Bár ma már mindenki a Vízöntő korról, a New Age-ről beszél, mégis úgy érzem, hogy a Halak korszak nem múlt el végleg. Sőt! A Halak jeggyel szemben álló Szűz a kor valóságmegragadásának megjelenítőjeként figyelemre méltóan érezteti analógiáit a nyugati gondolkodásban. A Szűz a Zodiákus egyik legintelligensebb jegye. Analógiái: tanulékonyság, éles logika és felfogóképesség. A Szűz hidegen, szenvtelenül, tudományosan elemezve, rendszerezve, tulajdonképpen feldarabolja a valóságot. A világot egy négyzetrácson keresztül szemléli. Márpedig négyzetrácson keresztül szemlélni azt jelenti, hogy a világot kis mozaik darabokra szedjük, azokat analizáljuk, majd megpróbáljuk újra összerakni. Sajnos hajlamosak vagyunk olyan kis darabokra szedni a vizsgálatunk tárgyát, ahonnan az már összerakhatatlanná válik.

„Korunkra maradéktalanul érvényes az a fajta tudományosság, amely a valóságot az analizáló, feldaraboló, és ezáltal meghalasztó módon tárja fel és éli meg.”

Itt érkeztünk el ahhoz a redukcionista vizsgálati módszerhez, ami véleményem szerint alapjaiban viszi tévútra a gondolkodásunkat. A redukcionizmus szerint az egész tökéletesen érthető a részek ismerete és az összetétel módja alapján.

„A redukcionizmussal szemben a holisztikus gondolkodás szerint az egész több a részek összegénél. Természetesen a holisztika sem tagadja a részek szerepét a megismerésben, de úgy gondolja, hogy az egész minden lényeges tulajdonsága nem ismerhető meg ilyen módon. Az ember sokszor még azokra a következtetéseire sem a formális logika alapján jut el, amire egyébként ezen logika eszközei alkalmasak lennének. Inkább jól illeszkedő analógiák, típuspéldák, mentális modellek alapján jut eredményre. Akinek jobbak a mentális modelljei az jobb következtetéseket tud levonni.” (Mérő László)

Az abszurdumig vitt igazságkeresés elkerülhetetlen következménye az Egész elvesztése. Miközben vad dühvel próbáljuk megismerni a világot, aközben elveszítjük mítoszainkat. A tudomány átveszi a vallás szerepét. Nézzünk csak körül! Ahogy Hamvas Béla mondaná: adat-vallás, tény-vallás, egzaktság-vallás (s ez sokszor az asztrológia „tudományára” is igaz).

„A tudományos módszer nem egyéb, mint kitűnően bevált és középszerűség színvonalán rendkívül hatásos logikai meggyőző eljárás a valóság szempontjából nézve azonban nem egyéb, mint szuverén tévedés. A tévedés módszeres, vagyis pontos és egzakt. Azt lehet mondani: hibátlan. Csak éppen semmi köze sincs a valósághoz. A tudomány egységes tévedésrendszer. Adat, tény, okság, megfigyelés, kivetkeztetés. mind egzakt, következetes, pontos, precíz tévedés.” (Hamvas Béla).

A „tudományvallás” (H.B. kategóriája) inkvizíciós attitűdje nyomban megmutatkozik, amint ilyen fogalmakkal találja szemben magát: érzés, imagináció, megfoghatatlan, kép és zene, intuíció, analógia. A tudomány nem képes magasabb fogalmi szinten átlátni a jelenségeket. Csak azt látja, amit elhisz. Csak azt képes felfogni, amit sémái megengednek.

Mérő László példái:

  • A biológus kihúzza a bolha összes lábát, majd felszólítja: Bolha ugorj! Mivel a bolha nem ugrik, levonja a pontos, precíz és egzakt következtetést: “Ha a bolhának minden lábát kihúzzák, a bolha megsüketül. “
  • A kísérleti fizikus, aki keresve az oroszlánt átszitálja a sivatagot és ami marad, az az oroszlán.
  • A jogász, aki a hegyről lenézve jogalanyokat és jogtárgyakat lát.

Minden tudomány megalkotja saját sémáit. A megértést pedig nyugodtan nevezhetjük a sémák összeállásának (aha! élmény). Fogalmi szinten átlátni azt jelenti, hogy un. „metaszinten” kezelni. Mérő László Észjárások című könyvében néhány tízezerre becsüli egy-egy tudomány sémáinak számára és négy tudós szintet különböztet meg a birtokolt sémák számától függően.

“Lehető legnagyobb butaság elve. ” (Nietzsche)

A tudomány szorgalmasan keresi az igazságait. H2O-ról  beszél, pedig nincs H és nincs O, csak víz van. Amikor azt mondja, hogy atom, erő, molekula, sebesség, út, anyag, fehérje, akkor tulajdonképpen isteneit sorolja. A tudomány igazsága valóságmentes. A jellegzetesen tudományos megállapítások végtelenül ostobák, és főképpen lényegtelenek.

„Az, hogy van időösztönünk, térösztönünk, okságösztönünk, az még nem jelenti azt, hogy ezeknek bármiféle közük van térhez, időhöz, oksághoz.”(Nietzsche)

Az „igazi világ” csak magyarázata a „valóságos világnak”. A tudomány amikor szétszedi a valóságot, azt hiszi megtalálja az igazságot, pedig:

„Nincs igazság. Valóságos élet van. Az igazság az ismeret eredménye, de az ismeret a valóságtól eltávolodó folyamat. Tendenciája az élettől való eltávolodás. Az ismeret belső sivárság.” (Hamvas Béla)

A tudomány azt keresi, ami a világban „igazi”. Ez a fixa ideája, ez számára a bölcsek köve, a varázsige, a dogma. A tudomány az „igaz” bősz keresése közben „varázstalanította a világot”.

„A posztmodern elmeállapot legfőbb jellegzetessége a mindent nevetségessé tevő, mindent kikezdő, mindent elemeire szedő dekonstruktivitás.” (Zygmunt Bauman)

Igen, a posztmodern gondolkodás mintha tényleg rájött volna valamire. Felismerte, hogy a szétszedett valóság soha nem áll össze egésszé. Ezért már nem is akarja összerakni a mozaik darabjait. Sőt! Kitalálta a dekonstruktivizmust. Így jut el a festő az üres vászonig, az író az üres papírlapig, a zenész a csendig. Nem a legjobb megoldás, de legalább a művészet észrevette, a szétesettség állapotát, a rend és a harmónia hiányát. A kiút talán a kínai esőcsináló történetében rejlik, hiszen a nyugati gondolkodásmód mozgatórugójával (haladás) szemben a keletié a harmónia megteremtése.

„Egy kínai faluban hosszú idő óta nem esett eső. Természetesen elhívták az esőcsinálót. Az esőcsináló elfoglalta a szállását, és semmi különöset nem tett: semmi ceremónia, semmi mágia, ki sem mozdult, míg végül eleredt az eső. Amikor a falusiak kérdezték, hogy hogyan csinált esőt, azt válaszolta hogy az ilyesmit nem csinálja az ember. Az jön, ha a dolgok természetes harmonikus rendjük szerint állnak. Amikor a faluba érkezett megállapította, hogy a faluban diszharmónia uralkodik, tehát a természet folyamatai sem működhetnek normális rendjük szerint. De rájött arra is, hogy a falu diszharmóniája s benne magában is diszharmóniát hozott létre, így visszavonult, hogy helyreállítsa magában a harmóniát. Amikor saját belső egyensúlya helyreállt, el is eredt az eső, ahogy az a világ harmonikus rendje szerint várható volt.”

Régi papírjaim selejtezése közben bukkantam erre a 33 évesen (1997) írt szövegemre. Mosolyogva konstatálom, hogy mennyire erős nyomot hagyott az akkori gondolataimon  többek között Hamvas Béla, Umberto Eco és Mérő László világa. Ha nagyon kritikusan vizsgálom az írást akkor az tulajdonképpen pusztán vendégszövegek gyűjteménye. Nehéz is ma már utánajárnom minden akkori forrásomnak és korrekt módon megadni azokat. Bízom a megértésben.

Felhasznált irodalom:

  • Umberto Eco: Az új középkor (Európ a Könyvkiadó, Bp., 1992.)
  • Hamvas Béla: Tudományvallás és vallástudomány (Bölcsész Index, Bp., 1987.)
  • Hamvas Béla: Scientia Sacra (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988.)
  • C. G. Jung: Aión (Akadémia Kiadó, Bp. 1993.)
  • Mérő László: Észjárások (TYPOTEX Kft. Bp. 1994.)
Share This