek)

Ő általa éled újjá Ré, a napisten is (Ozirisz alakja később összekeveredik Ré napisten alakjával is. Ré, azaz a Nap is az emberi sors mintaképe esti lenyugvásával „halálával”– és reggeli felkelésével, azaz „feltámadásával”). Eliade szerint Ré mint transzcendens isten, Ozirisz mint megjelenő isten értelmezhető. Ré leszáll a túlvilágra és egyesül Ozirisszel, hogy az felelevenítse őt. A sólyomfejű Ré-t megöregedett formájában (kosfejű) Atumnak hívták, reggel ő a skarabeusbogár. Az újraszületéshez (a regenerálódáshoz » Plútó) tehát a sötét alvilágban lakozó Oziriszre van szükség. Térjünk azonban vissza az eredeti történethez.

Látható, hogy ez is egy beavatásról szóló mítosz. Ozirisz, az emberkirály istenkirállyá magasztosul a halálban. A történet bizonyos elemeiben hasonlít a sámán-beavatásra, gondoljunk a darabjaira szakadt és azután összerakott Oziriszre. Újra felfedezhetjük a 8. ház plútói megnyilvánulását, amint a régi pusztulásával együtt jár a minőségében új élet lehetősége. Ozirisz tehát modellértékű: egyrészről mintául szolgált Egyiptom különböző kultikus központjaiban a beavatási rituálékhoz, másrészről a hétköznapi emberek túlvilághitének alapjául szolgált. Ozirisz példáját követve a meghaltnak sikerül lélekké, azaz elpusztíthatatlan szellemi lénnyé válnia.

A hétköznapi Egyiptom nem vesz tudomást az emberi alakban meghalt Oziriszről, csak a feltámadt isten a lényeges számára. Mintha nem akarná a szenvedést és a halált meglátni a mítoszban, és ebben nem sokban különbözik a mai ember szemléletmódjától. A 8. ház oziriszi üzenete számunkra, hogy szenvedés, válság, pusztulás nélkül nincs tudás, nincs fejlődés, nincs szellemi megújulás. Ozirisz mítosza egy új létezési módot kínál: tehetetlen árnyból „személlyé” válni, aki „tud”, és aki beavatott szellemi lénnyé lesz. Az Ozirisz kultuszát ápoló Egyiptom szellemi központjaiban tudták ezt, és ehhez az alapot a Halottak Könyve, a Pert em Heru („Kilépés a fénybe”) szolgáltatta.

Szinte minden kultúra létrehozott valamilyen formában halottas könyvet. Az Egyiptomi Halottak Könyve mintegy százkilencven fejezetből álló szöveggyűjtemény, melyet a XVIII. dinasztia óta használtak a célból, hogy az elhunytnak segítséget nyújtson a Túlvilágon. A halottnak, aki rituális úton maga is Ozirisszé (» Orion csillagkép a Tejúton) vált, mielőtt elindult útjára. Arra az útra, amely egyben a beavatás útja is, és amelynek iránya viszonylagos, hiszen „az út lefelé és felfelé ugyanaz”.

„Az elköltözött lélek első küszöbe: a re-stau, a világosság és a sötétség határa, melyen keresztül az ember a nappalból kilép. A kilépés válságos voltát a lélek ébersége dönti el. A léleknek magát Ozirisszel kell azonosítania, a Nappal, aki keleten mindennap megszületik és nyugaton mindennap meghal, de éberségét sohasem veszti el. Ozirisz az istenség, aki »gyűlölte az alvást és a kábaságot megvetette«. Ő az örök éber. A halhatatlan Én jelképe. Ozirisszé lett a lélek a re-staun átlépve, ha éberen látja, hogy mi vár reá.” (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

A lélek a re-stau küszöbén átlépve, még az előző, káprázatokkal teli életének az „álvalóságában” hisz. Ez a pszeudo-valóság krokodilok, kígyók(!), skorpiók(!) képében támad az utazóra. Emlékezzünk csak újra a Tejút hasadékára (» az Alvilág küszöbe), melynek bejáratánál ott tekergődzik a Kígyó, és ott a félelmetesen nagy Skorpió (» Szelket skorpióistennő) csillagkép is. Előle menekül Ozirisz-Orion, amikor az felbukkan az éjszakai égbolton. A Pert em Heru védekező mondatokat (mantrákat) ad a kaput átlépő szájába, hogy általuk az éberséget kikezdő káprázatokat eloszlassa.

„A mantra nem varázsszó, mint azt a történeti ember hiszi. Ez a mágikus képesség: »mondani«. Beszélni. Kapcsolódni. Áthelyeződni. Ami ugyanaz: szeretni. A beszéd mindig a másikkal való beszéd: megnyílás és ölelés. A megnyílás és ölelés, szeretet és kapcsolódás pedig kinyílás: intenzitás; ez pedig nem egyéb, mint: éberség. A szó által az ember éberséghez jut. ez a mantra jelentősége.” (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

A káprázat eloszlatása után következhet a transzformációk egész sora. Különböző növényekké, madarakká, csúszómászókká, állatokká változik a lélek. Minden egyes lépcső, fokozat újabb veszélyeket rejteget magában. Az egyetlen segítség a mantra, a néven nevezés, az éberség. Aztán megjelenik a Révész a hajójával és kérdéseket tesz fel. A segítség újra a felismerés, azaz az éberség. A legnagyobb veszély a megrekedés, ahogy azt már Gilgames is tudta. Most a feladat: mindig továbblépni, és a határig elmenni. A határon ott van Ozirisz és negyvenkét tagú bírósága, a „karma” ülnökei, akik kérdeznek és itélkeznek az elhalt/a beavatandó elmúlt életről. Ha az ítélet kedvező, akkor a lélek elérheti a Mindenség Ura fokozatot, azaz a természeti ember szellemi emberré alakul át.

Ozirisz, a plútói mélyponton a sötétség (» Seth) által feldarabolva, szétesve, elveszti kapcsolatát az Egységgel és individualizálódik. Léte tört lét. Ízisz teremt rendet a káoszban, és ily módon születik meg az isteni Ozirisz. Ide tart a beavatandó is. Ugyanakkor itt a túlvilágon, mely a szubjektivitás világa, villan (villanhat) fel a fény, a lélek fénye. Ennek egyetlen előfeltétele van – az éberség.

Milyen tanulságokkal szolgál mindez az asztrológia számára? Látnunk kell, hogy a halál mint a transzformáció analógiája esélyeket is rejt magában. A válság, a sötét, a határhelyzet megnyilvánulása során, jelentkezzen az akár bolygóhatásként (Plútó), akár mundánházként (Skorpió), vagy 8. horizontházas jelzésként, a legfontosabb feladat a helyzet éber, azaz tudatos végigélése. Mint ahogy azt az oziriszi misztériumok beavatottjai a Pert em Heru útmutatásai alapján véghez is vitték.

„Én vagyok a Tegnap, Én vagyok a Ma, Én vagyok a Holnap, megvan a hatalmam arra, hogy másodszor is megszülessek, Én vagyok a rejtett isteni lélek aki az isteneket teremtette.” (Pert em Heru)

Ebből látszik, hogy isteneit, démonjait az ember teremti magának. Ezek azon szerepszemélyiségei, melyek a horoszkópban mint planéták jelennek meg. Az Egyiptomi Halottak Könyvének üzenete egyértelmű: csak a 8. ház által felkínált transzformáció tudatformáló erejének éber felhasználása teszi lehetővé, hogy a radixban megnyilvánuló szabadságot.

A következőkben folytatjuk mitológiai kalandozásunkat a Tejút hasadéka és a Skorpió csillagkép környékén. Ezúttal a görög mitológia halálmítoszai segítenek a továbblépésben.

 

Hellasz

A görögség mítoszai két fő csoportra oszthatók: az istenek történetére és a héroszok történetére. Mindkét mitológiai kör oly mértékben szövevényes és bonyolult, hogy csak néhány célzatos kiemeléssel juthatunk eredményre. Előtte azonban érdemes szólni a görög kultúra józan racionalitásáról, melynek alapja a mérték volt.

A görögök számára az élet a végzet, a sors által meghatározott röpke pillanat volt csupán. Az embereket nem az istenek teremtik, így azoktól nem is várhatnak segítséget. A kozmikus Rend (Szaturnusz) és az isteni Törvény (Jupiter » Zeusz) kikerülhetetlen meghatározója nem csak az emberi életnek, de az istenek közösségének is. A végzet (Diké) az irányítója az életnek, és a halál sem old meg semmit, hiszen az csupán egy csökkent értékű továbbélést jelent Hádész (Plútó) országában, az Alvilágban. A földön elkövetett jó nem nyer jutalmat, és a rossz sem jár büntetéssel. Az istenek nem avatkoznak bele az ember életébe mindaddig, amíg az át nem lépi létének korlátait. A görögség ezért meglátta a határain belül a szabadságot, és a jelenre koncentrált. Felfedezte a mindennapi élet örömeiben rejlő szentséget. Ez megmutatkozik életmódjában, ünnepeiben, művészetében és kultuszaiban is.

A görögség egy pontba próbál sűríteni mindent, a pillanatba, azaz a „most”-ba. Számukra nincs vertikális és horizontális, ahogy Hamvas Béla mondja. Csak a pont van, mely magába foglalja a halált és az életet is, hiszen azok egymástól elválaszthatatlanok. Sorsukat e középpont felé irányítják, és a jelenben keresik az istenit. Ez a keresés az, ami néhány hőst a határ megsértésére ösztönöz. Belőlük lesznek a héroszok („hősök”), akik azonban mind megbűnhődnek. Az „istenhérosz” Héraklész kivételével, mert az ő apja Zeusz és táplálója Zeusz felesége, Héra volt. Héraklészt, a naphéroszt a Zodiákus hősének is nevezik. Ismeretes a tizenkét „herkulesi munka”, melynek ábrázolásai az olümpiai Zeusz-templomon láthatók is.

Héraklész Zeusz és Alkéméné (» holdistennő) nászából született egy olyan hosszú éjszakán, hogy a Hold háromszor kelt fel. Zeusz parancsolta így, mert „Héraklészt nem lehet kapkodva nemzeni”. Megszületése után a csecsemő nyomban Hérához került, aki megszoptatta és ezzel egyben halhatatlanná tette.

Egy halhatatlan hőssel van tehát dolgunk, s ez kiemeli őt a héroszok sorából. A történet szerint a gyermek Héraklész olyan erővel kapott Héra melléhez, hogy a tej kifröccsenésével megszületett a Tejút, aminek – mint azt már tudjuk – különös jelentősége van a mitológiákban. Az ókor egyébként sokat foglalkozik Héraklész születésének időpontjával. Egy változat szerint az Állatöv első fokán (Kos 0° » Tavaszi napéjegyenlőség) született, egy másik szerint a tizedik jegyében (Bak 0° » Téli napforduló). Mindkettő azt hivatott igazolni, hogy naphérosszal van dolgunk.

Héraklésszal egyidőben születik féltestvére (ikertestvére?) – Alkéméné férjének a leszármazottja, Iphiklész –, akivel jó barátok lesznek. Héra szemében Héraklész Zeusz hűtlenségének bizonyítéka, ezért nem szereti a hőst. Héraklész neve: „Héra dicsősége”, inkább Héra révén szerzett dicsőséget jelent. Héra ugyanis annyi nehézséget gördít Héraklész elé, hogy éppen ezáltal emelkedik ki a hősök sorából. Héra késlelteti Héraklész megszületését, hogy ne ő legyen az elsőszülött, így más lesz Mükéné királya (Eurüsztheusz). Nyolchónapos korában Héra két kék óriáskígyót küld a kis Héraklész ellen, de az megöli mindkettőt.

Héraklész beavatása a mítosz szerint már fogantatása pillanatában elkezdődik, és a próbatételek élete során egyre nehezebbé válnak majd. Jellemző, hogy megszületése után nem sokkal már szembe kell szállnia a Kígyó képében megjelenő halállal. Az Állatöv két kígyóalakú csillagképéről van szó, a Hydráról és a Serpensről. Ez a viaskodás egyébként jellemző egész életére. A Skorpió cikkelyben található Kígyótartó csillagkép is az Alvilág kapujában (» Tejút hasadék) kígyókkal birkózó Héraklészt jeleníti meg.

Kasztór, Linosz, Kairón (a bölcs kentaur) voltak a nevelői. Héraklész féktelen természetétől hajtva, egy bírálat miatt megöli Linoszt, ami miatt el kell mennie a hegyekbe. Pásztorok között nő fel, akik felismerik isteni lényét. Ezután Thébába kerül, ahol is újabb tragédia történik. Megöli Erginoszt, aki száz ökröt követel a thébaiaktól. Théba örül, és jutalmul a király lánya, Megara lesz a felesége, akitől gyermekei is születnek. Héra azonban olyan őrületet bocsát Héraklészre, hogy az megöli saját feleségét és gyermekeit.

Héraklész tehát sorozatosan határt sért, amiért hol az emberi törvény, hol pedig az isteni törvény sújt le rá. A hegyekbe való száműzése egyenlő a közösségből való kivetettséggel mint tipikus beavatási próbatétellel. Permanensen szembeszegül a sorsával, és ezért Héra újabb megpróbáltatással bünteti, melynek során elveszti józan eszét (» eksztázis » transzállapot » őrület) és megöli családját.

Delphoiba megy, hogy az istenek segítségét kérje megtisztulásához. Itt azt a parancsot kapja, hogy szegődjön Eurüsztheusz szolgálatába tizenkét évre. Tőle kapja Héraklész azt a tizenkét feladatot, mely a tizenkét „herkulesi munka” néven válik a görög mitológia részévé.

Nyilván Héraklész az istenek segítségét várja, ám ők úgy látják helyesnek, hogy előbb alázkodjon meg. Eurüsztheusz ugyanis éppen az, aki Héra furfangja által Héraklész helyett ül Mükéné trónján. Héraklésznek tehát az ellenségét kell szolgálnia.

Ismert, hogy tizenkét munka az állatöv tizenkét jegyét jelképezi, a Nap (» Héraklész) tizenkét állomását a Zodiákuson (A mítosz bizonytalan a számot illetően. Van ahol tízről beszél. Ez az ókor bizonytalanságáról tanúskodik a Zodiákus jegyeit illetően). E munkákban a tizenkét olümposzi isten segíti őt. Héraklész tizenkét oltárt állít ezért a tizenkét istennek. Tizenkét munkája adja a mintáját az olümpiai játékok megújításának. A szolgálat tizenkét éve nyilván a Jupiter tizenkét éves ciklusának felel meg, melynek során a bolygó egy-egy évet tölt egy Állatövi jegyben. Más források egyéves munkáról beszélnek, mely – mítoszról lévén szó – nemcsak a Nap éves útját jelentheti, hanem a precessziós „világhónapokat” is.

Ismerkedjünk meg röviden a tizenkét feladattal (Kerényi Károly: Görög mitológia):
1. [A nemai oroszlán megölése] • Az oroszlánt Tüphon, a szárazság démona nemzette. Héraklész megfojtja, majd megnyúzza az oroszlánt. Magára teríti a bőrét, mely állandó jelképévé válik ezután.
2. [A lernai Hydra elpusztítása] • A lernai Hydra sok fejét (7 – 9 – 50 – ?) lehetetlen levágni, mert az mindig újranő. Héraklész egy bronzkéssel vágja le a fejeket, aztán kiégeti a csonkok helyét. Végül nyilai hegyét belemártja a szörny mérgező vérébe.
3. [A kerűniai szarvas elfogása] • Az árkádiai aranyszarvú és bronzpatájú szarvas nyomában egy egész évig jár Héraklész, mire elfogja.
4. [Az erümanthoszi vadkan] • Ez is árkádiai kaland. A vadkant egy hókupacba szorítja puszta kézzel, de nem öli meg. Élve viszi a rémült Eurüsztheusz elé.
5. [Augeiasz istállójának kitakarítása] • A hatalmas istálló színig van trágyával. Héraklész rést üt az istálló két szemben lévő falán, és az arra térített két folyó vizével tisztára mossa az istállót.
6. [A sztümphaloszi madarak legyőzése] • A madaraknak bronzból van a karmuk, a csőrük és a tolluk. Héraklész az íjával győzi le őket.
7. [A krétai bika elfogása] • A tűzokádó krétai bikát egy óriás háló segítségével fogja el, és viszi magával Mükénébe. Eurüsztheusz Hérának ajánlja fel a Bikát, és szabadon engedi.
8. [Diomédész lovainak betörése] • Thrákia királyának a lovai emberhúson élnek. Héraklész saját gazdájukat dobja oda nekik eledelül, amitől azok megszelídülnek.
9. [Hippolüté övének megszerzése] • Az amazonok királynőjének az öve fegyverzetének a tartozéka. Ebben a feladatban Thészeusz is segít neki.
10. [Geroünész ökreinek a befogása] • Géroünész háromfejű, háromkarú, három felsőtestű szörny. Ökrei a Gibraltári-szoros mellett legelnek. Héraklész megöli a csordát őrző kutyát, majd hazahajtja az ökröket Mükénébe. Ez sem megy egyszerűen, hiszen több kalandon is átesik a visszaúton.
11. [A heszperiszek almáinak leszedése] • Aranyalmákról van szó, melyet Héra kapott ajándékba. Héraklész ráveszi Atlaszt, hogy tartsa helyette az eget, amíg ő el megy az almákért. Atlasz meg is szerzi az almákat, de nem akarja visszavenni az Ég terhét magára. Héraklész egy csellel mégis kiszabadul, és elviszi az almákat Eurüsztheusznak, aki nem meri megtartani az almákat (Héra almáiról van szó!) és visszaadja a hérosznak. Héraklész Athénének ajándékozza az almákat.
12. [Hádész kutyájának Kerberosznak felhozása az Alvilágból] • Héraklész foglyul ejti a félelmetes háromfejű kutyát. Közben van ideje kiszabadítani a leláncolt Thészeuszt, aki Hádész feleségének, Perszephoné elrablásának kísérlete miatt van fogságban. Eurüsztheusz ijedten adja vissza haladéktalanul a szörnyet gazdájának, Hádésznak.

Jankovics Marcell a Nap könyve című munkájában alapos elemzést közöl a tizenkét munka asztrológiai megfeleltetéséről, ezért ebbe most nem bocsátkozom. Annyit szeretnék csupán megjegyezni, hogy Jankovics két irányban is elindul, mindkét esetben az Oroszlán jegyétől kezdve az egyeztetéseket. Így a Nap útjának irányában a 4. munka (Erümanthoszi vadkan) felel meg a Skorpió jegyének, a precesszió irányában a 10. munka (Gerüónész ökrei) esik ugyanerre a helyre. Én bizonytalannak érzem ezt a beosztást, hiszen a „herkulesi munkáknak” többféle sorrendje is ismert. A figyelmet inkább Héraklész beavatódására irányítanám. Minden munkája akár halállal is járhatna. Véleményem szerint a tizenkét feladat során többször is felbukkannak a Skorpió jegy és a Plútó analógiái, hiszen a veszélyes, ugyanakkor nagyrészt „felesleges” feladatok sora mind Héraklésznek a 8. háznak megfelelő transzformációs akadályait képviseli. Figyeljünk inkább arra, milyen nagy számban vannak jelen a történetben a Tejút csillagképeihez, a Tejút kapuihoz, illetve a Tejúthoz magához kapcsolódó héraklészi cselekedetek.

A lernai hydrának egy platánfa gyökereinél volt a búvóhelye. A platánfa Tejút-Világfa jelkép. A hydrát sok feje a sárkánnyal rokonítja. A Sárkány (» Skorpió analógia) csillagkép ott tekereg a Tejút melletti Skorpió cikkelyben, alatta a „zuhanó” Herkules csillagképével.

A kerűniai szarvast egy fa (» Tejút) alatt lepi meg álmában. A szarvas menekülés közben a Ládon folyón (» Tejút) gázol át a túlsó partra (ahonnan nincs visszatérés), amikor Héraklész a nyilával megsebesíti. Maga a szarvas a Tejút Cassiopeia-Perseus-Auriga csillagképeinek együttese.

Az erümanthoszi vadkan elfogása előtt harcba keveredik a kentaurokkal (» Kentaur csillagkép a Tejúton), majd barlangjában(» Tejút hasadéka) véletlenül halálos sebet ejt Khaironon (» Nyilas csillagkép a Tejúton, » a Herkules csillagképet Nyilazó Herkulesnek is hívják) a bölcs kentauron is, aki valaha a tanítója volt.

Augeiász istállói kitakarításánál felhasznált folyók (Alpheiosz = Fehérlő, és Péneiosz) a Tejút elágazásának felelnek meg. A trágyatelt istálló önmagában a Tejút hasadéka, azaz az Alvilág bejárata.

A sztümphaloszi (szószerint: „merev hímvessző”) rézmadarak halál- vagy lélek madarak, melyek a Tejút elágazásánál található mocsarakban laknak. Íme a szexus és a halál szoros kapcsolatának újjabb mitológiai képe. Egyébként a Tejút madáralakú csillagképeiről is szó lehet, úgymint a Sas, a Hattyú, és a Daru.

A krétai bika is ott található a Bika csillagképeként a Tejút Ikrekbeli kapujánál, az Orion mellett.

Folytathatnánk a sort, de példának, azt hiszem, ennyi is elég. Kiemelném azonban az utolsó, az Alvilágba vezető útját Héraklésznek. Hádész kutyáját kell felhoznia, és ez büntetlenül sikerül is neki, amit egyetlen más hérosz sem mondhat el magáról. Úgy tűnik, a próbák méltóvá, alkalmassá tették arra, hogy a végső határt, a halál határát átlépje. Kerberosz egyébként félelmetes szörny, három feje mellett, kígyókból álló bundája és tüskés farka is van. Egy szóval, tipikus Skorpió-jelenségről van szó.

Arról a Skorpióról, amely ott áll a Tejút sötét bejáratánál, együtt a Herkules csillagképpel. Hádész (» Plútóval) világával szembesülni éberség nélkül nem lehet. Orpheusznak majdnem sikerült, de az utolsó pillanatban ő is hibázott, akárcsak Gilgames. Héraklész – „a beavatott” – az egyetlen hérosz, akit isteneknek kijáró kultusz övezett a görög kultúrában.

Földi életének a végét, ugyanaz a méreg okozta, mely Khairónnak is örök haldoklást eredményezett. Héraklész felismerte a csapdát, és máglyát épített magának. A tűz és Zeusz villámai elégették halandó részét, halhatatlan fele pedig megifjodva, Athéné négyes fogatán távozott az égbe, a Skorpió csillagképen keresztül. Azaz azon az úton tehát, amit munkái (» beavatási fokozatai) révén már jól ismert. Héra megbocsát neki, és feleségül adja hozzá lányát, Hébét. A mítosz szerint Zeusz szerette volna őt beemelni az olümposzi istenek sorába, de a tizenkét hely már foglalt volt, így ő lett a tizenharmadik, a „létszámfeletti”.

Három olyan mitológia történeteit idéztük fel ebben a fejezetben, melyek meghatározói voltak az európai asztrológiai gondolkodásnak. Láthattuk azt is, hogy az égi kozmológiát közvetítő mítoszokban milyen jelentőséggel bír(nak) a Tejút, illetve a mellette látható csillagképek.

Az ismertetett mitológiák megegyeznek abban, hogy a halál a transzformáció analógiája. Ezért a „halálmítoszok” beavatási mítoszok is egyben. A mezopotámiai, az egyiptomi és a görög mitológiai tudás világos üzenettel szolgál az embernek, miképpen használhatja fel nehéz pillanatait szellemi fejlődése útján. Az asztrológiának észre kell vennie, hogy a 8. ház halál fogalma, magában hordozza a szóban forgó életterület tudatformáló, transzformációs jelentőségét is. A mitológiák a maguk sajátos nyelvén ugyan, de gyakorlati programot adnak a halállal (» határhelyzet, » válság, » fájdalmas átalakulások az élet során) kapcsolatos nézőpont-váltáshoz. A hagyomány beavatási rituálékban biztosította, hogy az egyes életciklusok válságai értelmet kapjanak.

Korunk asztrológiájának egyik fontos feladata, hogy az emberek életének nehéz pillanatai a tradíció, a mitológiák szellemében újra transzformációs lehetőségekként jelenjenek meg. Az asztrológus a horoszkóp 8. horizont- és mundánházát (benne álló bolygók, a ház ura) vizsgálva értelmezheti a szülöttnek a nehéz helyzetekhez való viszonyulását, és esetleg a megoldáshoz rendelkezésére álló spirituális eszközeire is felhívhatja a figyelmét.

A transzformáció a kulcsszava Jézus történetének is, aki tanításaival, életével és halálával e fogalomkörnek egy végsőkig letisztult szintézisét nyújtja át számunkra. Erről szól a következő 5. fejezet.

1. rész  2. rész  3. rész  |  5. rész

Felhasznált irodalom

• Biblia. 1982, Szent István Társulat • Adamik Lajos (szerk.): Mauzóleum. 1987. Bölcsász Index Centrál Könyvek • Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet. 1990, Holnap Kiadó • Bátorfi Andrea (szerk.): Párbeszéd a sötétről. 1996, FILOSZ Humán Bt. • Böhme, Jakob: Földi és égi misztériumról. 1990, Helikon Kiadó • Bürger, Rahel: Das Geburtshoroskop. 1990, Rahel-Bürger-Verlag • Dahlke, Rüdiger: Sorsfordulók. 1998, Oficina Nova • Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora. 1987, Ecclesia Budapest • Dethlefsen, Thorwald: Oidipusz, a talány megfejtője. 1997, Magyar Könyvklub • Eliade, Mircea: Képek és jelképek. 1997, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A szent és a profán. 1987, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A jóga. 1996, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. 1993, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. 1995-97, Osiris Kiadó • Fankhauser, Alfred Dr.: Astrologie als kosmische Psychologie. 1941, Verlag P.F.H. • Földényi F. László: A medúza pillantása. 1990, Lánchíd Kiadó • Fontana, David: A szimbólumok titkos világa. 1995, Terricum Kiadó • Greene, Liz: Saturn. 1976, ARKANA Penguin Books • Halevi, Ben Shimon: A Kabala útja. 1991. Vízöntő Kiadó Kft. • Hamann, Brigitte: A tizenkét archetípus. 1998, Bioenergetic Kft. • Hamvas Béla: Tabula smaragdina – Mágia szutra. 1994, Életünk Könyvek • Hamvas Béla: Scientia sacra I-II-III. 1995-96, Medio Kiadó • Hamvas Béla: Karnevál I-II. 1985, Magvető Kiadó • Heidegger, Martin: Lét és Idő. 1989, Gondolat Kiadó • Hermész Triszmegisztosz: Összegyűjtött írásai. 1997, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. 1991, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: A Nap könyve. 1996, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár. 1996, Pontifex Kiadó • Jung, C. G.: Alapfogalmainak lexikona I-II. 1997-98, Kossuth Kiadó • Jung, C. G.: Gondolatok az életről és a halálról. 1997, Kossuth Kiadó • Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai. 1993, Göncöl Kiadó • Jung, C. G.: Aión. 1993, Akadémia Kiadó • Jung, C. G.: Az alkímiai konjukció. 1994, Kötet Kiadó • Jung, C. G.: A szellem szimbolikája. 1997, Európa Könyvkiadó • Jung, C. G.: Válasz Jób könyvére. 1992, Akadémia Kiadó • Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit. 1978, Akadémia Kiadó • Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. 1990, Akadémia kiadó • Kerényi Károly: Görög mitológia. 1977. Gondolat Kiadó • Láng János: A mitológia kezdetei. 1979, Gondolat Kiadó • Leong, Kenneth S.: Jézus zen tanításai. 1998, Édesvíz Kiadó • Makra Sándor: A mágia. 1988, Magvető Könyvkiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Kelet titkai. 1992, Holnap Kiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Az ismeretlen evangélium. 1995, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Mertz, Bernd A.: A csillagok tükrében. 1995, Magyar Könyvklub • Orban, P.-Zinnel, I: Symbolon. 1993, Bioenergetic Kft. • Pál J. – Újvári E. (szerk.): Szimbólumtár. 1997, Balassi Kiadó • Pap Gábor (szerk.): Csodakút. 1994, Pontifex Kiadó • Paracelsus: Paragranum. 1989, Helikon Kiadó • Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. 1984, Gondolat Kiadó • Rosen, David: Jung és a tao. 1997, Szukits Könyvkiadó • Santillana – Dechend: Hamlet malma. 1995, Pontifex Kiadó • Schwickert, F.-Weisz, A. : Die astrologische Synthese. 1950, Otto Wilhelm Barth – Verlag Gmbh • Szász Ilma: Az élő fény árnyéka. 1997, Kőröspatak Kiadó • Tokarev, Sz. A. (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II. 1988, Gondolat Kiadó
Share This