Kezdjük egy száraz definícióval… Projekció (vagy kivetítés) az, amikor valaki egy másik személynek tulajdonítja saját hibáit vagy kívánságait; ez a bűntudat vagy más hasonló érzések kifejeződéseként értékelhető és az elhárító mechanizmusok közé sorolandó. Amikor megítélünk valamit vagy véleményt alkotunk, nagy részben saját tudattalan tartalmainkat vetítjük ki a másik emberre. Legtöbb esetben torzítva, differenciálatlanul.

„Ha a lelki szemüvegünk piszkos, azon keresztül a tiszta is piszkosnak látszik (És mikor vagyunk mi belül tiszták?).” (Gyökössy Endre)

És ez igaz mind a hétköznapi, privát, mind az asztrológus-kliens kapcsolatokra is. S, azt se feledjük el, hogy mindkét oldalra (asztrológusra is és kliensre is) egyaránt. Az, hogy árnyék-összetevőinket vetítjük ki az persze valószínű. Erre most itt nem térnék ki, hiszen bőségesen esett erről szó itt: Az asztrológus-kliens kapcsolat pszichológiai csapdáiról…

Inkább azt nézzük meg mikor vetítünk ki. Itt a felsorolásban részben Gyökössy Endre (Magunkról magunknak, 1986) kategóriáira támaszkodom:

  • Amikor igazából nem is ismerjük a másik embert. Ekkor a hiányzó tudást tudattalan tartalmainkkal, előítéleteinkkel prekoncepcióinkkal pótoljuk. Egy indián mondás szerint, amíg nem jártam két hétig a másik mokaszinjában, addig ne mondjak véleményt róla. Figyelem! Ez igaz az asztrológus-kliens viszonyra is.
  • Ha félünk valakitől vagy valamitől, akkor megelőzzük egy kivetítéssel. S, ha reagál rá (pl. védekezik), akkor a kivetítésünk igazoltnak látszik. Minden kivetítés egy kicsit provokáció is.
  • Ha valaki nem úgy gondolkodik, ahogy mi, akkor az könnyen válik számunkra elfogadhatatlanná, s máris nem szeretjük. No és ha nincs miért szeretnünk, akkor akár van is miért ellenszenvvel viseltetnünk iránta. Kiváló terepe a kivetítésnek. Főleg ha „okot” is ad rá.
  • Belső pszichodinamikai konfliktusaink (komplexusaink) is projekcióként nyilvánulnak meg sok esetben – konfliktusok és kijelentések képében.

„»Minden tiszta a tisztának…« – írja Pál. De ez a megállapítás fordítva is igaz: minden tisztátalan a tisztátalannak.” (Gyökössy Endre)

Persze vannak közös, kollektív, társadalmi projekciók is, de ez nagyon nagy téma és túllép ezen írás keretein.

A projekció esetén gyakran olyasvalamit látunk a partnerben, ami nincs benne vagy legalábbis csak utalásszerűen. Mint ismert, rávetíthetjük a partnerünkre azokat a személyeket, akikhez életünk folyamán közünk volt és/vagy amelyek archetipikus szinten (Radix) bennünk élnek.

Saját pszichés struktúrákat is át lehet vinni a társra; felnagyítva látjuk meg a társban olyan tulajdonságaikat, amelyek alapjában nekünk okoznak gondot.

 

Kérdés az, hogy van-e pozitív kivetítés?

Ilyenkor a társat annak látjuk, ami. Olyannak éljük meg, olyannak szeretjük vagy gyűlöljük őt, amilyen, úgy vitatkozunk vele, mint egy másik, valós emberrel. A projekció és pozitív kivetítés magától értetődően többnyire egyszerre fordulnak elő, és ezeket a jelenségeket nem lehet szigorúan szétválasztani az egyes esetekben. A legkedvezőbb esetben az eredetileg (negatív értelemben vett) projekcióból kapcsolat lesz. Sok barátság kezdetben kivetítés volt, mielőtt igaz barátság lett belőle.

„Egy személyben minden, de mindened vagyok
aki csak szerethet, aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád, szeretőd, testvéred,
És egy személyben te vagy mindenem nekem:
lyányom, anyám, húgom” (Petőfi Sándor)

Adolf Guggenbühl-Craig szerint a másikkal történő találkozásunk teljesen viszonyítás nélküli lenne, és semmiféle teremtő jelleggel nem bírna, ha a másik félre csak mint pillanatfelvételre tekintenénk. Ha teremtő módon lépünk kapcsolatba vele, akkor „fantáziálunk” róla és gondolataink lehetőségei körül keringenek. Különböző képek merülnek fel bennünk az érintettről és a lehetséges kapcsolatról. Az effajta alkotó fantáziaképek gyakran nagyon távol állnak az úgynevezett valóságtól; épp oly valótlanok és épp oly igazak, mint a mesék és a mítoszok. Ezek az alkotó jellegű fantáziaképek hatással vannak embertársunkra és felélesztik látens életlehetőségeit. Ez akkor is így van, ha nem mondjuk ki e képeket.

„Jézus ránéz Mária Magdalénára, saját tisztaságát rávetíti, és Máriából, akit Magdalainak neveztek, megtisztult ember lett.” (Gyökössy Endre)

A teremtő jellegű fantáziaképeknek nagyon kevés közük van a (negatív értelemben vett) projekciókhoz.

A negatív értelemben vett kivetítések autisztikusak (éncentrikusak); azaz a projekció során a magunkra vonatkozó vagy az élettörténetünkkel összefüggő képeket, problémákat és lehetőségeket vetítjük rá a társunkra. Ilyenkor a projekcióknak kevés közük van a partnerhez.

 

Végül egy függelékszerű gondolat az asztrológus-kliens kapcsolathoz.

A kliens állítólag minden lehetséges alkalommal kivetít az asztrológusra. Az asztrológus feladata aztán ezt a projekciót a klienssel közösen feloldani, és az eredetéhez visszamenni. Ha azonban az asztrológus részéről kialakul az ún. „viszont projekció” – vagyis olyan alakokat, tulajdonságokat, stb. vetít bele a kliensbe, amelyeknek a klienshez nagyon kevés közük van, vagy csak választ képeznek a kliens kivetítéseire  –, akkor a kliens autonómiáját segítő életviteli tanácsadás természetesen nem fog jól működni.  Költői a kérdés… Vajon általában az „egyszeri asztrológus” felismeri amikor ez a viszont projekció jelensége megjelenik és vajon kontrollálja-e azt?

Kiegészítés…

Természetesen vannak dolgok amelyek rajtunk kívül un. „objektív okból” történnek velünk. Azaz nem a projekció termékei. Tegyük fel, hogy hogy könyvtárosok vagyunk. Ha jön a hideg egyre több hajléktalan fog beülni a könyvtárba melegedőnek használva azt. Ez egy objektív dolog. Végül is nem mi projektáljuk a telet. :)

Tudjuk, hogy szabad nekik beülni, hiszen a könyvtár ingyenes használata állampolgári jog (törvényben lefektetve). Ugyanakkor van véleményünk a helyzetről (radix + szocializáció + munkahelyi tapasztalat). Sőt az is lehet, hogy a szempontok ütköznek bennünk. Pl: a többi olvasó komfortérzete vs. a hajléktalan joga a könyvtárban tartózkodásra. Egy szó mint száz: érzéseink lesznek és projektálni fogunk, aminek a felülete maga a hajléktalan lesz. Ha elég nagy hajléktalan, akkor elég nagy felület a kivetítésre is. :) S természetesen másnak, pl. a könyvtárlátogatónak más lesz a projekciója, azaz más archetípust (más kapcsolódást a radixban) érint meg benne a helyzet. Azaz van egy objektív helyzet tőlünk függetlenül (hajléktalan a könyvtárban), mint a projekció lehetséges felülete. S van a mi projekciónk a helyzetre.

Baj ez? Bizonyos határok között nem. Még mindig jobb projektálni ahhoz képest, hogy a frusztráló helyzetben nem tudom feldolgozni a belső konfliktust. Nem a projekció a probléma, hanem hogy nem látok rá, hogy projektálok. Ráadásul a körülöttünk megjelenő konfliktusok, nehézségek nagy része nem a projekció terméke, hanem a projekció felülete.

Kép: © Raissa Gomes – Airy (részlet)

Share This