Fejezet a halál égi kozmológiájáról, a Tejút kapuiról, a transzformáció pillanatáról a Tejút hasadékában.

„– ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végre hajtsd.” (Hermész Triszmegisztosz)

Az előző 2. részben talán sikerült némi ízelítőt adni arról, hogy az emberiségnek már a kezdetektől fogva milyen jól strukturált, s a felszíni változatosságot leszámítva, alapjaiban egységes tudása van a halálról mint általános érvényű transzformációs modellről. Ez az egység az égi kozmológia univerzális érvényű rendszeréből következik, ami úgy a természeti népek mítoszainak, mint a fejlettebb kultúrák komplexebb mitológiáinak is a kiindulópontja. Ez azt jelenti, hogy az égi rend jelenik meg a mítoszokban, és nem a mítoszainak keres égi megfelelőt a csillagképekben a régi kor embere. A oly sokat idézett mondat a Tabula Smaragdinából, miszerint „ami lent van, megfelel annak, ami fent van” a mítosz – mint közvetítő tudás – kiiktatásával félreértelmezhető közhellyé silányul. Márpedig az asztrológia Ptolemaios óta mintha ezen az úton járna. A mai asztrológus az Efemerida rabjává válva egyre kevesebbet tekint az égre, pedig az égi mitológiák ismerete jelentős mértékben hozzájárulhat a horoszkóp egyes elemeinek árnyaltabb elemzéséhez. Így vizsgálódásunk tárgya, a halál is – mint szellemi-lelki megújulás – az értelmezést elősegítő részletekkel és összefüggésekkel gazdagodhat.

Kozmosz: rend, rendezettség, szerkezet, világegyetem. A káoszból születik és annak az ellentéte. A kozmológia a világmindenséggel, mint összefüggő egésszel, tér- és időbeli szerkezetével foglalkozó tudomány. Itt és a következőkben is kozmológián mitológiai kozmológiát értek.

 

A Tejút kapui

A Tejút mint Világfa vagy Életfa valószínűleg a legegységesebb toposza a kozmikus mitológiáknak. Már az előző fejezet „sámánutazásai” is ezen történnek az Alsó illetve a Felső Világba. Bár többféle elnevezés lehetséges („az élet fája”, „a termékenység fája”, „a halál fája”, „a felemelkedés fája”, „az alvilág fája”, „az égi fa”), mégis mindegyik közös megfelelője az égbolton látható, a Világ tengelyét (axis mundi) megjelenítő Tejút.

A Tejút – mely délen a Bika és az Ikrek csillagképek, északon a Skorpió és a Nyilas csillagképek között szeli át az Ekliptikát – a halálmitológiák szerint az a hely, ahol a lelkek megteszik útjukat a másvilágra és onnan vissza. Ez a hely mozdulatlan, hiszen a csillagképek egymáshoz való viszonya is állandó. Csak a napéj-egyenlőségi pontok változnak – mint tudjuk – az idők során évente 50″-cel. Így történhet meg, hogy a Tavaszi napéj-egyenlőségi pont, azaz a Kos jegy nulla foka most a Halak és a Vízöntő csillagkép határán található. Volt idő, Kr.e. 4000-6000-ben, amikor az Ikrek csillagképben tartózkodott, azaz a két napéj-egyenlőségi pont a Tejút jelképezte Világfán jött létre. Valószínűleg ekkor – az írás, a gondolatközlés, az intellektualitás (Ikrek) korszakában – kapott először mitikus formát az égi kozmológia.

Időszámításunk kezdetén viszont a nyári- illetve téli napfordulót képviselő Rák-Bak tengely került rá a Tejútra. Azaz ma a szoláris év leghosszabb (Bak 0°) illetve legrövidebb (Rák 0°) éjszakája esik erre az égi tengelyre. Egyelőre csak utalni szeretnék arra, hogy e korszak két napistene (Mitrász és Jézus Krisztus) is a Nap útjának a legmélyebb pontján (Bak 0°) születik, és mindkettő barlangban, egyenes utalással a Nyilas és Skorpió csillagképek közötti Tejút-elágazásra. Ahhoz, hogy a lélek számára átjárható legyen a határ az Ekliptika jelképezte földi élet keretei és egy magasabb rendű realitás között, kell lennie egy helynek ahol ezt megteheti. A mitikus kozmológia szerint ez a Tejút és a Napút (Ekliptika) találkozása. A népi hagyomány szerint is a két napforduló (Karácsony és Szent Iván napja) a „lélekjárásra” megfelelő alkalom. Ezen keresztutaknál állnak tehát a Túlvilág kapui. Tudjuk, hogy a Nap útjának és a Hold útjának a látszólagos kereszteződései (Holdcsomópontok) is kiemelt jelentőségűek, hiszen a Nap- és Holdfogyatkozások potenciális helyei.

Azzal, hogy a tradicionális asztrológia a Holdcsomópontok exaltációs (erőnléti) helyeit az Ikrek, illetve a Nyilas jegyébe teszi, tulajdonképpen az Ikrek és Nyilas csillagképeket átszelő Tejút mitikus jelentőségére emlékezik. (Jankovics Marcell szerint így lesz a keresztútból mesebeli „hármasút”, azaz a Napút, a Holdút és a Tejút találkozása.) Érdekes adalék lehet, hogy a Leszálló Holdcsomópont exaltációja a galaxisunk középpontja felé eső Nyilas csillagképet képviselő Nyilas jegyében van.

A Tejút mint „világlétra” is megjelenik a mítoszokban. E létrán megy fel az Égbe a védikus pap ugyanúgy, mint a sámán az „életfán”. Mircea Eliade szerint az egyes orfikus beavatási rituáléknak is része volt a létra.

„Mitrász vallásában ez a létra (climax) hétfokú volt, és a fokok különféle fémekből készültek. […] az első lépcsőfok ólomból készült és a Szaturnusz bolygó egéhez vezetett, a második ónból volt (Vénusz), a harmadik bronzból (Jupiter), a negyedik vasból (Merkúr), az ötödik fémpénzöntvényből (Mars), a hatodik ezüstből (Hold), a hetedik aranyból (Nap). A nyolcadik lépcsőfok […] az állócsillagok szintjére vezetett.” (Mircea Eliade: Képek és jelképek)

Ugyan a bolygók fémanalógiái között némi zavar tapasztalható, de a káldeusi bolygósor (mely a hét napjainak is ihletője) tisztán felismerhető. Nyilvánvaló, hogy a beavatandó a létrán mint világtengelyen végighaladt a hét bolygószférán, majd belépett az állócsillagok jelképezte új, magasabb minőségbe. A halál szintbeli változást jelent, így könnyen lehet jelképe a lépcső vagy a létra. Viszont az „utak kereszteződésénél” kell állnia, mint a Tejútnak. A mitikus létra (» Tejút) tehát jól modellezi az egyik létezési módból a másikba való áthaladást, azaz a közlekedést az Ég (» az isteni) és a Föld között.

Bár a Tejút mint Lélekút általánosan jelenlevő analógia a kozmikus mitológiákban, mégis talán legszemléletesebb, legszebb képe az egyiptomi Nút égistennő alakjában érhető tetten. Nút a Tejutat testesítette meg. Az ábrázolások is megnyúltnak, ívbehajlónak mutatják és alakját csillagok, csillagképek, bolygók veszik körül. Nút fivére Geb földisten karikába görbülve az égi földet, azaz a Zodiákust is képviseli. Geb és Nút egyesülése – melyből Ozirisz és Ízisz megszületett – a Tejút és az Állatöv kereszteződéseiben történik. Az Ikrek kereszteződésében ölelkeznek (Ikrek » karok), a Skorpió és Nyilas csillagképekben a nemi szerveik érintkeznek. A Nyilas megfelel Geb falloszának, a Tejút elágazása (hasadéka), benne a Skorpió (» nemi szervek) farkával, Nút ölével analóg. Ez a „hasadék”, a Skorpió és a Nyilas csillagképek között, különös jelentőséget kap a dolgozat témáját illetően.

 

(Tej) út a túlvilágra

Mielőtt azonban erre sor kerülne, folytassuk a Tejút szimbolikájának vizsgálatát. Természeti népek mitológiáinak egész sora szól a Tejútról mint a túlvilággal való kapcsolatteremtés eszközéről. Nézzünk meg közülük néhányat a teljesség igénye nélkül.

Egy közép-amerikai indián mítosz szerint, a Tejút végén lakik a sokkeblű Skorpió Anya, aki a holtak lelkeit fogadja, és tőle származnak az újszülöttek lelkei is.

Az észak-amerikai indiánok szerint az elhalálozottak lelkei ott, ahol a Tejút kettéágazik, találkoznak a Szellem-csillaggal (Antares a Skorpió csillagképben), és otthonra találnak.

Ez a Skorpió csillagkép azonos a maják skorpiófarkú istennőjével, vagy a Gilgames mítosz skorpiófarkú kapuőrzőivel, vagy a babiloni Isharával (a Skorpió csillagkép istennője), vagy az egyiptomi Szelket skorpióistennővel, vagy azzal a Skorpió csillagképpel, melyen át távozik a földi életből a görög Héraklész a máglyáról.

Amazónia indiánjai szerint a Tejút az alvilágból emelkedik fel az égre, és a sámán ezen az úton jut el a Nap atyához. Egy másik történet szerint a világ közepe a Nagy Vadász (a mi Orion csillagképünk) övének középső csillaga [Alnilam (T.E.)]. A Nagy Vadász a törzs ősapja, meghaló és feltámadó természeti isten. Csillagöve hol a falloszát, hol pálmahasító baltáját jelképezi. Így lehet a Tejút egyszer kilövellt spermája, másszor egy kihasított pálmabél. (Jankovics Marcell nyomán)

Feltűnő a hasonlóság a görög mitológiából is ismert, Artemiszt zaklató ugyancsak nagy vadász Orionnal, akit – micsoda véletlen! – éppen a Tejút másik végén látható óriás skorpió csíp halálra az istennő kérésére. Az egyiptomi Ozirisz lelke is az Orion csillagkép formájában teszi meg az utat (» Tejút » Nút) a „halhatatlanok” közé.

Nem célom, hogy az összes Tejúttal kapcsolatos természeti mítoszt bemutassam. Inkább a Tejút hasadékára, illetve a Skorpió cikkely csillagképeinek jelentőségére irányítanám a figyelmet. Előtte talán nem haszontalan egy rövid felsorolás a Tejút csillagképeiről:

Gemini (Ikrek) • Orion (Nagy Vadász, Kaszás) • Taurus (Bika) • Auriga (Szekeres) • Perseus • Cassiopea • Cygnus (Hattyú) • Aquila (Sas) • Ophiuchus (Kígyótartó) • Serpens (Kígyó) • Sagittarius (Nyilas) • Scorpius (Skorpió) • Lupus (Farkas) • Centaurus (Kentaur) • Crux (Kereszt, Dél Keresztje) • Argo Navis (Argo Hajó) • Canis Maior (Nagykutya)

 

A transzformáció pillanatáról a Tejút hasadékában

Az egyik talán legfontosabb „kapu” – mint láttuk – a téli napforduló (Bak 0°) helye a Nyilas és Skorpió csillagképek határán, a Tejút elágazásánál található. Ez az a hely, ahol betekintést nyerhetünk a transzcendensbe. Tehát ez egy transzformációs pont. Ezt a „halálosan” komoly lelki-szellemi átalakulást képviseli a Skorpió, melynek a farka belelóg a Tejút hasadékába (azaz a Túlvilágra). Felhívnám a figyelmet , hogy ez egyben egy szexuális aktust is jelent, híven a Skorpió jegy analógiáihoz. Megerősíti a képet, hogy ugyanebben a cikkelyben a Kígyó (Serpens) csillagkép farkának a vége is bent van a „hasadékban”.

Nem győzöm újra hangsúlyozni, hogy mindkét állat „halhatatlan” a mitológiák szerint, azaz nem halnak meg a kapun túl, hanem minőségi átalakuláson esnek át. Ezt látszik igazolni az elágazásból kiröppenő Sas (Aquila) csillagkép, mely – mint tudjuk – a Skorpió pozitív analógiája a negatív jelentéstartalmú Kígyóval szemben. Tökéletes képe ez a Skorpió jegy végletességének, illetve transzformációs lehetőségeinek. Itt a Skorpió cikkelyében zuhan alá Heraklész (Herkules csillagkép), aki – mint azt a következő 3. fejezetben látni fogjuk – halhatatlan létére „herkulesi” munkái során rendre a halállal néz szembe. Ahogy teszik ezt más mitológiák hasonló hősei is.

A Tejút barlangjában szembesül a lélek a sötéttel, az alkímia nigredojával, a mélyponttal, majd a legmélyebb sötétségben egyszer csak felvillan a Fény, az újjászületés fénye, ahogy ezt a téli napforduló ünnepe, a Karácsony is közvetíti az ember számára. E kozmikus helynek és pillanatnak az üzenete állandóan jelen van életünkben, csak tudni kell észrevenni. Erről is szól a 8. horizont- és mundánház a személyi horoszkópban, és erről szól a Tejút és a Skorpió cikkely mitikus kozmológiája.

Mint láttuk, a Tejút egyszerre élet és halál, nemzés, pusztulás és újjászületés. Ebben megerősít minket a Tejút Ikrek csillagképbeli vége is, hiszen az Ikrek jelében a túlvilágra nyíló „Hádész-kapu” oszloppárja ismerhető fel, ugyanakkor Nút Tejútistennő szülei Su és Tefnut, vagy Ádám és Éva a tudás fájáról (» Tejút) evő, ezért bűnbeesett ősszülők. A Tejút tehát annak a bűnbeesésnek a tengelye is egyben, aminek a halandóságát köszönheti az ember. Csak istenek, félistenek és héroszok szembesülése a halállal hozhatja el a megváltást, ahogy az a következő 4. fejezet nagy mítoszaiból kiderül majd.

1. rész  2. rész  |  4. rész  5. rész

Felhasznált irodalom

• Biblia. 1982, Szent István Társulat • Adamik Lajos (szerk.): Mauzóleum. 1987. Bölcsász Index Centrál Könyvek • Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet. 1990, Holnap Kiadó • Bátorfi Andrea (szerk.): Párbeszéd a sötétről. 1996, FILOSZ Humán Bt. • Böhme, Jakob: Földi és égi misztériumról. 1990, Helikon Kiadó • Bürger, Rahel: Das Geburtshoroskop. 1990, Rahel-Bürger-Verlag • Dahlke, Rüdiger: Sorsfordulók. 1998, Oficina Nova • Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora. 1987, Ecclesia Budapest • Dethlefsen, Thorwald: Oidipusz, a talány megfejtője. 1997, Magyar Könyvklub • Eliade, Mircea: Képek és jelképek. 1997, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A szent és a profán. 1987, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A jóga. 1996, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. 1993, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. 1995-97, Osiris Kiadó • Fankhauser, Alfred Dr.: Astrologie als kosmische Psychologie. 1941, Verlag P.F.H. • Földényi F. László: A medúza pillantása. 1990, Lánchíd Kiadó • Fontana, David: A szimbólumok titkos világa. 1995, Terricum Kiadó • Greene, Liz: Saturn. 1976, ARKANA Penguin Books • Halevi, Ben Shimon: A Kabala útja. 1991. Vízöntő Kiadó Kft. • Hamann, Brigitte: A tizenkét archetípus. 1998, Bioenergetic Kft. • Hamvas Béla: Tabula smaragdina – Mágia szutra. 1994, Életünk Könyvek • Hamvas Béla: Scientia sacra I-II-III. 1995-96, Medio Kiadó • Hamvas Béla: Karnevál I-II. 1985, Magvető Kiadó • Heidegger, Martin: Lét és Idő. 1989, Gondolat Kiadó • Hermész Triszmegisztosz: Összegyűjtött írásai. 1997, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. 1991, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: A Nap könyve. 1996, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár. 1996, Pontifex Kiadó • Jung, C.G.: Alapfogalmainak lexikona I-II. 1997-98, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Gondolatok az életről és a halálról. 1997, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Az ember és fogalmai. 1993, Göncöl Kiadó • Jung, C.G.: Aión. 1993, Akadémia Kiadó • Jung, C.G.: Az alkímiai konjukció. 1994, Kötet Kiadó • Jung, C.G.: A szellem szimbolikája. 1997, Európa Könyvkiadó • Jung, C.G.: Válasz Jób könyvére. 1992, Akadémia Kiadó • Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit. 1978, Akadémia Kiadó • Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. 1990, Akadémia kiadó • Kerényi Károly: Görög mitológia. 1977. Gondolat Kiadó • Láng János: A mitológia kezdetei. 1979, Gondolat Kiadó • Leong, Kenneth S.: Jézus zen tanításai. 1998, Édesvíz Kiadó • Makra Sándor: A mágia. 1988, Magvető Könyvkiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Kelet titkai. 1992, Holnap Kiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Az ismeretlen evangélium. 1995, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Mertz, Bernd A.: A csillagok tükrében. 1995, Magyar Könyvklub • Orban, P.-Zinnel, I: Symbolon. 1993, Bioenergetic Kft. • Pál J. – Újvári E. (szerk.): Szimbólumtár. 1997, Balassi Kiadó • Pap Gábor (szerk.): Csodakút. 1994, Pontifex Kiadó • Paracelsus: Paragranum. 1989, Helikon Kiadó • Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. 1984, Gondolat Kiadó • Rosen, David: Jung és a tao. 1997, Szukits Könyvkiadó • Santillana – Dechend: Hamlet malma. 1995, Pontifex Kiadó • Schwickert, F.-Weisz, A. : Die astrologische Synthese. 1950, Otto Wilhelm Barth – Verlag Gmbh • Szász Ilma: Az élő fény árnyéka. 1997, Kőröspatak Kiadó • Tokarev, Sz. A. (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II. 1988, Gondolat Kiadó
Share This