Fejezet a bűnbeesés archaikus történeteiről és a sámán szerepének jelentőségéről.

„A bűn és a pokol és a kárhozat misztériuma. Át kell menni rajta, mint a halálon. Jaj annak, aki a sötétség borzalmas titka elől menekül. Magadra kell venned.” (Hamvas Béla)

A bűnbeesés

A zsidó-keresztény kultúrkörben jól ismert a történet az első emberpárról, akik az isteni tilalom ellenére ettek – engedvén a kígyó kísértésének – a tudást hozó almafáról, magukra vonva Isten haragját és büntetését: a fájdalmas, nehéz halállal végződő életet.

„Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (Genezis 3,19)

A természeti népek halálmítoszai is valamilyen bűn, végzetes tévedés, rossz választás, stb. eredményének tartják az élet végességének voltát, és abban is rendre megegyeznek ezek a történetek, hogy ez nem volt mindig így. Ezek a népek tulajdonképpen nem hisznek a természetes halálban, hiszen az ember eredetileg halhatatlan volt. Frazer szerint az első emberpár története is egy halálmítosz, ahol is Ádám és Éva a halál fájáról eszik, míg a kígyó az élet fájának gyümölcsét kapja, s így halhatatlanná válik. A kígyó (» skorpió, » sárkány), mint a halhatatlanság egyik szimbóluma, meghatározó eleme a halálról illetve a halhatatlanságról szóló mitológiáknak és tradicionális tanításoknak.

A halálmítoszoknak nagyon sokféle változata ismert, ezért csak egy-egy tipikus, a továbblépést segítő történetet ismertetnék Frazer, Mircea Eliade munkáinak ismeretében, illetve azok felhasználásával. Előtte azonban felsorolnék néhány alaptípust (Vargyas Gábor: Mítoszok a halál eredetéről – című tanulmánya alapján):

Afrika: „félresikerült üzenet” • „alvás miatt elszalasztott halhatatlanság” • „halál rossz választás miatt” • „csomagból kiszabadult halál” • „megzavart vedlés” • „a sírból való visszatérés megakadályozása” • „teremtők visszaveszik az emberből az általuk megalkotott részt” • „tiltott nemzés”
Észak-Amerika: „romlandó anyagból készült emberiség” • „vita orákulummal” • „vita” • „első ölés”
Indonézia: „halál rossz választás miatt” • „rossz teremtő által életre keltett emberiség” • „romlandó anyagból készült emberiség” • „megzavart vedlés” • „vita”
Óceánia: „levedlett bőrét visszavevő öregasszony” • „első ölés” • „súlyos bűnök” • „kisebb vétkek” • „sírból való visszatérés megakadályozása” • „nemzés közbeni halál”
Ausztrália: „tiltás megszegése” • „vita” • „a Hold hozza a halált”

A halál a kezdeti időkben bekövetkezett hiba, bűn vagy szerencsétlen véletlen következménye, és nem eredendően az ember sajátja a mítoszok szerint. Persze nem mindig valamilyen tiltásnak a megszegéséről van szó. Sok esetben egy abszurd véletlen a halandóság oka, mint például az Afrikában elterjedt „félresikerült üzenet” típusú történet a kaméleonról és a gyíkról.

„Isten a kaméleont azzal a hírrel küldte az emberekhez, hogy halhatatlanok lesznek, a gyíkot viszont azzal, hogy halandóak. Kaméleon azonban megállt útközben, így a gyík érkezet elsőnek. Miután továbbadta a rábízott üzenetet, a halál megjelent a világon” (Mircea Eliade: Bevezetés a halál mitológiájába)

Figyeljük meg, hogy gyík illetve kaméleon az üzenetvivő, melyek sárkányanalógiák és így csatlakoztathatók a Skorpió jegy analógiasorába: skorpió » pók » kígyó » sárkány » sárkánygyík » gyík. Nem lehet, de nem is szándékozom fejlettségi sort felállítani ezekről a történetekről, hiszen eltérésük csupán a kulturális közeg eltéréséből adódik. Annál inkább figyelemre méltó a skorpióhoz társítható állatok, események, cselekvések jelenléte – a legtöbb esetben persze nem direkt formában – ezekben a mítoszokban. A „halálmesék” ismertetését ezért a skorpió (Skorpió jegy) analógiák megmutatkozására figyelve folytatnám.

Az emberek Isten figyelmeztetése ellenére elalszanak, amikor halhatatlanságukról esik szó. Így a kígyó az, aki megszerezvén az eredetileg az embereknek szánt halhatatlanságot, örökké életben marad.

Ebben a mesében tehát előbukkan a Skorpió jegy egyik analógiája a kígyó, amely azért jelképezheti a halhatatlanságot, mert vedlései során újjászületik. Egyébként a skorpió és a pók (a pók, mint a Plútó analógiája, kötődik a Skorpió jegyéhez) is vedlik a kígyóhoz hasonlóan. Sőt, néhány kultúrában az ember is a vedlés képességének elvesztésével válik halandóvá. Ezt két rövid történettel mutatnám be.

Egy afrikai mese szerint az emberek kezdetben vedlettek, és így állandóan megfiatalodtak. Ennek azonban titokban kellett történnie. Egyszer valaki megleste, megzavarta a vedlő személyt, és így a vedlés abbamaradt és megszűnt az örök élet lehetősége.

Egy másik mítosz – ezúttal Óceániából – szerint egyszer egy ilyen megfiatalító vedlés után a gyermekek nem ismerték meg az anyjukat. Addig sírtak, amíg az vissza nem vette magára régi bőrét. Így az emberek elvesztették megfiatalodási képességüket, és azóta meghalnak.

Lépjünk tovább, és nézzük meg milyen szoros kapcsolatban van egymással e történetekben a szexus és a halál fogalma, akárcsak a Skorpió jegy esetében.

Isten megtiltotta az embernek, hogy gyermekei szülessenek, de ő a tiltást megszegi, ezért halandó lesz. Van olyan történet, ahol egyenesen a szexuális kapcsolat van megtiltva. (Afrika)

Egy maori tanítás szerint Maui (a hős) utolsó nagy tetteként a halhatatlanságot akarja elhozni az embereknek. Ehhez azonban az alvó Hiva holdistennő testébe kell behatolnia a vagináján keresztül, és aztán a száján kibújnia. Egy kismadár nevetése azonban felébreszti a holdistennőt, aki szétroppantja a combjai között lévő Mauit. Azóta meghalnak az emberek.

Látható, hogy már a legősibb történeteknél milyen szorosan összefügg a halál és a nemiség (illetve maga az aktus). Az élet megújulásának ugyanis nincs jelentősége, ha az ember halhatatlan. A születés és halál egymás nélkül nem létező fogalmak. A régiek a szexussal a halált is választották. Ide illik egy Mircea Eliade által is kiemelt indonéz mese a rossz választásról.

„Kezdetben az ég nagyon közel volt a földhöz, és a Teremtő az embereknek szánt ajándékait kötélen engedte alá. Egy nap egy követ engedett le. De az ősök nem kértek belőle, és így szóltak az alkotójukhoz: Mármost mit tegyünk ezzel a kővel? Adj valami mást helyette. Az Isten így is tett, kis idő múlva egy banánt engedett alá, amit az emberek örvendezve fogadtak. Azután azonban hangot hallottak az égből. A banánt választottátok, legyen tehát életetek is ahhoz hasonlatossá. Mikor a banánfa sarjat hoz, elmúlik; így haltok ti is meg, és gyermekeitek lépnek a helyetekre. Választottátok volna a követ, életetek ahhoz lett volna hasonlatossá, öröklétűek és halhatatlanok lettetek volna.” (M. Eliade: Bevezetés a halál mitológiájába)

A történet egy gyönyörű paradoxon, hiszen lehet, hogy a kő örökkévaló, de terméketlen, élet nélküli. Míg a banán romlandó, azaz halandó, ám élettel teli és termékeny. A kő által felkínált élet tulajdonképpen egy merev, élet nélküli öröklét. A banán a születés és meghalás örök körforgásával az élettel teli változatlanságot ígéri. Ez a mese kiválóan mutatja be a régiek bölcsességét az élet és a halál szoros kapcsolatáról. Mintha azt üzenné, hogy ami nem hal meg, az előtte nem is élt.

Most azonban maradjunk még a természeti népek mítoszainál. Mint láthattuk, életközegükből egyenesen következik az animisztikus látásmód, azaz történeteiknek elsősorban állatok illetve állatok szellemei a szereplői. A halálmítoszokban ezért – mint ahogy már említettem is – kitüntetett szerepe van a vedlő állatoknak, a kígyónak, a gyíknak, a póknak, a skorpiónak.

A másik szimbólumkör a növényekkel, és mai fogalmaink szerint az élettelennel kapcsolatos analógiák köre. Ezek értelmezése változó, hiszen egyik helyen (Indonézia) a kő halhatatlan és a növényzet elpusztuló [de újjászületik (T.E.)], másik helyen (Észak-Amerika) a kő, miután vízbe dobtuk, elsüllyedve meghal, viszont a fadarab pillanatnyi alábukás után a felszínen lebeg. Meg kell említeni még a Holddal kapcsolatos történeteket, hiszen a Hold fogyása („meghal”) és növekedése („megszületik”) minden természeti nép számára egyértelmű jelképpel szolgált az élet és halál ciklikusságára.

Az archaikus társadalmak a halált mindenesetben átlépésnek tekintik egy szellemi minőségű új dimenzióba, mely megfelel egy második születésnek. Az első csak az ember biológiai születésének tekintendő. A második, a szellemi önmagában nem adott, hanem a bevezető 1. részben már említett rituális beavatással jön létre. Azaz a halál beavatás; mint konkrét biológiai életvég, és úgyis, mint bevezetés egy új létezési módba. Ennek a bevezetésnek irányítója a sámán (a táltos, a varázsló, a gyógyító ember), aki maga is szembesült a halállal, és bejárása van az alsó és felső világokba. Elnevezése kultúrkörfüggő, ezért sokféle megnevezés lehetséges. Továbbiakban a „sámán” elnevezést, mint általános érvényű fogalmat használom.

 

A sámán

Mielőtt megismerkednénk a sámán fogalmakkal (kiválasztottság, sámánbetegség, sámánutazás, sámándob, stb), pontosítsuk egy kicsit a beavatási szertartások szerkezetét. Három fázissal írható le:

  1. Az jelölt kiszakad a közösségből, mert az átmenetnek az ismert világ határain túl kell végbemennie.
  2. A határvidéken tartózkodik, ami néhány naptól kezdve akár néhány évig is terjedhet.
  3. Visszatér, és beilleszkedik a közösség adott szintjére.

Egy törzsi társadalom tagja számára a közösségből való kivetettség valóban a halállal egyenértékű. Ezért a határátlépés nemcsak konkrét térbeli cselekvés, hanem egy olyan szellemi határhelyzet, amely a tudat transzformációját hozza létre. A határvidéken való tartózkodás megfelel a köztes lét állapotának, annak minden fájdalmával és válságával, és a visszatérés ezek után nemcsak szimbolikus, hanem valóságos újjászületés is egyben. Az alapos felkészítésnek (bevezető beavatási halálmítoszok, kultuszok, rituálék) köszönhető, hogy a visszatérés spirituálisan magasabb szintre történik.

Amíg ezek a rítusok a hétköznapi ember számára egy-egy életkorhoz köthető átalakulások voltak, addig a sámán, ha nem is napi gyakorisággal, élete során jó néhányszor átélte a köztes lét állapotát. Ő a világ átjárhatóságának, az ember és a másvilág kapcsolatának megszemélyesítője. Ezen közösségek világképét (alsó világ – középső világ – első világ) Jung, illetve a jungiánus pszichológia is beépítette a rendszerébe. Mivel a jungi pszichológia és az asztrológia termékeny kölcsönhatásban van egymással napjainkban is, ezért elkerülhetetlen a sámánizmus főbb fogalmainak bemutatása.

A sámán legfontosabb tiszte, hogy egy eksztatikus állapot segítségével látogatást tegyen az alsó- illetve felső világban a feladat jellegétől függően. A görög eredetű eksztázis szó, már önmagában sokatmondó: ek stasis, azaz kilépés az életből. Ahhoz tehát, hogy saját halálát megpillantsa, az életből kell kilépnie. Kultikus keretek hiányában egy európai civilizációban felnőtt ember számára az eksztázis valóban maga a halál lehet, ha biológiai szinten életben is marad (őrület). A sámán tehát „utazásai” során a halállal szembesül, hasonlóan az úgymond fejlettebb mitológiák isteneivel vagy héroszaival.

„A sámán – a legtöbbek által elfogadott – meghatározása, hogy ő az, aki közvetíteni tud a különféle világok, realitások között. Ez a közvetítés azt jelenti, hogy a sámán a megváltozott tudatállapotában (transzban, vagy eksztázisban) különleges élményeket érez, az utazás során tulajdonképpen újfajta tudásra tesz szert. Belép egy másik realitásba, amelyet éppen olyan valóságosnak tapasztal, mint a köznapi érzékelések világát.” (Hoppál Mihály: Sámán-utazás)

Azaz „utazásai” során olyan határsértéseket követ el, amelyek a mindennapi ember számára nem átélhetőek. Csak a kiválasztott és beavatott sámán teheti ezt meg, de az ő számára sem veszélytelen. Ahhoz, hogy megtehesse, át kell esnie egy bevezető utazáson, melyet egy válságos fizikai és pszichikai állapot előz meg, az ún. „sámánbetegség”. Ugyanis csak a szenvedés, a válság az ami tudással ruházza fel az embert.

 

A sámán utazásai

Mindennapjaink nagyobb utazásai is hordoznak, magukban egyfajta beavatódás élményt. A „nagy utazás”, mint 9. házas analógia azonban, csak akkor kap ilyen szellemi tartalmakat, ha már átestünk a 8. ház transzformációján (nézőpont-váltás). A kiválasztódás hasonló módon történik bárhová is nézünk.

A következő alaptípusok léteznek:

  • a szellemek szexuális jellegű elvárásaikkal üldözik a jelöltet. A sámán „házasságot köt” az őt kiválasztó szellemmel, aki ezután a fő segítő szelleme lesz. (Az észak-amerikai indiánoknál és az eszkimóknál a sámán kettős neművé vagy nemtelenné válik a beavatás során. )
  • a jelölt túlvilági útja az ősökhöz, akik táplálták, felnevelték a jelölt madár alakú lelkét. A kiválasztottat feldarabolják és újra összeállítják: megfőzik; kovácsműhelyben összekovácsolják (Mars és Plútó analógia); megkeresik a „sámáncsontot” (ami sok esetben nem csak a megszokottnál több ujj, vagy a több fog, hanem valamilyen külsőleg nem látható fizikai eltérés); kristályokat, köveket, kígyókat(!) varrnak a bőre alá. Ez a feldarabolás megjelenhet: – mint halál-feltámadás történet, – mint szellemeknek bemutatott áldozat, – mint olyan próbatétel, amelyet csak a feladatra alkalmas jelölt képes kiállni.

Kívülről nézve a folyamat először több napon át tartó fizikai fájdalmakban, vérzékenységben, gyulladásokban jelentkezik, majd átcsap egy hosszú kómaszerű állapotba, melyben megéli testének szétszedését és összerakását, majd mintegy újjászületve, de már beavatottan visszatér.

„Beteg voltam, álmokat láttam. Álmomban elvittek az őshöz, és egy fekete asztalon darabokra vagdaltak. Fölaprítottak, beledobáltak egy katlanba, főztek. […] Ezt mind láttam. Amikor engem darabokra aprítva főztek, a borda körül találtak egy csontot, lyuk volt a közepén. Ez volt a fölös számú csont. Emiatt lettem én sámán. Mert az emberek csak úgy válnak sámánná, ha találnak bennük ilyen csontot. Amikor keresztülnéz ezen a csonton, s mindent látni, tudni kezd, akkor válik sámánná… Ezután megszabadultam ebből az állapotból, felébredtem. Ez azt jelenti, a lelkem hazatért. A sámánok most már közölték velem: Olyan ember vagy, aki sámánná lehet. Sámánná kell válnod, hozzá kell kezdened!” (Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén)

A sámán tehát innentől kezdve ismeri az utat, képes megtenni azt, szembe mer szállni a szellemekkel, a közösségnek létfontosságú információkat tud beszerezni. Kíséreljük meg mai fogalmainkra lefordítani:

  1. Egy határhelyzet olyan válságos állapotba hozza, mely kikerülhetetlenné teszi a gyökerek keresését.
  2. Integrálja magában a kollektív tudattalanjának archetípusait, miáltal eggyé válik a Világgal.
  3. Önismeretre, azaz önuralomra tesz szert, és mert a Világ és Ő eggyé válik, ezért a Világon is uralkodni kezd.
  4. Megfigyeli a folyamatot („tudatpont-elmozdítás”), hogy ezek után bármikor megtehesse ezt a transzformációs aktust.

Tisztán felismerhetőek a Plútónak, mint kollektív tudattalanunk egyik megjelenítőjének, az analógiái. Mint tudjuk a Plútó a túlhaladottat, a „meghaltat”, a változásra érettet nehéz válságos, transzformációs pillanatok során keresztül megsemmisíti, elpusztítja, de egyben lehetőséget is teremt regenerációra, a megújulásra, az újjászületésre.

Hogy lássuk mennyire az emberi lélek mélyén gyökeredző, szinte érintetlen archetípusról van szó a sámánutazás esetében, nézzük meg milyen tapasztalatban volt része Hoppál Mihálynak az USA-ban egy mai „modern sámánszemináriumon”.

„[…] És a néprajzos kutató legnagyobb megdöbbenésére – aki pontosan tudja, hogy csak egyetlen elérhetetlen angol nyelvű publikáció szól a sámán földarabolásáról, amit a fiatal számítógépes szakember bizonyosan nem olvasott –, révüléses utazásai során ez a fiatalember egyszer csak elmesélte, hogy ő úgy érezte, mintha a testét földarabolták volna. Lehetséges tehát, hogy archetipikus beavatási élmény ez , melyet akkor és ott ő is át élt!” (Hoppál Mihály: Sámán-utazás)

Nézzük meg közelebbről, hogyan is néz ki az a világmodell, amelyben a sámánutazás megtörténik, és nem utolsó sorban mivel történik. Az „utazás” eszköze legtöbb esetben a sámándob, ütemes verése segíti a sámán transzformációs képességét kiteljesedni. Létrehozza azt az eksztatikus állapotot, melynek során az előre eldöntött cél alapján megkezdi az útját a „világokba”. A dobon, mely a sámán mitikus segítőjének, a lónak a patadobogását hivatott megtestesíteni mindig megjelenik a három Világ szimbolikus rajza is. A Felső, a Középső, és az Alsó Világ megfelel az Életfa (Korona, Törzs, Gyökér) vagy Világfa három szintjének.

  • Felső Világ: a magasrendű lelki-szellemi világ. Ide indult, ha egy kérdésére a szellemi vezető válaszát várta. Itt válik tudatossá az ember egysége a teremtett világgal.
  • Középső Világ: (az anyagi világ) az ember élettere, innen indul minden „utazás”.
  • Alsó Világ: a nemiség, a nemi energiáink, a gyökereink világa. Itt lakik a Sárkány. Ide indult, ha a cél az Erő megszerzése volt, vagy az Ősökkel akarta felvenni a kapcsolatot. Ennek a tudatszintnek az elfojtását köszönhetjük a kereszténységnek. Plútói energiákról van szó, amelyeket visszafogni nem lehet, legfeljebb transzformálni.

Fontos leszögezni, hogy a sámán óriási erőkkel dolgozik és ezért hatalmas a felelősége. Az önmagukban semleges energiák az ember, jelen esetben a sámán révén válnak pozitívvá (harmónia, rend, fény), vagy negatívvá (ártás, rontás, káosz, teremtés). Íme az út, ahol az Alsó világbeli Sárkányból (» Kígyó » Sátán) Felső világbeli Sas (» János evangélista) lehet – hogy a két ide illő Skorpió analógiára is felfigyeljünk. Ez a Világfa a mikrokozmosz szintjén megfelel a sátor középső oszlopának, a hét- vagy kilencfokú létrának. A makrokozmosz szintjén megfelel az Élet Fájának, a Világ tengelyének a Tejútnak, de ez már átvezet a következő 3. fejezet gondolatkörébe.

A sámánok „utazásai” járultak végül is hozzá, hogy kialakult egy strukturált kép az emberiségben a hétköznapi realitás és halálon túli realitás közötti viszonyról. Ugyanakkor mítoszaikat már a kezdetektől a csillagos égbolt „üzeneteihez” igazították. Ebben a fejezetben láthattuk, hogy a halál az ember történelme során már nagyon korán egyfajta magasabb rendű létezési módba való átmenetté értelmeződött, és tulajdonképpen az élet minden jelentős változásának gyakorlati sémájává vált. A következő fejezet arra keresi a választ, hogy ez a modell miképpen jelenik meg az égbolt mítoszaiban.

1. rész  |  3. rész  4. rész  5. rész

Felhasznált irodalom

• Biblia. 1982, Szent István Társulat • Adamik Lajos (szerk.): Mauzóleum. 1987. Bölcsász Index Centrál Könyvek • Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet. 1990, Holnap Kiadó • Bátorfi Andrea (szerk.): Párbeszéd a sötétről. 1996, FILOSZ Humán Bt. • Böhme, Jakob: Földi és égi misztériumról. 1990, Helikon Kiadó • Bürger, Rahel: Das Geburtshoroskop. 1990, Rahel-Bürger-Verlag • Dahlke, Rüdiger: Sorsfordulók. 1998, Oficina Nova • Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora. 1987, Ecclesia Budapest • Dethlefsen, Thorwald: Oidipusz, a talány megfejtője. 1997, Magyar Könyvklub • Eliade, Mircea: Képek és jelképek. 1997, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A szent és a profán. 1987, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A jóga. 1996, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. 1993, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. 1995-97, Osiris Kiadó • Fankhauser, Alfred Dr.: Astrologie als kosmische Psychologie. 1941, Verlag P.F.H. • Földényi F. László: A medúza pillantása. 1990, Lánchíd Kiadó • Fontana, David: A szimbólumok titkos világa. 1995, Terricum Kiadó • Greene, Liz: Saturn. 1976, ARKANA Penguin Books • Halevi, Ben Shimon: A Kabala útja. 1991. Vízöntő Kiadó Kft. • Hamann, Brigitte: A tizenkét archetípus. 1998, Bioenergetic Kft. • Hamvas Béla: Tabula smaragdina – Mágia szutra. 1994, Életünk Könyvek • Hamvas Béla: Scientia sacra I-II-III. 1995-96, Medio Kiadó • Hamvas Béla: Karnevál I-II. 1985, Magvető Kiadó • Heidegger, Martin: Lét és Idő. 1989, Gondolat Kiadó • Hermész Triszmegisztosz: Összegyűjtött írásai. 1997, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. 1991, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: A Nap könyve. 1996, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár. 1996, Pontifex Kiadó • Jung, C.G.: Alapfogalmainak lexikona I-II. 1997-98, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Gondolatok az életről és a halálról. 1997, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Az ember és fogalmai. 1993, Göncöl Kiadó • Jung, C.G.: Aión. 1993, Akadémia Kiadó • Jung, C.G.: Az alkímiai konjukció. 1994, Kötet Kiadó • Jung, C.G.: A szellem szimbolikája. 1997, Európa Könyvkiadó • Jung, C.G.: Válasz Jób könyvére. 1992, Akadémia Kiadó • Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit. 1978, Akadémia Kiadó • Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. 1990, Akadémia kiadó • Kerényi Károly: Görög mitológia. 1977. Gondolat Kiadó • Láng János: A mitológia kezdetei. 1979, Gondolat Kiadó • Leong, Kenneth S.: Jézus zen tanításai. 1998, Édesvíz Kiadó • Makra Sándor: A mágia. 1988, Magvető Könyvkiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Kelet titkai. 1992, Holnap Kiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Az ismeretlen evangélium. 1995, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Mertz, Bernd A.: A csillagok tükrében. 1995, Magyar Könyvklub • Orban, P.-Zinnel, I: Symbolon. 1993, Bioenergetic Kft. • Pál J. – Újvári E. (szerk.): Szimbólumtár. 1997, Balassi Kiadó • Pap Gábor (szerk.): Csodakút. 1994, Pontifex Kiadó • Paracelsus: Paragranum. 1989, Helikon Kiadó • Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. 1984, Gondolat Kiadó • Rosen, David: Jung és a tao. 1997, Szukits Könyvkiadó • Santillana – Dechend: Hamlet malma. 1995, Pontifex Kiadó • Schwickert, F.-Weisz, A. : Die astrologische Synthese. 1950, Otto Wilhelm Barth – Verlag Gmbh • Szász Ilma: Az élő fény árnyéka. 1997, Kőröspatak Kiadó • Tokarev, Sz. A. (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II. 1988, Gondolat Kiadó
Share This