Bevezető fejezet az un. vizes házak értelmezési bizonytalanságáról, korunk halálképéről, a mitológia jelentőségéről, a kultuszról, a rítusról, mint a transzformáció eszközéről, a radixról, mint a kibillentség képéről.

„Az isten nem határa az embernek, de az ember határa isteni. Másként szólva: az ember önnön határait megtapasztalva istenivé válik.” (Georges Bataille)

Az asztrológia hosszú története során a különböző életterületek, azaz a „házak” jelentéstartalma szinte érintetlen maradt. Bár a horizontházak többféle változata is ismert, értelmezésük alapját mindig a megfelelő mundánház (állatövi jegy) analógiái adták meg. Van azonban három ház (életterület), melyeknek értékelése mai túlprofanizált világunkban egyre nehezebbé válik, s az értelmezés nehézsége pedig törvényszerűen csábít a leegyszerűsítésre. Az ún. vizes jegyekkel (Rák, Skorpió, Halak) analóg házakra gondolok itt; azaz a IV.-re (Család) a 8.-ra (Halál) és a 12.-re (Izoláció). Nem a szemben lévő gyakorlatias házak fontosságát kérdőjelezem meg, – hiszen mindenki számára meghatározóak az egzisztenciájával, anyagi eszközeivel (2. ház), munkájával, egészségével (6. ház), céljaival, hivatásával (X. ház) kapcsolatos kérdések – csupán a poláris egyensúly hiányát vélem felfedezni. Azt gondolom, hogy a cselekvés házaiban (X.-2.-6.) egyébként eredményes és helyénvaló szemléletmód elveszítheti szeme elől az ún. lelki szféra házainak (IV.-8.-12.) meghatározó analógiáit. Márpedig az újkori asztrológia történetében ez a gyakorlat látszik meghatározónak. Nem gondolom azt, hogy a segítségre, tanácsra váró, azaz válságban lévő embert különféle ezoterikus (a szót itt a köznapi értelmében használom) szólamokkal kell megterhelni, de a problémáját neki kell megoldania és a válságát sem éli meg helyette senki. Ezért ilyen helyzetben új nézőpontokkal kell szolgálni neki. Ennek feltétele azonban, az hogy a tanácsot adó asztrológus szemléletmódja is változzon a szóban forgó életterülettől függően.

 

A 8. mundán- és horizontház

Akár a jegyekből, akár a szemben lévő házakból indulunk is ki, mindenképpen valamiféle lelki, érzelmi jelentéstartalomhoz jutunk. Azaz a 8. ház, mint „vizes” ház a tudattalanhoz való erős kapcsolódásra utal. Feltehetőleg a IV. ház inkább a személyes tudattalan területe, míg ezzel szemben a 8. és 12. ház a kollektív tudattalan fogalmával áll analógiában.

Ugyanakkor, mint a 2. ház poláris párja, lelki (spirituális) eszközeinkre mutat rá. A 2. ház az anyagi eszközeinkre utal. Olyan adottságainkra, melyekkel az anyagi világ szintjén teremtünk értékeket, azaz egzisztenciát. Az ezzel szemben lévő 8. házban tehát spirituális eszközeinket találjuk, és ezekkel értelemszerűen lelki értékeket teremthetünk. Ezek azonban csak potenciális eszközeink, hiszen a tudattalan területéről van szó. Az emberi élet egyik fő feladata lenne ezen eszközeinknek a tudatosítása, és erre a határhelyzetekben talán van is mód.

„[…]A halállal megszűnik ugyan a szülött fizikai élete, de általánosan nem az egyéniség. Az Ego megváltoztatja létsíkját és emberi értelemmel fel nem fogható öntudatállapotba jut és ezzel a ház az öntudatátmenet jelentőségét kapja, amit Goethe így fejez ki: »Halj meg és légy!«. Ezek az emberi életnek és élményeinek legtitkosabb okkult eseményei.[…]” (Schwickert & Weisz: Die astrologische Synthese)

Mindehhez, mintegy továbbgondolva a schwickerti meghatározást, hozzátennék néhány általam fontosnak tartott alapanalógiát, melyek helyességét a sorozat további részei hivatottak igazolni:

HALÁL: TRANSZFORMÁCIÓ • HALHATATLANSÁG • ÚJJÁSZÜLETÉS • BŰN • BŰNBEESÉS • MINŐSÉGI MEGÚJULÁS • A HATÁR ÁTLÉPÉSE • BEAVATÓDÁS • TUDATMÓDOSÍTÁS • EKSZTÁZIS • TRANSZÁLLAPOT • VÁLSÁG • NIGREDO • ÁLOM • A SZEXUS • HARC AZ ÁRNYÉKKAL

 

Korunk halálképe

Remélhetőleg sikerül majd bemutatnom, hogy ezek a látszólag elvont fogalmak jelen vannak a mindennapjainkban is, még akkor is, ha a mai modern nyugati civilizációnak csak leegyszerűsítő, elutasító, az anyagi világ szintjére süllyedt képe van a halálról. Nem vesz tudomást a sötétről, a válságról, az újjászületésről, egyszóval nincs halálkultúrája. Ugyanakkor ősi igényét a halhatatlanságra kizárólag a matéria, a test megmentésében éli ki, és ez – természetesen – eredendően kudarcra ítéltetett.

„Az euro-amerikai civilizáció lényegében eltussolni igyekszik a halált. A haldoklókat kiközösíti, a temetést vulgarizálja, a halált tabuként kezeli. Rossz közérzet, önimádat, az aktivitás paroxizmusa jelentkezik, civilizációs-ökológiai válság tűnik fel, technológiai-katonai atomeszkaláció következik. Az újvilág előtt minden kultúra vallásos kultúra volt – valláson az életelvek kidolgozott összességét értve – túlvilág-vízióval. Az újvilág halálképét a tömegkultúra: a krimi, a vámpír, a zombi mitológiája jelzik. A misztérium, a szentség, az átlépés elvesztése, a megkülönböztetés, az elválasztás képességének elvesztésével, a kétségtelen gyártásával jár.” (Sükösd Miklós: A mauzóleum építéshez)

Látható tehát, hogy az újkori civilizáció kollektív módon a tudattalanba száműzi a halállal és analógiáival való foglalkozásnak még a gondolatát is. Az integráció hiánya azonban erőszakos jellegű társadalmi konfliktusokban, világvégi hangulatokban, személyes emberi szorongásokban és halál-pótlékokban jelentkezik körülöttünk.

 

A mitológia jelentősége

Archetípusainkat szerencsére nem lehet teljesen száműzni a tudatunkból, hiszen jelen vannak játékainkban, meséinkben, szokásainkban, vallásainkban, de elsősorban a ma már csak nagyon kevesek által olvasott mítoszainkban. A mítoszból indulunk ki a jelen dolgozat alapfogalmának, a halál vizsgálatánál is. Az emberi lét különböző életterületeinek értelmezéséhez nagyon jó alapot ad a mitológia, ezért az archaikus pszichológia, azaz az asztrológia rendszere is erre a tudásra épül rá.

Világunk abban a veszélyesen illuzórikus hitben él, hogy az újkori civilizáció a fejlődés tetőpontja. Korunk általános szemlélete szerint mind az, ami régen volt, elmaradott és idejétmúlt. A mai nyugati civilizáció számára a mítosz nem létező dolog, természetfölöttivé felnagyított fantáziatermék. Nyilvánvaló, hogy hibás és félrevezető ez a szemléletmód.

„A mítosz szó azonban eredetileg egészen más összefüggésben szerepelt. A mítosz görögül szó-t jelent, viszont a logosz ellentétét, amit mi szintén szó-nak fordítunk, és amelyből a logika szót származtatjuk. A megfelelő ige a müthologein […], ez pedig azt jelenti: »elmesélni a valódi tényállást«. A mítosz tehát valami valóságosról, lényegesről és ténylegesről szóló elbeszélés, ellentétben a logosz-szal, amely inkább arra vonatkozik, amit az ember elgondol. A mítosz fogalmát ezért eredetileg nem egyszerűen valamely fantasztikus vagy csodálatos történetre vagy elbeszélésre alkalmazták, hanem kizárólag olyan elbeszéléseket jelölt, amelyeknek szent jelleget tulajdonítottak. Ezek a történetek tartalmazták az isteni, transzcendentális, numinozus kinyilatkoztatásokat. Nem a mítosz teremti vagy hozza létre az istenit, hanem az isteni nyilatkozik meg a mítoszban, mutatkozik meg benne és általa.” (Thorwald Dethlefsen: Oidipusz, a talány megfejtője)

 

A kultusz, mint válasz

Az ember a mítosz közvetítésével isten által megszólítottá válik, és a hagyományban meg is van rá a válasza: a kultusz. A kultusz révén teremthetünk kapcsolatot a transzcendenssel, istennel (isteneinkkel) vagy ami ugyanaz, önmagunk isteni részével. A kultusz segítségével integráljuk magunkba a mítoszok üzenetét, illetve éljük át újra személyesen egy misztériumjáték keretében mitológiai hőseink történetét. A kultusz segítő, vezető, struktúra teremtő a bennünk élő isteni megközelítésénél. Rendet teremt, illetve biztonságos kereteket nyújt azon démonjaink, vagy ha jobban tetszik szerepszemélyiségeink felvállalására, amelyeket a személyes, vagy még inkább a kollektív tudattalanunkba száműztünk. E kozmikus jelentőségű rend nélkül válhat könnyen minden tudatáthelyezési, tudatmódosítási, határátlépési, transzformációs szándék a társadalom által joggal elítélendő, deviáns szokássá, szenvedéllyé. Gondoljunk csak a afrodizákumokra, különböző pszichedelikus növényi származékokra, szintetikus kábítószerekre, alkoholra, rendhagyó szexuális magatartásokra, melyeket – azáltal, hogy „felvilágosult” korunk megszüntette az eksztázis, a transzállapot keresés kultikus kereteit – nyomban devanciaként kezel a mi nyugati kultúránk.

 

A rítus, mint a transzformáció eszköze

Az emberi lélek fejlődése több szakaszra osztható, melyek az érettségnek egyre magasabb fokozatait jelentik. Az egyik szakaszból a másikba történő átlépés egyfajta válsághelyzetet idéz elő, ami az előző életszakasz halálát és egy újnak a kezdetét jelenti Ez az archaikus kultúrákban egy beavatási rituálé keretei között történt. A beavatás fő eszköze rendszerint egy határhelyzet létrehozása volt – olyan elemekkel, mint a szenvedés, a betegség, a rettenet, a halál. Minden újjászületés feltételezi a régi halálát, azaz egy magasabb szellemi szintre való kerüléshez az előzőt fel kell áldozni, el kell merülni a káoszban, hogy megszülethessen egy magasabb rendű szellemi-lelki struktúra. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy az erre a minőségi ugrásra érett emberrel megtapasztaltatják a halál élményét és a vele analóg állapotokat, mint krízis, betegség, fájdalom, tudatvesztés, őrület. Itt nyilvánvalóan a sötét, a rossz, az „árnyék” tudatosan végigvitt integrációjáról van szó, ami által kerekké, teljessé válik az ember, és egy pillanatra megtapasztalja a halhatatlanságot.

Istenek, félistenek, héroszok, kultúrhéroszok halála illetve feltámadása, vagy a halállal való szembeszállása mind erre az alapvető élményre figyelmeztetnek, de egyben segítséget is adnak mindennapi életünk határhelyzeteiben. Ez azt is jelenti, hogy minden hétköznapi élethelyzetünkben benne rejlik a szent is, amely az igazi megoldást hordozza magában. Az archaikus ember még nem választotta szét a profánt és a szentet, csak mai világunk ilyen kizárólagos. A korunk fanatikus „ezoterikusa” legalább annyira csonka, kizökkent életet él, mint a konok materialista.

 

A radix, mint a kibillentség képe

Itt visszatérnék a föld elemű jegyek házainak és a vizes elemű jegyek házainak poláris egyensúlyának a kibillentségére. Természetesen ez a kibillentség létünk legfőbb jellemzője. Gondoljuk csak meg, hogy a kör alakú horoszkópábra milyen tökéletesen mutatja a világba való kivetettségünket, a középpontból való kizökkentségünket. Ne csak az Ascendens-Descendens és a Medium Coeli-Immum Coeli által szimbolizált Idő és Tér keresztjére gondoljunk. A kör szélén körberajzolt jegyek és bolygók az életbe való belépéskor való szétesettségünkre is figyelmeztetnek. Mintha születésünkkor szerepszemélyiségekre, démonokra esnénk szét, amelyek kisodródnak létünk szélére (a kör kerülete), és egész életünk arról szól azután, hogy újra megteremtsük az egységet, a pontot a kör közepén.

A pont a kör közepén az istenivel való egységünk emléke és célja is egyben. Ez az örök emberi vágy szellemi – lelki fejlődésünk hajtóereje, melynek állomásait válságaink, tragédiáink, megszűnő életformáink és újrakezdéseink, súlyos betegségeink, határhelyzeteink, azaz „beavatási fokozataink” jelölik. Erről ad információt az asztrológusnak a Skorpió jegye, a Plútó és nem utolsósorban a 8. horizontház. A most következő néhány fejezetben tradicionális tudásunk, mítoszaink, szellemi-lelki technikáink ez irányú ismertetésével szándékozom értelmezni a 8. mundán- és horizontházat, a teljesség igénye nélkül, lehetőség szerint csupán a nyugati asztrológia kultúrkörére szorítkozva.

|  2. rész  3. rész  4. rész  5. rész

Felhasznált irodalom

• Biblia. 1982, Szent István Társulat • Adamik Lajos (szerk.): Mauzóleum. 1987. Bölcsász Index Centrál Könyvek • Agrippa von Nettesheim: Titkos bölcselet. 1990, Holnap Kiadó • Bátorfi Andrea (szerk.): Párbeszéd a sötétről. 1996, FILOSZ Humán Bt. • Böhme, Jakob: Földi és égi misztériumról. 1990, Helikon Kiadó • Bürger, Rahel: Das Geburtshoroskop. 1990, Rahel-Bürger-Verlag • Dahlke, Rüdiger: Sorsfordulók. 1998, Oficina Nova • Daniel-Rops, Henri: Jézus és kora. 1987, Ecclesia Budapest • Dethlefsen, Thorwald: Oidipusz, a talány megfejtője. 1997, Magyar Könyvklub • Eliade, Mircea: Képek és jelképek. 1997, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A szent és a profán. 1987, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: A jóga. 1996, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Az örök visszatérés mítosza. 1993, Európa Könyvkiadó • Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. 1995-97, Osiris Kiadó • Fankhauser, Alfred Dr.: Astrologie als kosmische Psychologie. 1941, Verlag P.F.H. • Földényi F. László: A medúza pillantása. 1990, Lánchíd Kiadó • Fontana, David: A szimbólumok titkos világa. 1995, Terricum Kiadó • Greene, Liz: Saturn. 1976, ARKANA Penguin Books • Halevi, Ben Shimon: A Kabala útja. 1991. Vízöntő Kiadó Kft. • Hamann, Brigitte: A tizenkét archetípus. 1998, Bioenergetic Kft. • Hamvas Béla: Tabula smaragdina – Mágia szutra. 1994, Életünk Könyvek • Hamvas Béla: Scientia sacra I-II-III. 1995-96, Medio Kiadó • Hamvas Béla: Karnevál I-II. 1985, Magvető Kiadó • Heidegger, Martin: Lét és Idő. 1989, Gondolat Kiadó • Hermész Triszmegisztosz: Összegyűjtött írásai. 1997, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. 1991, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: A Nap könyve. 1996, Csokonai Kiadó • Jankovics Marcell: Ahol a madár se jár. 1996, Pontifex Kiadó • Jung, C.G.: Alapfogalmainak lexikona I-II. 1997-98, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Gondolatok az életről és a halálról. 1997, Kossuth Kiadó • Jung, C.G.: Az ember és fogalmai. 1993, Göncöl Kiadó • Jung, C.G.: Aión. 1993, Akadémia Kiadó • Jung, C.G.: Az alkímiai konjukció. 1994, Kötet Kiadó • Jung, C.G.: A szellem szimbolikája. 1997, Európa Könyvkiadó • Jung, C.G.: Válasz Jób könyvére. 1992, Akadémia Kiadó • Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit. 1978, Akadémia Kiadó • Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. 1990, Akadémia kiadó • Kerényi Károly: Görög mitológia. 1977. Gondolat Kiadó • Láng János: A mitológia kezdetei. 1979, Gondolat Kiadó • Leong, Kenneth S.: Jézus zen tanításai. 1998, Édesvíz Kiadó • Makra Sándor: A mágia. 1988, Magvető Könyvkiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Kelet titkai. 1992, Holnap Kiadó • Merskovszkij, D. Sz.: Az ismeretlen evangélium. 1995, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó • Mertz, Bernd A.: A csillagok tükrében. 1995, Magyar Könyvklub • Orban, P.-Zinnel, I: Symbolon. 1993, Bioenergetic Kft. • Pál J. – Újvári E. (szerk.): Szimbólumtár. 1997, Balassi Kiadó • Pap Gábor (szerk.): Csodakút. 1994, Pontifex Kiadó • Paracelsus: Paragranum. 1989, Helikon Kiadó • Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. 1984, Gondolat Kiadó • Rosen, David: Jung és a tao. 1997, Szukits Könyvkiadó • Santillana – Dechend: Hamlet malma. 1995, Pontifex Kiadó • Schwickert, F.-Weisz, A. : Die astrologische Synthese. 1950, Otto Wilhelm Barth – Verlag Gmbh • Szász Ilma: Az élő fény árnyéka. 1997, Kőröspatak Kiadó • Tokarev, Sz. A. (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II. 1988, Gondolat Kiadó
Share This